Helikon, 1990 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-05 / 1. szám
FARKAS ÁRPÁD ÚJÉVI KÉPESLAPOK Gyermekének A hó, a hó, a hó, a hó! Sürgöny drótokon elhaló, szikrázik tűhegy ágakon az öröm és a fájdalom, akárha minden pille dolga békesség ringatása volna, már szállingózik éhen-éjben szeretet lábnyoma fehéren; hívtuk bizony, s hittünk neki: szívünk kicsit megrengeti, ha aláhull az égi pályán, s nem maradunk hótlan árván, mert az égben dáridó van, s minden pehelyben rádió van, sugározza a híreket: (a betyár kölykök mindenit, ismét szétbombázták hógolyóikkal antennánkat!) ..." Tajték (Tőkés Lászlónak) E fenyőt fejszék hajszolták a hegyre, szuszogva kaptatott föl, föl a dombra, míg harsogtak nyomában balták éveken át. Csúcsra ért csaknem a fehérség, mit ágain látsz, nem hóprém —: tajték az, tarajló hab! Esti lázak és eljönnek érted az estéli lázak, bőrödön jégcsaptok zenélnek, Chagall muzsikja az erkélyen muzsikálgat, mindnek, mi lábnyoma marad az estben: ének, csak ének. Ének a hómezők felett, hol farkascsorda vágtat, s nyúlnyomnak, őznyomnak hamva sincs sehol, bekerítik a magányos vadkörtefákat, szőrcsomójuk a kérgeken tovább dalol, farkasszőr-húr a vadfák kérgén, erdőkaréjokig a szélben tovazeng, remegve béget, hallván, a bárány a könyvbölcsőben, itt bent. S már hangok, színek, pünkösdi rózsák foltjai künt a havon, ti hószaharában fuldokló bazsarózsáim, hallgatagon se féljetek, lám, a csorda, a vad, már messzire jár, vizeletét issza szemem sarkából a szomjú halál. Eljönnek érted az estéli lázak, dérrózsák áznak a havon. Chagall zengette karácsonyi zenékkel ivódsz a fénybe fiatalon. II Egy diólevél (Csoóri Sándornak) Csupán egy árva diólevelet küldhetek néked a kifosztott széllel, termett az ablakom alatt. Sárgul, de őrzi még kesernyés-édes illatát a nyárnak; fölitt a sorsunk, a világot látni kitett csecsemők ablak-maszatos integetését. Könnycseppet ne keress rajta, forgasd, fölhólyagzott kissé az aszályos nyárban, míg jártak alája kósza, tátongó jászol elől elkötött, kis paripák törzst legelészni, s nyaldosni nyitott ablakomon át lázgyöngyös halántékomat. Hegy- és vízrajzát nézzed, ugye, gyűrött képét mutatja ez a mi kancás patkóvas-szívünk, s a híres hegykaréj ívét se keresd: ablakom alatt évente állongó férfi bakancsvasa csak. Vadul daloljuk átal néha az éjt, zsoltárt dúdolok én; jő tőle sírós, magányos szerenád; rádobnám kabátom: ne fázzék!; ellik-e fiút, mondd, ily hímszerelem? Csupán egy árva diólevelet küldhetek néked, írva vagyon rá sok s más. Morzsolván olvasd. Tengerre vágyott, s óceán mossa már partjaidat. ^ ' Integető A tea gőzén át ideködlenek a távoli hegyek hónaljából a drága emberek, s hegyeken túli tengerek mögött megannyi kedves arc lükteti szívdobbanásai szelíd morzé jeleit: nem vagy magad, ne félj, testvérgond összeköt, míg fölszakad a köd. Sepsiszentgyörgy, 1989. december 21. Egymást rázzuk. Aztán csak nézzük egymást. Csendben. Te is? Benned is? Tele vagytok? Ti is tele vagytok? Szavakkal. Igen. Belénkfojtott, belénk temetett szavakkal. Tele vagyunk temetőkkel, kriptákkal, novella sírok, regény kripták, dráma és vers kopjafák, lefejezett esszék... szavak, bölcsőkben kivégzett szavak. Őket már senki sem adja vissza nekünk, nektek. Háztetők — Szabó Tamás felvétele LÁSZLÓFFY ALADÁR KÜLHONI KÖLTŐK Külhoni költők — s mind magyarok, kit otthagytak és ki odament; e sok jeles élő vagy halott egy furcsa Európát jelent. Az is mutatja, mi nincs rendben, hogy Stockholm és Szereda között, mint nemzetközi menetrendben vers-Vereckénk mennyit költözött. Versben-Verecke, érkezésünk óta vagyunk