Hazánk, 1905. október (12. évfolyam, 234-258. szám)
A HAZÁNK melléklete, cigányleány között. Csórikéjé legyen a drágaságos gyémánt. Csórikáé legyen gyönyörűséges gyémánt. Aztán meghalt a szépséges cigánykirályné. Az angyalok elszálltak vele a mennyországba, ahonnan többé vissza sem jött a földre soha. A kettős gyémánt elosztása hamar meg is történt. Csörike elvitte a drágaságos gyémántot, Csőrika a gyönyörűséges gyémántot. Hanem amint egymástól a két gyémántot elvették, hát csoda történt. A ragyogó gyémántok elhalványodának. Ismét összetették, akkor fényesek, ragyogók levének, de ha elvették egymás mellől, akkor nem ragyogtak többé külön-külön a gyémántok. Pedig a gyémánt csak úgy szép, ha ragyog. Azért azt gondolta Csőrike, hogy megveszi Csőrikától. De Csőrika szintén azt gondolta, hogy megveszi Csőrikétől. A szép gyémánttól megválni egyik sem akart. Alkudtak is egymás között, de egyik sem akarta eladni gyémántját, így aztán hazavitték mind a ketten. Csörike a drágaságos gyémántot, Csőrika a gyönyörűséges gyémántot, de egyik sem ragyogott. A szépséges királyné szép ajándékának hire is ment az egész világban. Eljöttek a szép királyuraik Csőrikéhez, Csőrikához, hogy őket elvigyék fényes királyságra, ékes királynéknak. Hanem mindenik leánykérő királyfi a gyémántot nézte meg elébb. De a híres gyémánt nem ragyogott sem Csőrikénél, sem Csőrikánál. Ezért aztán a királyfi kérők, amint jöttek, el is mentek. Haragudott Csőrika, bosszankodott Csőrike. Mind a két szép cigányleány azon törte a fejét, hogy miként lehetne megszerezni a másik gyémántját. Küldöttek egymáshoz alkudozókat, de szóba sem állottak vele, sem az egyik, sem a másik. Elvenni sem tudták egymástól, mert mind a ketten katonákkal őriztették. Végre Csonka elment látogatóba Csőrikéhez E vitte a gyönyörűséges gyémántját. Ott aztán összetették a drágaságos gyémántot, meg a gyönyörűséges gyémántot és ez a két gyémántszem világított, ragyogott fényesen. Ebben gyönyörködtek sokáig. Csőrike is örvendett, Csőrika is örvendett. Jókedvükben aztán elbeszélték egymásnak, hogy mennyi királyfi kérője volt mind a kettőnek. De ily azt is megtudták, hogy azok a királyfjuk mind jártak Csőnkénél és Csőrikánál is, de nem kérték meg, mert a gyémántjuk nem ragyogott. Pompásan mulattak. Végre Csőrika azt ajánlotta, hogy játszanak is, mert úgy az idő jobban telik. A vidám, jókedvű Csőrike készen való a játékra. Csak minél tovább lássa a szép gyémántját tündökölni. Csőrika azt mondotta, hogy bújócskát játszanak. Csőrike nem bánta és így elkezdődött a bújócska-játék. Először Csőrika bújt el, hogy Csőrike keresse. Soká kutatott Csőrike, amig reátalált a szép lakás bútorai között. No, de megtalálta és ekkor azt mondta Csőrika Csőrikének: — Bújj el, hogy keresselek!... Csőrike el is bujt, de mivel a saját lakását jobban ismerte, hát úgy elbújt, hogy hamar ne találja meg Csórika. Csórika az asztalon ragyogó gyémántokat megfogta és gyönyörködött benne. Aztán kérdi az elbújt Csőrikétől: — Szabad ?... Azt kiáltja a kamrába elbújt Csórike: — Kukuk! Szabad! Csórika pedig nem a keresésre indult, hanem a két szépen ragyogó gyémántot nagyserényen elvitte. Kocsira ült és gyorsan haza hajtatott. De nem soká gyönyörködött benne. Ott volt nyomában Csőrike és visszakövetelte a gyémántját. Azt mondotta Csőrikának: — Szégyeld! Bújj el, hogy keresselek! Ezt a gyémántlopásra mondotta. Csőrika 1s arra értette. Össze is vesztek újra, de a két gyémánt oly szépen mosolygott, hogy mindjárt kibékültek. Végre az