Helikon, 1990 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1990-01-05 / 1. szám
K. JAKAB ANTAL 4 SmSSSSSB Hős köröztetik Molnár H. Lajos És akkor átmentem a tűzön című 1978-ban kiadott könyve, melyet még kettő követett idehaza, mielőtt a szerző az elhallgatás helyett a kitelepülést választotta, a korabeli lehetőségekhez mérten hű képet adott a munkásság mindennapjairól, a Ceausescu-féle intézményesített népbutitásról, a népre mind erőszakosabb eszközökkel — de ma már tudjuk: csak időlegesen — rákényszerített, szabad emberhez méltatlan gondolkodás- és beszédmódról. A kötetről nem sokkal megjelenése után írott alábbi kritika akkor nem láthatott nyomdafestéket. Azért adjuk közre most, hogy jelezzük: irodalombírálatunkban is volt készség az elemi igazságok kimondására. Érvényes értékítéletekhez érvényes tényítéletek is kellenek. Nem, nem ő néz ránk ily szúrós szemmel a cikkhez mellékelt fényképről. Ez itt Molnár H. Lajos újságíró, volt üzemi pszichológus és önkéntes detektív, aki az ügyet hosszú évek munkájával felgöngyölítette, és a nyomozati iratokból interjú-, azaz „beszélgetés“-kötetet állított össze És akkor átmentem a tűzön címmel, aztán — föltehetően ugyancsak önként jelentkezett a hatóságoknál, hogy átvegye könyvéért az 1978-as KISZ-díjat (hír szerint egy kézszorítást). Íme az előzetes tényleírás Molnár H. nyomán: Helyszín: A resicai acélmű. Időpont: A hetvenes évek. Cselekmény: A főjavítás s a tessék-lássék bejáratás után sebtében üzembe helyezett 21-es daru a villamos vezérlő szerkezet meghibásodása miatt leállt, mielőtt a frissen csapolt acéllal színültig töltött üstöt az öntőhíd magasságába emelhette volna. Az egyvégtében csak mintegy 10—15 percig tűrőképes astfal félóra múltán kilyukadt, s a kilövellő, fröccsögő acélsugár tüzet okozott. Ekkor az általános zűrzavar, fejvesztett menekülés és téblábolás közepette néhány jelenlévő szakember fölkapaszkodott a kigyulladt darura, egyikük a lángokon át behatolt a műszerfülkébe, és számolva a bennrekedés, szénné égés vagy levegőbe röpülés veszélyével, benyomta a kézi kapcsolót, majd az újra működésbe helyezett daruval az öntőtölcsérhez vezette az üstöt, így emberélet többrendbeli kockáztatása árán megmentette az elpocsékolódástól a 120-ból megmaradt 90 tonna acélt, a leégéstől a darut, az állványokat, síneket, szerelvényeket s a huzamos termeléskieséstől az egész részleget. Az acélt kiöntötték, a tüzet eloltották, az esetet valamennyi üzemi szerv és szervezet ülésein megvitatták („feldolgozták“), a tettes szóbeli dicséretben részesült. Kiléte azóta ismeretlen vagy legalábbis bizonytalan. A nyomozó riporter eredetileg csupán ezt az embert akarta megkeresni. Menet közben persze kiderül, hogy hőstettet semmivel sem könnyebb földeríteni, mint bűntényt, hiszen: 1. a meghallgatottak memóriája természettől fogva pontatlan, de még 2. az éles emlékképeket is óhatatlanul tompítja, kaszálja, torzítja körülmény, elfogultság és érdek, lévén annyi külső-belső nézőpont és értékrend, ahány megfigyelés, ahány részvevő, szemtanú vagy másod-harmadkézből értesült, jóllehet 3. abban valamennyien egyetértenek — s ez már az önmagát rostálással tehermentesítő emlékezés önigazolása —, öntők, üstelőkészítők, darukezelők, karbantartók, betanított munkások, csoportvezetők, mesterek és mérnökök egybehangzóan állítják, hogy a szóban forgó tett korántsem világrengető esemény itt, ahol nem számít balesetnek a megperzselődés, ha a sérült saját lábán távozik, ahol nem tűnik vakmerőségnek 90 m100° hőmérsékletű odúkba bújni, ha másodmagával teszi az ember, ahol nem ok a munkahelyváltoztatásra néhány elveszett ujj, és nem kevesellendő pár elismerő szó meg 150 lejnyi soron kívüli pénzjutalom milliós értékek megmentése és a mentő főbenjáró áldozatkészsége fejében, mert a mindennapi életveszély