mi már gazdagok; egy anyanyelvhez mennyi népünk és mennyi országunk adatott. SIGMOND ISTVÁN Volt... van... (Naplórészlet 1988-ból) — Írjál! — Nem tudok. — Röviden is megírhatod. — Röviden sem tudok. — Csak annyit írjál, hogy te is ... — Nem tudok. — Akkor írjál akármit. Mi majd hozzáírunk néhány idézetet és kész. Ennyi az egész. Nyugodtan aláírhatod. — Nem tudok. — Muszáj! érted, mi az, hogy muszáj? — Értem. — Itt vagy, nézd, a névsorban. Látod? — Látom. — Itt vagytok mind. — Tényleg. Itt vagyunk mind. — Ők már mind megírták. __ ? — Nem hiszed? Ha egyszer azt mondom, hogy kivétel nélkül mind megírták, akkor megírták. Érted? ... Holnap reggelig még várunk. Nyolcig. — Igen. ★ — Behoztad? — Nem. — Most gépelik? — Nem gépelik. — Tréfálsz? — Nem írtam meg. — Akkor ülj le és írjad. Diktálom. — Nekem? Maga? Diktál? Mit akar diktálni? — Írtad. „Határtalan örömmel .. — így nem lehet kezdeni egy novellát. — Ez nem novella. Most nem kell novella. Most nyilatkozat kell. — Én csak novellát tudok írni. Néha. — Nem tudsz. Ennek vége. — Néha tudok. Azt mondják. — írjad: „Határtalan örömmel ...“ — Nem tudok. — Hallom, volt egy köteted a kiadói tervben. —■ Van. Nem volt. — Volt. Én jobban tudom. De ha megírod ezt, akkor van. Érted? — Akkor volt. Te megírtad? Nem. S te? Én sem. Hát te? Én??? És te? Nem. S ö?ö sem. S ők? S ti? És mi? És én? Nem. Nem. És nem. Szavak Erőszak nélkül! Erőszak nélkül! Persze. Majd a törvény. Minden rendben lesz. Minden. De akkor miért rohanunk? Hogyhogy miért? Nem látta, uram? Ott fordult be, azon a sarkon. Rohanunk. Hol van? Maga látta? Láttam. Százezer karja van, százezer feje, százezer patája, százezer pecsétje. Most már elfogjuk. Biztosan elfogjuk. Szemből is jönnek. Jobbról is, balról is, alulról is, felülről is. Igen. Ott van középen. Szorul körülötte a hurok. Erőszak nélkül! Emberek, erőszak nélkül! Erőszak nélkül, persze, de ezt, ezt az egyetlenegyet, ezt a százezer karót, csak ezt engedjétek, hogy körbefogjuk, hogy megfogjuk, hogy leteperjük, hogy... Hol van? Atyaúristen, hol van? Hiszen itt volt. Körbefogtuk, nem szabadulhatott. És most egymást fogjuk. Írjon napfényes novellát (Naplórészlet, 1989 június) — Magával annyi baj van, annyi baj. Hallom, hogy a Szerelemesőben rács mögé zárt magyarok jajveszékelnek a világba, s elkábultan a félelemtől lassan-lassan mind beleőrülnek a mindennapokba. S a novellái? Mit akar maga ezekkel a novellákkal? Az a bohóc például, aki nappal is látja a csillagokat az égen, mit akar jelképezni? Hogy a sokoldalúan fejlett új ember, aki a lehetetlent is képes megostromolni, kizárólag csak egy bohóc lehet? Mi ez, ha nem lázítás? Ezt persze kiemeltük a lapból, éberségünk nem mondott csődöt. De a többi, egy egész kötetre való, azoknak a nagy része nyomdafestéket látott, és most kötetben akarja kiadni őket? Itt van például két hulla, akik tangózva haladnak a Hadész felé, s még itt is sanyargatják egymást az emberből kiölt humanitás jegyében. Magánál még a halottak között is dúl a széthúzás. De ha csak ennyi volna. Maga az élőket sem kíméli. Két féllábú hadirokkantat versenyfutásra ösztökél a céltalan cél felé, agyongyötört inasok fizikai nyomorgatásával jelképezi a mindenkori hatalom aberrációit, novelláiban azért pusztulnak el az emberek, mert keresik azt az egyetlenegy szál virágot, amelyik kimerészkedett neni a letarolt, köves udvaron, és üldözés, egyfolytában mindig mindenki üldöz valakit, néha láthatatlan alakok népesítik be az utcákat, mindjobban közeledő léptek őrjítik meg a menekülőket, tébolyult öregasszony keresi a pusztulásra ítélt nevetést, és küzdelem a