Hazánk, 1905. október (12. évfolyam, 234-258. szám)

A HAZÁNK melléklete, cigányleány között. Csórikéjé legyen a drágaságos gyémánt. Csórik­áé legyen gyönyörűséges gyémánt. Aztán meghalt a szépséges cigánykirályné. Az angyalok elszálltak vele a mennyországba, ahon­nan többé vissza sem jött a földre soha. A kettős gyémánt elosztása hamar meg is történt. Csörike elvitte a drágaságos gyémántot, Csőrika a gyönyörűséges gyémántot. Hanem amint egymástól a két gyémántot elvették, hát csoda történt. A ragyogó gyémántok elhalványo­­dának. Ismét összetették, akkor fényesek, ra­gyogók levének, de ha elvették egymás mellől, akkor nem ragyogtak többé külön-külön a gyé­mántok. Pedig a gyémánt csak úgy szép, ha ragyog. Azért azt gondolta Csőrike, hogy megveszi Cső­rikától. De Csőrika szintén azt gondolta, hogy megveszi Csőrikétől. A szép gyémánttól megválni egyik sem akart. Alkudtak is egymás között, de egyik sem akarta eladni gyémántját, így aztán hazavitték mind a ketten. Csörike a drágaságos gyémántot, Csőrika a gyönyörűséges gyémántot, de egyik sem ragyogott. A szépséges királyné szép ajándékának hire is ment az egész világban. Eljöttek a szép ki­­rályuraik Csőrikéhez, Csőrikához, hogy őket el­vigyék fényes királyságra, ékes királynéknak. Hanem mindenik leánykérő királyfi a gyémántot nézte meg elébb. De a híres gyémánt nem ra­gyogott sem Csőrikénél, sem Csőrikánál. Ezért aztán a királyfi kérők, amint jöttek, el is mentek. Haragudott Csőrika, bosszankodott Csőrike. Mind a két szép cigányleány azon törte a fejét, hogy miként lehetne megszerezni a másik gyé­mántját. Küldöttek egymáshoz alkudozókat, de szóba sem állottak vele, sem az egyik, sem a má­sik. Elvenni sem tudták egymástól, mert mind a ketten katonákkal őriztették. Végre Csonka elment látogatóba Csőrikéhez E vitte a gyönyörűséges gyémántját. Ott aztán összetették a drágaságos gyémántot, meg a gyö­nyörűséges gyémántot és ez a két gyémántszem világított, ragyogott fényesen. Ebben gyönyörköd­tek sokáig. Csőrike is örvendett, Csőrika is ör­vendett. Jókedvükben aztán elbeszélték egymásnak, hogy mennyi királyfi kérője volt mind a kettő­nek. De ily azt is megtudták, hogy azok a király­fjuk mind jártak Csőnkénél és Csőrikánál is, de nem kérték meg, mert a gyémántjuk nem ra­gyogott. Pompásan mulattak. Végre Csőrika azt aján­lotta, hogy játszanak is, mert úgy az idő jobban telik. A vidám, jókedvű Csőrike készen való a játékra. Csak minél tovább lássa a szép gyémánt­ját tündökölni. Csőrika azt mondotta, hogy bú­­jócskát játszanak. Csőrike nem bánta és így el­kezdődött a búj­ócska-játék. Először Csőrika bújt el, hogy Csőrike keresse. Soká kutatott Csőrike, amig reátalált a szép lakás bútorai között. No, de megtalálta és ekkor azt mondta Csőrika Csőrikének: — Bújj el, hogy keresselek!... Csőrike el is bujt, de mivel a saját lakását jobban ismerte, hát úgy elbújt, hogy hamar ne találja meg Csórika. Csórika az asztalon ragyogó gyémántokat meg­fogta és gyönyörködött benne. Aztán kérdi az elbújt Csőrikétől: — Szabad ?... Azt kiáltja a kamrába elbújt Csórike: — Kukuk! Szabad! Csórika pedig nem a keresésre indult, hanem a két szépen ragyogó gyémántot nagyserényen elvitte. Kocsira ült és gyorsan haza hajtatott. De nem soká gyönyörködött benne. Ott volt nyomá­ban Csőrike és visszakövetelte a gyémántját. Azt mondotta Csőrikának: — Szégyeld! Bújj el, hogy keresselek! Ezt a gyémántlopásra mondotta. Csőrika 1s arra értette. Össze is vesztek újra, de a két gyémánt oly szépen mosolygott, hogy mindjárt kibékültek. Végre az