igazságot keresték, hogy miként lehetne a drágaságos gyémántot, meg a gyönyörűséges gyémántot elosztani. Azt már tudták, hogy a két gyémántot egymástól elválasztani nem lehet anélkül, hogy a ragyogását el ne veszítse. Ezért el sem választották. Sőt a végén megegyeztek, hogy egy hétig Csórika viselje mind a kettőt, egy hétig pedig Csórike viselje mind a kettőt. Mind a két szép leány szerencséje a gyémánthoz volt kötve, hát azt felhasználták. Előbb Csőrike kapta vissza egy hétre, de úgy, hogy az egyik gyémántot a ruhája alá rejte és így csak az övé ragyogott, csak az látszott. Mindjárt meg is kérte egy királyfi és királyné lett Csőrikéből. Másik héten Csórika viselte a gyönyörűségesen fénylő gyémántkövet, de ő is a Csőrikéét elrejtette a ruhája alá és igy csak a drágaságos gyémánt tündökölt igazi pompájában. Amint meglátta egy királyfi, hát Csórikát is mindjárt megkérte és királynénak elvitte. Azóta ketten viselik felváltva a páros gyémántot. Egy hétig Csőrike, egy hétig Csórika, de az mindig ragyog. Azóta aztán a világon is az öröm édesebb, ha kettő érezi, a teher könnyebb, ha kettő viseli és a kettős gyémánt is csak úgy ragyog, ha együtt ragyoghat, mert hasztalan volt az a: bújj el, hogy keresselek! Péterfy Tamás: REGÉNY-CSARNOK. Keresztül kasul a sivatagon. Irta: MAY KÁROLY. 97 — Jól megnézted a foglyot ? — Hisz arccal a föld felé fordultam s amikor felkeltem, már eltűnt. Ennek csak örültem. — A többiek is ide jönnek ? — Ki tudja! Allah kifürkészhetetlen. Ő jobbra vagy balra, ide vagy oda vezeti a hívők útjait. Minden embernek meg van jelölve az útja a Kitabban. — Itt van Ali bég ? — kérdeztem a bírót. — Igen. — Hol? — Az ajtó mögött. — Egyedül van? — Igen. — Mondd meg neki, hogy beszélni óhajtunk vele. Mialatt a másik szobába ment, Ifra félre hívta Halefet s halkan mondotta neki Mohamed Eminre mutatva: — Ki ez az arab ? — Egy sejk. — Hogy jön ide ? •— Találtuk. A sí Ildi, barátja s velünk marad. — Véresek Bakcsiszter — van sok borravaló ? — Ennyi — szólt Halef s mind a tiz ujját felmutatta. Ez elég volt a Buluk Emimnek, amit arca derűsségéről is észrevettem. Most kinyílt az ajtó s visszajött az én emberem. Mögötte egy szép növésű fiatal ember jelent meg. Magas és sudár alakja volt s szemeiből ritka szép fény sugárzott elő. Finoman hímzett nadrág volt rajta, gazdagon diszitett kabát és turbánja alól gyönyörű hullámos haj kandikált elő. Övében csupán egy kés volt, amelynek fogantyúja szintén gazdagon volt kirakva. — Hesgeldin demek, üdvözöllek — szólt az ifjú s azután felém, majd a sejk s Halef felé nyújtotta kezét. A Basi Bozukot mintha észre sem vette volna. — Masai bujuzum sultanum, bocsáss meg uram, hogy házadba léptem — válaszoltam. — Az est közeleg s meg akartam tőled tudni, van-e hely tartományodban, ahol pihenőre hajthatom fejem ? Tetőtől talpig végignézett, azután igy szólt: — A vándortól nem szabad kérdezni, honnét jön és hova megy, de a Kinjab azt mondotta, hogy Emir vagy. » — Sem török, sem arab nem vagyok, hanem Nemese, messze országból jöttem. — Nemese? Nem ösmerem ezt a népet s nem is hallottam még felőlük, de flottam egy Nemeséről, akit szeretnék megösmerni. — Szabad tudnom, miért? — Mert három emberem neki köszönheti az életét. — Mennyiben? — Kiszabadította őket a fogságból s a Haddedihnekhez kisérte. — Itt vannak már Baadriban ? — Igen. — És Pali, Selek és Melaf a nevük? — Ismered őket? . . . — Mi a Nemese neve ? — Kara Ben Nemsinek mondták. — Ez az én nevem. Ez itt Mohamed Emin, a Haddedihnek