Hazánk, 1905. november (12. évfolyam, 259-284. szám)

1905-11-25 / 281. szám

HAZÁNK. 281. szám. Politikai hangulatok. Budapest, nov. 25. Baksay Sándornak van egy gyönyörűséges szép elbeszélése. Pusztai találkozás a címe. Az alföldi községi élet képe van ez elbeszélés egyik részletében pompás élethűséggel megraj­zolva. Abban a községben, hova az elbeszélés hősét a sors rendelete lelkésznek vetette, a do­log természete szerint több párt van. E pártok egyikének tagjai, ha valaki a községi gyüleke­zetben nem szájok ize szerint beszélt, nem sokat törődtek az ellenkező vélemény cáfolgatásával, hanem azt kiáltották : ki kő hazanji! — s ha rákerült a sor, hát hamarosan ki is húzták a gyűlésteremből az illetőt. Tegnap Kristóffy ügyvivő úr jóvoltából gróf Laszberg főispáni helyettes ügyvivő és Rudnay rendőrkapitány urak Pest vármegye székházában megalakítot­ták az országos ki­ső huzniji pártot. Valószínű, hogy a Fejérváry táborszernagy úr német kom­mandója alatt ekzeeh­ozó négy szál képviselőből álló haladópárt a tegnapi bravúr­tett emlékeze­tére sietni fog magát ki kő huzinji pártra át­, illetőleg kikereszteltetni, hogy a párthoz tartozó kormány is felvehesse a hozzá egyedül méltó ki kő huzniji kormány­nevet. Ami Kassán, Sátoraljaújhelyen történt, az csak egyszerű bejelentése volt a gyalázatossá­gok ama rendszerének, amelynek a tegnapi erő­szakosság csak kiinduló pontja volt. Ma már senki sem kételkedhetik többé, hogy a Fejér­­váry-kormányt Bécsből egyszerűen azért kül­döttét a nyakunkra, hogy brutális erőszakossá­gával megfoszsza a nemzetet alkotmányos sza­badságának minden biztosítékától. De örülhet­nénk, ha küldetése csupán ennyi volna. A nyílt erőszak, a zsandáruralom csak szabadságától foszthatja meg a nemzetet, de nem korrum­pálhatja erkölcseit is. Ellenkezően, híven ama mondáshoz: palma sub pondera erejeit, az erőszakos nyomás még fejleszti ellenálló képes­ségeit s az önsegély erejébe vetett hitét. A ki­ső huzniji kormány nemcsak ezért külde­tett. Van küldetésének veszedelmesebb feladata is. Alkotmányosnak és törvénytisztelőnek kell magát hirdetnie, hogy a hiszékenyebb termé­szetű és gyöngébb jellemű embereket rászed­hesse és alkotmányos látszatának védelme alatt s eszközeinek segítségével megronthassa a nem­zet politikai erkölcseit. Az a harc, amelyet a Fejérváry-kormány a vármegyék ellen indított, nemcsak egy közigaz­gatási és politikai intézmény ellen indított harc, hanem valóságos irtóháború a magyar nemzet történelmi hagyományok által megszilárdított vezető értelmisége ellen. A hazafiság és a nem­zeti érzés szempontjából semmivel nem bírók harca azok ellen, kik birtokosai a magyar haza­szeretetnek, a magyar érzésnek, a magyar poli­tikai törekvéseknek. Azok ellen, akik családi származásuknál, történelmi hagyományaiknál, vagyonuknál, értelmi kiválóságuknál és érzel­meik nemességénél fogva vezetői és képviselői a magyar nemzetnek. A támadás azért van első­sorban a vármegyék ellen intézve, mert a múlt­ból jóformán a nemzeti védelemnek és ellen­állásnak ez az intézményes szerve maradt fenn csupán. Kristóffy úr a magyar vármegye gondozó karjain cseperedett fel. Fájdalom, a legjobb szivü, a leggondosabb édes­anyának is vannak néha Istentől elrugaszkodott rossz fiai. Kristóffy úr ismeri azt az erkölcsi erőt, amely a várme­gyei intézményben hosszú századokon át mint­egy felraktározódott. Azért intézi első­sorban annak birtokba vételére gyalázatosan ádáz ro­hamait. Az ügyvivő-kormány az ország közigazgatását akarja hamarosan kezébe keríteni. Az autonóm hatóságok­ tisztviselőit át akarja olyan készséges eszközökké alakítani, mint a Rudnay úr polk­ájai. Ha akad köztük meghunyászkodó, alkalmazkodó természet és a nemzeti ügy elárulására