igazságot keresték, hogy miként lehetne a drágaságos gyémántot, meg a gyönyörűséges gyémántot elosztani. Azt már tudták, hogy a két gyémántot egy­mástól elválasztani nem lehet anélkül, hogy a ragyogását el ne veszítse. Ezért el sem választot­ták. Sőt a végén megegyeztek, hogy egy hétig Csórika viselje mind a kettőt, egy hétig pedig Csórike viselje mind a kettőt. Mind a két szép leány szerencséje a gyémánthoz volt kötve, hát azt felhasználták. Előbb Csőrike kapta vissza egy hétre, de úgy, hogy az egyik gyémántot a ruhája alá rejte és így csak az övé ragyogott, csak az látszott. Mindjárt meg is kérte egy királyfi és királyné lett Csőrikéből. Másik héten Csórika viselte a gyönyörűségesen fénylő gyémántkövet, de ő is a Csőrikéét elrej­tette a ruhája alá és igy csak a drágaságos gyémánt tündökölt igazi pompájában. Amint meg­látta egy királyfi, hát Csórikát is mindjárt meg­kérte és királynénak elvitte. Azóta ketten viselik felváltva a páros gyémán­tot. Egy hétig Csőrike, egy hétig Csórika, de az mindig ragyog. Azóta aztán a világon is az öröm édesebb, ha kettő érezi, a teher könnyebb, ha kettő viseli és a kettős gyémánt is csak úgy ragyog, ha együtt ragyoghat, mert hasztalan volt az a: bújj el, hogy keresselek! Péterfy Tamás: REGÉNY-CSARNOK. Keresztül kasul a sivatagon. Irta: MAY KÁROLY. 97 — Jól megnézted a foglyot ? — Hisz arccal a föld felé fordultam s amikor felkeltem, már eltűnt. Ennek csak örültem. — A többiek is ide jönnek ? — Ki tudja! Allah kifürkészhetetlen. Ő jobbra vagy balra, ide vagy oda vezeti a hívők útjait. Minden embernek meg van jelölve az útja a Kitabban. — Itt van Ali bég ? — kérdeztem a bírót. — Igen. — Hol? — Az ajtó mögött. — Egyedül van? — Igen. — Mondd meg neki, hogy beszélni óhaj­tunk vele. Mialatt a másik szobába ment, Ifra félre hívta Halefet s halkan mondotta neki Mohamed Eminre mutatva: — Ki ez az arab ? — Egy sejk. — Hogy jön ide ? •— Találtuk. A sí Ildi, barátja s velünk marad. — Véresek Bakcsiszter — van sok borravaló ? — Ennyi — szólt Halef s mind a tiz ujját felmutatta. Ez elég volt a Buluk Emimnek, amit arca de­rűsségéről is észrevettem. Most kinyílt az ajtó s visszajött az én emberem. Mögötte egy szép növésű fiatal ember jelent meg. Magas és sudár alakja volt s szemeiből ritka szép fény sugárzott elő. Finoman hímzett nadrág volt rajta, gazda­gon diszitett kabát és turbánja alól gyönyörű hullámos haj kandikált elő. Övében csupán egy kés volt, amelynek fogantyúja szintén gazdagon volt kirakva. — Hesgeldin demek, üdvözöllek — szólt az ifjú s azután felém, majd a sejk s Halef felé nyújtotta kezét. A Basi Bozukot mintha észre sem vette volna. — Masai bujuzum sultanum, bocsáss meg uram, hogy házadba léptem — válaszoltam. — Az est közeleg s meg akartam tőled tudni, van-e hely tartományodban, ahol pihenőre hajthatom fejem ? Tetőtől talpig végignézett, azután igy szólt: — A vándortól nem szabad kérdezni, honnét jön és hova megy, de a Kinjab azt mondotta, hogy Emir vagy. » — Sem török, sem arab nem vagyok, hanem Nemese, messze országból jöttem. — Nemese? Nem ösmerem ezt­ a népet s nem is hallottam még felőlük, de flottam egy Nemeséről, akit szeretnék megösmerni. — Szabad tudnom, miért? — Mert három emberem neki köszönheti az életét. — Mennyiben? — Kiszabadította őket a fogságból s a Had­­dedihnekhez kisérte. — Itt vannak már Baadriban ? — Igen. — És Pali, Selek és Melaf a nevük? — Ismered őket? . . . — Mi a Nemese neve ? — Kara Ben Nemsinek mondták. — Ez az én nevem. Ez itt Mohamed Emin, a Haddedihnek sejkje­­és ez Halef, a kísérőm.