éppúgy megadatik, mint a mindennapi kenyér, és ha megdobnak acéllal, dobjanak meg kenyérrel is. A nyomozást tehát ki kell terjeszteni. Molnár eleinte módszeresen kutakodik, nyomról nyomra, hírforrástól hírforrásig halad, akár Ádám Zsigmond (jelenleg nyugállományú) rendőr alezredes. Később mintha lanyhulna, sőt kialudna érdeklődése a magára rótt feladat iránt, felhagy a szálak célirányos végigkövetésével, a fontolgatással, a rutinműveletekkel, látszólag mellékvágányra téved, rögtönöz, alkalmi felvilágosításokra bízza magát, akár Maigrat. Rájött (akár Maigret), hogy az igazi rejtély: miként és miért válhat és válik szükségképp rejtélyessé a nyilvánvaló, ha nyilvánossá akarjuk tenni? S mire ezt is kibogozza, végére járt — mintegy mellékesen, akár Maigret — a másik talánynak is, elérte eredeti, de kezdetben előtte sem egészen világos célját: megértette, amit tudott. Minthogy Molnár kizárólag tanúvallomásokra hagyatkozhat vizsgálódásai során, módszere hermeneutikai: részt vesz a tanúságtevők nyelvjátékaiban, szövegeket szembesít egymással, önmagukkal meg egyéb, itt megszövegezetlen szövegekkel. ALANYOK „Tegyük föl, hogy valamely zárt és teljes jelrendszer ugyanazon jelek ugyancsak zárt és teljes alrendszereiből épül föl, akként, hogy az egész egyöntetűségét csakis a külső (tárgyi-jelentéstani) vonatkozás biztosítja, a részekét pedig ezen kívül a belső (alanyi-nyelvtani) is. Ha az alrendszerek egymással fölcserélhetetlen (szintagmatikusan összefűzött) jeleit rendre összevetjük a többi alrendszer hasonló helyértékű (velük paradigmatikusan összefüggő) jeleivel, akkor az így rendezett jelsorok megfelelő párelemei között okvetlenül találunk olyanokat, amelyek jelentéstanilag ellentétesek, kizárják egymást (nem lehetnek egyszerre találóak i igazak, de lehetnek egyszerre oda nem illőek/hamisak); a paradigma tengely merőleges a szintagma tengelyre; metafora és metonímia egybeesik a két tengely metszéspontjában ,a hallgatásban." (Semiologische-semantische Untersuchungen) Ki nyomta be a kézi kapcsolót? Az első tájékoztatás egy magát megnevezni nem óhajtó acélöntőtől származik: „Egy olyan húsz-huszonegy éves kölyök. Popnak hívják... (. . .) Lehet, hogy Prédának, de egyáltalán nem vagyok ebben biztos Préda .. . De nem, mégis inkább Pop.“ Pontosabb felvilágosításért Catrinel műhelyfőnökhöz utasíttatik az újságíró, bár Catrinel az önző szerint nem volt jelen, mert az eset az éjszakai váltás idején történt. Catrinel mérnök azonban szemtanúnak vallja magát, már csak azért is, mert szerinte az eset délelőtt történt, márpedig ő (Catrinel) csak délelőtti műszakban dolgozik, tehát egyébként nem láthatta volna, hogy. ..A kabinban Haev Borisz csoportvezető és Neculaut..., . .. ■ Gheorghe mászott fel. Nistorica főmester is felmászott és természetesen az egész villanyszerelő csoport, de ők ketten cselekedtek. (...) Haev és Necula. (.. .) Haev Borisz csoportvezető nemsokára nyugdíjba megy, körülbelül ötvenéves. Necula pedig harmincöt év körüli.“ Más változatok: Egy csoportvezető: „Akkor nem voltam itt, de mesélték. Visan mérnök mentette reg az acélt. (...) Vagy Catrin mérnök. Cik ketten, felelnek a villanyszerelőkért, s kettejük közül az egyik lépett akkor közbe.“ rov rocp-. ..Addig nem találták meg a hibát, amíg föl nem ment Dijmarescu mérnök elvtárs, és ő aztán egyből kijavította.“ Egy főm°ster: „Nem láttam, de értesültem az esetről. Dijmárescu mérnök elvtárs volt, az acélmű főnöke“. Egy almérnök: „Azt én is láttam. (...) Dijmárescu mérnök elvtárs és Nistorica mester elvtárs közbeléptek... Felmászott a kabinba, és kézzel benyomta a kapcsolót. (...) D’imărescu mérnök elvtárs, az acélmű főnöke . .