megmaradásért, mindenhol küzdelem eszeveszett határhelyzetek abszurditásában, szoborba merevedett prostituáltakat imád az elbutított tömeg, vagy másutt ugyanez a tömeg elállatiasodik egy falásnyi fény felé való rohanásban. Mit akar maga mondani mindezekkel? S kik ezek a szektások, akik a világvége bekövetkeztét próbálják kiprovokálni, családok életének megrontói, a lelkekben fészket rakó szenny hordozói. És mindenhol öregek, agyongyötört, megrokkant, tévelygő öregek, akiket kivetett magából a világ, és erőszak, és agytompító, félelmetes hatalmi apparátus, és bűn, és bűnhődés el nem követett bűnökért. Hol van ez a szörnyű világ? Semmi új ember, semmi „mindenkitől a képességei szerint és mindenkinek az igényei szerint“, csak a vég, csak az ocsmányság, lelki siralomház, pusztulás. Ezek egytől-egyig félresikerült iszonyatok, írjon napfényes novellákat. Sugározzák a hitet ragyogó jelenünkben, ragyogó jövőnkben, ragyogó mindennapjainkban. Ha ezt nem tudja vagy nem akarja csinálni, akkor jó napot. MOLNOS LAJOS TÉLI LEVEL-PI L I N K ÉK F. KATALINNAK 1. Mintha minden újra megtörténne velünk, jó hazám: rég elkrúgattak a darvak, vadlibák, és újra itt egy tél (melyik vajon a sok közül, mely volt avagy még itt lenni akar?!); sehol levélnyi zöld, kopárság lep el mindent, hűs hó takar. Elült rég bennem is rigófütty, derűs ősz, s a tél már nem remél — Hiába vártalak, jó Katalin, te egyre nem jövél! De én csak várlak mégis, várok, várok!, ámítván a bennem komorló telet; várok, várok — de várok!, mi most is tehetnék egyebet? — Hihetném, jó Katalin, hogy azt hiszed: a várakozás (a kivárás konok művészete?) mindenek túlélésére a legjobb, ha nem éppen az egyetlen esély: a reményberekedtek, a hűség sebzettjeinek önfeledt, boldog kálváriája; valami jó, kegyesen megváltó kereszt, holott! — Érzem, jó Katalin, megvénült, ráncos lett bennem a remény, mint fogyó sírok fölé görnyedő időtlen asszonyok kietlen, kopár arcán a bőr... 2. Tétlenkedő rossz semmik fészke lett szívem, infantilis kis örömök zughelye. Nézem az arcom — néz engem, és másra gondol. (Vajon, kire?!...) De nem lázongok én már emiatt sem, mondhatnám, szinte boldog vagyok így semmilyenül . Megszoktam: elmúlt, minden elment sehová; habár még mind itt lenni, itt élni látszik: a hűség életfogytiglanra ítéltjeként már csak álmodja, továbbhazudja önmagát — (Miért s hogy van ez így?! — erre felelj, okos Kató!) 3. Minden, mi bennem él, zajong, lapul, sunyin remél, kérdésként teszi fel önmagát — És nincs rá felelet, jó Katalin. Csak a lélek, a koponya félelmes csendje, de csak a csend félelme, Katalin! — 4. Magányos szán a téli éjben; ezüst párában úsznak a lovak — Feliikolt, s vígan füttyöget valahol egy tolató vonat... Az életünktől megvéd a gondos, jó halál. De ki mi véd meg a haláltól, hogyha nem élve létezünk?! — Figyelem mosolyogva: miként játszanak öntelt kis kételyek velem. Helyekre, időkre emlékezem, ahol, s amelyekben élni szerettem volna én. Olykor magamra riadok, esdekel arcom az álarcok között, aztán legyintek, és hagyom, emlékezzenek hű álmaim tovább -5. Most,ahogy elnézem magunkat, jó Katalin, úgy tűnik, nem is vagyunk itt mi soha: a hit játszik önzőn velünk, s csak mi vagyunk hiszékeny ostobák. Mondd, te hiszed, okos hazám, hogy aki hinni akar hitében, az végül is elhiszi: akaratunkon múlik csupán, hogy boldogok legyünk?/ — 6. Most tél van, hó van, s rossz hideg. Fázik a csont, a szív, zúzmarás az ideg, s a szép tavasz oly messze már! _ Emlékezik az életem. A Holnapra emlékezik: hinni akar! Hagyom. "Mi mást is tehetnék, jó Katalin?!...) Kolozsvár, 1989. december 1 3