­­ — Lehetséges ez ? Milyen meglepetés! Sen­­­gerek plavin — meg kell hogy öleljelek! — Magához vont s kétfelől megcsókolta a­­cómat, ugyanezt tette a sejkkel és Haleffel is, s ezt már nem csókolta meg. Azután megraga a karomat s igy szólt: ■Uram, ép jókor jösz. Népünnepélyt rené­zünk, amelyen idegen nem szokott megjelen de te velünk fogsz vigadni. Maradj itt, ami£ vigság tart s azután is továbbra. — Addig maradok, ameddig a sejknek tetsz — Ő bele fog egyezni. ■— Tudod, hogy a szive hajtja előre, ami különben még beszélni fogok. — Tudom, de lépjetek be. Házam a házat s kenyerem a kenyeretek. Testvéreim vagy te ameddig akartok. Amikor beléptünk, hallottam amint Ifra­mi szólította a bírót. — Hallottad milyen hires ember az Effendit,. Engem is e szerint becsült. Értetted ! A szoba, amelybe beléptünk, igen egyénien volt berendezve. Én és a sejk Ali bej mellett foglaltunk helyet. A bej még mindig fogva tar­totta kezemet s újból végig nézett rajtam. — Tehát te vagy az az ember, aki a Haddi­­didnek ellenségét megverte ? — Azt akarod, hogy arcom elpiruljon? — És aki megölte az oroszlánt minden segít­ség nélkül. Olyan szeretnék lenni, mint te. Ke­resztény vagy? — Igen. — A keresztények hatalmasabbak m­­­? más népeknél, de én is keresztény vágyók — Keresztények a Dsesidik ? — Nem egészen. A Dsesidik minden , átvettek valami jót . . . — Biztosan tudod? Szemét összeráncolta: — Azt mondom neked, Emil, hogy ezen­­h­egyekben egyetlen vallás sem állni m­a fenn mert népünk elszórt s szivünk is solti /’m* A jó vallás szeretetet hirdet, de egy ös / a bensőnkből fakadó vallás nem tud / gyökeret verni, mert földünk is szét vas bolva. Ha hatalmamban állana, a szeretet ir­­detném, de nem az ajkammal, hanem karc. .. a kezemben, mert ahol nemes virágot akarunk ül­tetni, ott előbb a gazt kell kiirtani. Vagy azt hiszed, hogy aki a szeretetet hirdeti, szegfűből mérges füvet tud csinálni? A kertész megszé­pítheti, tetszetősebbé teheti a mérges növényt, de a mérget nem irthatja ki belőle. És én azt mondom, hogy a kardom bárányokat csinálna a farkasból. Aki hallaná szavamat, boldog lenne, de aki ellenszegülne, azt összemarcangolnám s csak azután dughatnám hüvelyébe kardomat. Mert ha egyszer visszadughatnám, beteljesülne, amit a keresztények könyve mond : Muhabbet bitmer — a szeretet sohasem szűnik meg. Szemei tűzben égtek, arca lángolt s hangja szive mélyéből tört fel. Nemcsak szép, de nemes szivü ember is volt, ismerte országa szomorú viszonyait s talán az igazi hősök közt­l való is volt. — Azt hiszed tehát, hogy a keresztény szó­nokok, akik messziről jönnek ide, nem érné­nek célt? — Mi Dsesidik ismerjük a szent könyveiteket. Az egyik azt mondja : Isteni szava olyan, mint a kalapács, amely sziklákat zúz össze. De össze­zúzhatod kalapácsosal a vizet? Elpárologtatha­tod vele a gőzöket, amelyek a mocsárból jön­nek elő s elpusztítják az életet? Kérdezd meg az embereket, akik Jeni­chinjá­­ból­­ jöttek át. Ezek sokat láttak és tanultak, szép dolgokat ajándékoztak s adtak is el, ezek mint könyvnyomdászok is dolgoztak. És az em­berek meghallgatták őket, ajándékokat kaptak tőlük, meg hagyták magukat keresztelni s azután elmentek rabolni, gyilkolni és pusztítani, mint előbb. A szent könyvet kinyomatták a mi nyel­vünkön is, de senki sem értette a kiejtéseket, mert senki sem tudott jól írni és olvasni. Azt hiszed tehát, hogy a szent emberek, az írás és az olvasás tanít? A mi tollaink csak éles acél­ból érnek valamit. (Folyt. köv.) * Amerika,­ ­ Vasárnap, 1905. október 1

Next