“ Nőről a mesteriskolát végzett csoportvezető, a később kézre került hős, önzetlenségében és na évaai hűségében valamennyi megszólaltatott szaktársa fejéről elhárítja majd a rosszhiszeműség gyanúját azzal, hogy felidézi a megfigyelés tárgyi nehézségeit: a zűrzavart, a rossz látási-hallási viszonyokat, a véletlenek megtévesztő összejátszását stb. Mégis feltűnő, hogy a nyilatkozatokból csaknem egyértelműen következtethetünk a nyilatkozók helyére a vállalati rangsorban: minél magasabb bérosztályba tartozik a meghallgatott, annál magasabb polcra helyezi saját változatának hősét, de a „fölértékelés“ már jóval azelőtt eléri felső szintjét, semhogy maguk a fölértékelők akárcsak megközelítenék — a létra bizonyos fokától fölfelé (bár a nyakmerevedés másmás fokán) minden szem a főnökön csügg már. Necula kollégái nem láthatják egy és ugyanazt, még ha ugyanazt nézik is, és ennek oka nemcsak a láng- és füstfüggöny. Sőt, éppen nem az, ha hihetünk a szakszervezeti bizottság elnökének: „A munkakörülmények jók, véleményem szerint a legoptimálisabb körülmények között lehet önteni, anélkül, hogy egy szikra is megégetné az embert. (...) Ahhoz viszonyítva, hogy milyen volt ’44 előtt, amikor többnyire kézzel végeztük a munkát, most gépesített, elektronikus szinte az összes munkálat... és automatizált. (...) évről évre könnyebb lesz a munka ...“ Ezzel szemben a csoportvezető így vélekedik: „Ez az acélöntöde..., ahogy ezt megépítették... Nincs hely, nem lehet automatizálni, gépesíteni, megkönnyíteni a munkát. Többnyire kézzel dolgozunk, mert nincs elég tér. A termelés nőtt, a kemencék teljesítményét növelték, de a csarnok nagyon szűk. Ezt évi kétszázezer tonna acél öntésére szabták. Most ugyanakkora helyen évente egymillió tonnánál többet öntünk.“ Vesd öszsze még a fiatal acélöntő szavaival: „A létszám csökken, és az emberek egyre nehezebben dolgoznak. (...) Szeretnék, hogy tizenöt öntést kibírjon egy üst, tehát hogy a téglának nagy ellenállóképessége legyen, de ugyanakkor növekszik a kilyukadás veszélye. Tudja, a takarékosság, az*,gyerünk, nyomás, menjen a dolog«... (...) Még lenne egy dolog: miért veszélyesek most az üstök? Valószínű, hogy a tüzelőanyaggal való takarékoskodás miatt eléggé hideg a csapolás, és az öntés után kéreg marad az üstben, megkeményedett acélkéreg. Ahhoz, hogy egy újabb öntéshez készítsék elő az üstöt, ki kell húzni ezt a kérget. Ha kihúzzák a kérget, gyengül a tégla, csökken az üst téglabélésének keménysége. És akkor ahelyett, hogy öntenének vele tíz-tizenkétszer, csak kilencszer lehet vagy nyolcszor, és akkor már javítani kell. Vagyis kellene... Ezért kerülünk mi veszélybe. Azt mondják, Torgovistén talán ..., de Németországban egészen biztos, hogy az üst kinyitását valami hidraulikus szerkezettel oldották meg. És nincs veszély, mert az távirányítással működik, nem kell bemászni az üst alá. Vagy tíz méter távolságra állnak tőle, és nyomogatják a gombot. Így már igen!... És az a szerkezet elbír vagy hatvan öntést, míg mi minden öntés után új becsukódugót kell hogy tegyünk. Tehát újabb huszonkét téglát kell elhasználnunk, néhány Angliából importált kupakot és így tovább ... Azt hiszem, nekünk ez többe kerül, mint az a hidraulikus dolog.“ Vezető és beosztott nézetkülönbségeit átfedik és elmélyítik az eltérések idős és fiatal, falusi és városi (ingázó és helybeli), szakmunkás és betanított munkás szemléletmódja között. Közös gond a munkaerővándorlás, a szakképzett utánpótlás apadása. S ezt a fiatalok egyfelől az „öreg szivarok“ (különösen a „félparasztok“) tanulatlanságára, másfelől az öregek rosszindulatú közömbösségére, szakmai féltékenységére magyarázzák, az idősebbek pedig természetesen a félrenevelt, elkényeztetett, munkakerülő, úrhatnám fiatalokra kenik a dolgot, és ha szóvá teszik is a mentő körülményeket (megszűnt az olvasztár-szak az üzemi iskolában: túl merev törvények szabályozzák az előléptetést és túl lazák a viszszaminősítést; a javadalmazás nincs arányban a munka veszélyességével stb.), lépten-nyomon azzal hozakodnak elő, hogy Resicán páratlanul erős a közösségi szellem, itt aztán bárki hónapok alatt megtanulhatja a mesterséget. Hm. A mérnök szerint a Neculától megmentett acél négyszázezer lejt ér. Az egyik öntő szerint ellenben: „... egy tonna acél nagyon drága. Hát még százhúsz tonna!