sejkjeés ez Halef, a kísérőm. — Lehetséges ez ? Milyen meglepetés! Sengerek plavin — meg kell hogy öleljelek! — Magához vont s kétfelől megcsókolta acómat, ugyanezt tette a sejkkel és Haleffel is, s ezt már nem csókolta meg. Azután megraga a karomat s igy szólt: ■Uram, ép jókor jösz. Népünnepélyt renézünk, amelyen idegen nem szokott megjelen de te velünk fogsz vigadni. Maradj itt, ami£ vigság tart s azután is továbbra. — Addig maradok, ameddig a sejknek tetsz — Ő bele fog egyezni. ■— Tudod, hogy a szive hajtja előre, ami különben még beszélni fogok. — Tudom, de lépjetek be. Házam a házat s kenyerem a kenyeretek. Testvéreim vagy te ameddig akartok. Amikor beléptünk, hallottam amint Iframi szólította a bírót. — Hallottad milyen hires ember az Effendit,. Engem is e szerint becsült. Értetted ! A szoba, amelybe beléptünk, igen egyénien volt berendezve. Én és a sejk Ali bej mellett foglaltunk helyet. A bej még mindig fogva tartotta kezemet s újból végig nézett rajtam. — Tehát te vagy az az ember, aki a Haddididnek ellenségét megverte ? — Azt akarod, hogy arcom elpiruljon? — És aki megölte az oroszlánt minden segítség nélkül. Olyan szeretnék lenni, mint te. Keresztény vagy? — Igen. — A keresztények hatalmasabbak m? más népeknél, de én is keresztény vágyók — Keresztények a Dsesidik ? — Nem egészen. A Dsesidik minden , átvettek valami jót . . . — Biztosan tudod? Szemét összeráncolta: — Azt mondom neked, Emil, hogy ezenhegyekben egyetlen vallás sem állni ma fenn mert népünk elszórt s szivünk is solti /’m* A jó vallás szeretetet hirdet, de egy ös / a bensőnkből fakadó vallás nem tud / gyökeret verni, mert földünk is szét vas bolva. Ha hatalmamban állana, a szeretet irdetném, de nem az ajkammal, hanem karc. .. a kezemben, mert ahol nemes virágot akarunk ültetni, ott előbb a gazt kell kiirtani. Vagy azt hiszed, hogy aki a szeretetet hirdeti, szegfűből mérges füvet tud csinálni? A kertész megszépítheti, tetszetősebbé teheti a mérges növényt, de a mérget nem irthatja ki belőle. És én azt mondom, hogy a kardom bárányokat csinálna a farkasból. Aki hallaná szavamat, boldog lenne, de aki ellenszegülne, azt összemarcangolnám s csak azután dughatnám hüvelyébe kardomat. Mert ha egyszer visszadughatnám, beteljesülne, amit a keresztények könyve mond : Muhabbet bitmer — a szeretet sohasem szűnik meg. Szemei tűzben égtek, arca lángolt s hangja szive mélyéből tört fel. Nemcsak szép, de nemes szivü ember is volt, ismerte országa szomorú viszonyait s talán az igazi hősök köztl való is volt. — Azt hiszed tehát, hogy a keresztény szónokok, akik messziről jönnek ide, nem érnének célt? — Mi Dsesidik ismerjük a szent könyveiteket. Az egyik azt mondja : Isteni szava olyan, mint a kalapács, amely sziklákat zúz össze. De összezúzhatod kalapácsosal a vizet? Elpárologtathatod vele a gőzöket, amelyek a mocsárból jönnek elő s elpusztítják az életet? Kérdezd meg az embereket, akik Jenichinjából jöttek át. Ezek sokat láttak és tanultak, szép dolgokat ajándékoztak s adtak is el, ezek mint könyvnyomdászok is dolgoztak. És az emberek meghallgatták őket, ajándékokat kaptak tőlük, meg hagyták magukat keresztelni s azután elmentek rabolni, gyilkolni és pusztítani, mint előbb. A szent könyvet kinyomatták a mi nyelvünkön is, de senki sem értette a kiejtéseket, mert senki sem tudott jól írni és olvasni. Azt hiszed tehát, hogy a szent emberek, az írás és az olvasás tanít? A mi tollaink csak éles acélból érnek valamit. (Folyt. köv.) * Amerika, Vasárnap, 1905. október 1