hajlandó lélek, azt nemcsak szívesen fogadja táborába, de ki is tünteti, meg is jutalmazza. Aki pedig erős marad és hű a nemzeti ügyhöz, azt ki fogja hurcoltatni a vármegyeház hivatalszobáiból, mint tette tegnap Fazekassal és Dubraviczkyval. Ha Kachi Baritti Bzmmraiosenram aztán elcsábított vagy kihúzatott mindenkit s a kihuzottak helyét betölthette az értelmiség kor­rumpált, elzüllött és hazafiatlan tagjaival, akkor aztán kezdődik az ország közvéleményének köz­­igazgatási után való megdolgozása és a válasz­tások előkészítése az általános választói jog programmjával. Nyíltan és világosan szólva, az idegen érzésű tömegeknek a fajmagyarság értel­misége ellen való felbujtásával. A közvéleménynek e közigazgatási útón való megdolgozására a ki­ső Ruzni­t-kormánynak feltétlen és sürgős szüksége van, mert minden m­ás irányú akciója csütörtököt mondott. A párt­­alakítás oly nyomorultan sikerült, amely teljesen egynek vehető a felsüléssel. A sajtóakció hatás­talan maradt. Az új sajtófőnök írói tevékeny­sége inkább kompromittálta a kormányt, mint támogatta. Tapintatlan nyilatkozatai, melyeket a táborszernagy-kormányelnök szájával kürtöl­­tetett ki az osztrák sajtóban, valóságos leleple­zés számba mentek. Leleplezései voltak annak a megdöbbentő körülménynek, hogy egy más­képpen jóindulatú, de politikailag analfabéta öreg katona a kalandorpolitikusok egy csoport­jának valóságos áldozata. Hogy e kalandorpoli­tikusok összes művészete a beugratásra van alapítva. A magyar hírlapírók táborában nagyon sok szegény, sőt gyenge jellemű ember van, de az újonan alakított haladópárti lapokhoz még a legszegényebb egyének közül is alig sikerült va­lakit megnyerni. A közönség pedig teljesen kö­zömbös maradt e megvásárolt proletár­sajtóval szemben. Nem veszi, nem olvassa. A rikkancsok is csak úgy tudnak egy pár példányt rásózni a járókelőkre, hogy torkuk szakadtából kiabálják : — Fejérváry lemondása! A tegnapi nappal megkezdődött a megmérhe­tetlen szenvedések és a nyomor ama korszaka, melylyel Kristóffyék két hónap előtt a legmaga­sabb helyről, a trón lépcsőjéről fenyegettették meg a nemzetet. A keserűség ürömpoharát a nemzetnek ajkai elé tette az erőszak. A nemzet ki fogja inni a keserűségek e poharát bizonyára a nélkül, hogy m­egtántorodnék. Iskolázottsága A téli tárlat. — A Hazánk eredeti tárcája. — III. Sport-e, avagy kenyérkereset a művészet? Kedvtelés, vagy gond ? Nincs kizárva, hogy a tokém­ákat azért alapítják az emberek, hogy ott a nagymétából és pitykézésből kinőtt legények a labdarúgás helyett gipszből való vagy termé­­szetadta fejek kopirozásán trainirozzák magu­kat, de szerepelhet a művészet mint pálya, azaz kenyérkereset is, mely esetben fontos hivatás jut Amicus Juventutis Pályamutatójának, mely­ből alkalmasint megtudható, miyen kvalifikáció szükséges a művészszé levéshez. Csatlakoznék valamely­­. előttem szóló néze­téhez, aki azt mondaná, hogy a művészet mégis inkább kenyérkereset, még­pedig üzleti alapon, a kereslet és kínálat alapján. Magyarországon vannak műbarátok és van állam is s e két ténye­zőnek szükségletei közt szerepel a művészet is, mint olyan; ezzel szemben, mint mindenütt a világon, születnek nálunk is emberek, akik ceru­zával, ecsettel, vagy más szerszámokkal meg­tudnak csinálni egy fejet vagy egy tájképet, hogy az hasonlít kérem az eredetihez. Sőt majdnem olyan szép és finom, mint egy fotográfia. Ha emellett aztán valaki még járatos a villogó alsó­nadrág nációjának históriájában, a bibliában, sőt a mithológiában is s nagy vásznakra úgy tud «jeleneteket» megrögzíteni, hogy az illető ma­gyar királyi művészeti tanácsos azt mondja rá : ni­ni, hiszen én olvastam erről — akkor az illetőre különösen szép jövő vár, kapcsolatban tanári állással­ és állami megbízásokkal, ami mind a szűkölködőnek nevezett művészet épülésére válik. Az embert nevelik, hogy később szintén nevelhessen, az ember megél, az ember alkot, kiállít és elad, s ha az embert többes számban tömegnek fogják fel, akkor megértjük azt a cso­dálatos egyetértést, kereskedelmi becsületességet és végtelen harmóniát, amely a műbarátok, az állam és a művészet között fönnáll. Olyan egyensúly ez, amelyet nálunk mindezidáig senki sem tudott megbillenteni, sőt az energiá­jából kiemelt súlyokat úgy engedte át a köznek, hogy azok az illető serpenyőbe jutva, még hatvá­nyozottabban megszilárdították az egyensúlyt. Amennyivel súlyosabb ember Ferenczy Károly, mint Basile Ede, annnál több energiaértékkel szerepel ő az egyensúly állandósításában. Mert ott szerepel. Vagy nem? Tessék csak elővenni a műkriti­­tcákat. Mert meg vagyon írva, hogy a téli tárlat­ból kiemelkednek: Ferenczy, Csók, Márk, Sze­nes vagy akár Ferenczy, Mednyánszky, Balló, Knopp, Pailik, Poll stb. Ez a közösség pedig neveztetik művészetnek s ez a közösség oly erős, hogy ha egy összefogott névcsoportra azt mondom: giccs, akkor benn van a picesben Ferenczy, Csók és Mednyánszky is; ha azt mon­dom : nem giccs, akkor kijön a giccsből Márk, Szenes, Balló, Knopp, Politik, Poll stb. Ez azért van, mert, mint mondani szokás, Magyarorszá­gon minden lehetséges s igazuk lehet azoknak, akik azt mondják, hogy a hivatallal­ exiszten­­ciák biztosításának s ezzel kapcsolatban a mű­vészet csődbe juttatásának első­sorban az állam az oka. Mert amint a társadalom gondolkozásá­ban egy kalap alá jut l­orenczy és Stetka Gyula, úgy az állam organizmusában egy sínen robog­nak a sólövedék, a Tisza-szabályozás és a mű­vészet. Vájjon ki fog-e siklani a művészet a só­lövedék és Tisza-szabályozás közüli, vájjon ki fog-e bújni a kalap alól Ferenczy, hogy lejebb, az emberek agyában, vagy lelkében verjen gyö­keret? Íme a probléma. Régi igazság, hogy problémákat úgy old meg igazán az ember, ha egyáltalán meg sem oldja őket. Az állam sínein olyan jól járnak a vona­tok, hogy maguktól ugyan ki nem siklanak; a Műcsarnok című kalap alatt megférnek Feren­­czyék s maguktól ki nem repülnek. A Műcsar­nok fejlődésével párhuzamosan nevelődik a kö­zönségnek a művészethez való viszonya s az egyensúly örökös. De ez az egyensúly szégyene a magyar társadalomnak és művészetnek. Te­gyétek az egyik serpenyőbe Ferenczyéket s a másikba a Műcsarnokot­, akkor ez a másik ser­penyő tartalmatlan tartalmával szédületes sebes­séggel fog a magasba repülni, mivel üres, oly gyorsan, mint egy léggömb s meg sem áll, amíg az örök Nirvána mezőire nem ér. Legyen neki csendes a szétpukkanna Bráhma kebelén. De addig, bár pusztulunk-veszünk, nagyon is összekötött kéve vagyunk. S a művészet hason­latos ama gprasos malachoz, mely a kécmadzag végén visit: van gazdája, akinek terhére van, d­e mégis vigyázni kénytelen rá, etetik, hogy éppen föl ne forduljon, rugdossák, hogy el ne aludjon benne az élet, mécsese, eladják, ahány­szor csak lehet s a tudások kezüket dörzsölve lesik, bárcsak meghízna már, hogy harminc pénznél többet lehetne kapni érte, voilá! — mint egy nagy kritikusunk mondaná. A hasonla­tot folytassa tovább, aki meri. De addig ... de addig hiába minden. Addig lesznek jó képek és rossz képek Magyarorszá­gon, de művészet, művészi kultúra nem. Halott tradíciók hullájában egészséges mag meg nem fogamzik, gyökeret nem­ ver, lombot nem hajt. A tradíciók legfeljebb megtermékenyíthetik a talajt, amelybe kell, hogy el is temettessenek. A­míg az akadémia mesterségei töltik meg a falakat, addig szóhoz nem juthat a művészet. Ha e falakon kívül meg nem szólaltatják, örökre néma marad.­ ­ Vasárnap, 1905. november 26.

Next