“ Megoszlanak a vélemények abban a kérdésben is, hogy miből készül az acél. A főmester: „Az acélhoz három dolog kell: nyersvas, ócskavas és ásványi — salakképző és nemesítő — anyagok. És még valami: szakember. Ő adja a keverékhez a szaktudást és a szeretetet..." A főmester egyik tanítványa: „Vasból.“ A főmester másik tanítványa: „Beletesznek vasat, meszet...“ A tanítványok szakítanak a főmester képviselte hagyományos felfogással, miszerint ember is kell az acélba. A főmester (egyben szakszervezeti elnök) azonban tántoríthatatlan, akár az önellentmondás árán is. Így árnyalja a maga rajzolta képet a nemzedéki összetartásról, a munkahelyi kiképzésről, a szikramentes munkahelyről, a „legoptimálisabb körülményekről“. „Azt mondhatnánk, hogy az új alkalmazottak alkalmazkodnak. Megszokják a szikrákat, a lángot, a sugárzást és általában az acélöntödei munkát. Azután már nem kell beküldeni, bemászik a tűzbe magától.“ ALANY ÉS ÁLLHATATLANSAG „Tegyük föl, hogy valamely zárt és teljes jelrendszer ugyanazon jelek ugyancsak zárt és teljes alrendszereiből épül föl, akként, hogy az egész egyöntetűségét csakis a belső (alanyi-nyelvtani) vonatkozás biztosítja, a részekét pedig ezen kívül a külső (tárgyi-jelentéstani) is. Ha az alrendszerek egymással fölcserélhetetlen (szintagmatikusan összefűzött) jeleit rendre öszszevetjük a többi alrendszer hasonló jelentésértékű, előbbiekkel kölcsönösen helyettesíthető és helyettesítendő (velük paradigmatikusan összefüggő) jeleivel, akkor az így rendezett jelsorok megfelelő párelemei között okvetlenül találunk olyanokat, amelyek jelentéstanilag-logikailag ellentmondóan feltételezik egymást (nem lehetnek egyszerre sem találóak /igazak, sem oda nem illőek/hamisak), a paradigma tengely ráfordul a szintagma tengelyre, mint 12-kor a nagymánus a kismánusra; delet üt a metonímia, nulla órát kakukkol a metafora.“ (Sem Sem.) Kerül-e tehát ember az acélba? Nemcsak a szakszervezeti elnök tud dialektikusan gondolkodni. Pavalan csoportvezető például nála is tehetségesebb a feledékenységben: „Soha egyetlen balesetem sem volt. Hogy jó órában mondjam, annyi év alatt egy sem volt... Csak egy, amikor eltörtem a kezem, még kezdő koromban, a régi acélöntődében, ahogy mondani szokás. Ahol még nehéz körülmények között dolgoztunk! Viszont jelen pillanatban ... (...) Más bajom nem volt. Hogy néha spriccel és éget..., a forróságot megszoktuk, hogy úgy mondjam: a forróság benne van a vérünkben. (...) Én azt mondom, figyeljek oda minél jobban, és akkor nem lesz semmi bajom. És hiába voltam figyelmes, a darus mégis a fejemhez vágta a láncot... Tényleg, ez egy másik baleset, ami velem történt, de ezen kívül semmi. (...) Komolyabb égésem sem volt, csak egyszer, amikor huszonhét napot feküdtem a kórházban. (...) De ez nem veszélyes. Az a veszélyes, ha folyik kifelé az ember szeme, az a legveszélyesebb. (...) Többen itt vakultak meg, vakon mentek nyugdíjba. (...) Egyelőre be vagyunk biztosítva a munkavédelmi szabályokkal.“ Egy másik öntő részletesen elmeséli, miként égett le bőrének negyvenöt százaléka, majd megnyugtatásunkra hozzáteszi: „Nem ... Természetesen ránk már nem hullanak a szikrák... (...) Mi úgy nevezzük az acélművet. ••A tűz fellegváraA fiatal mást mond. Ő azt mondja, hogy itt igazi a tűz, de ez nem igaz." Hallgassuk most a mestert, ő nem fiatal: „Van rá eset például, hogy bedugul az üst. (...) Vagy előfordul, hogy az üst még akkor kinyílik, amikor a kemencénél az acélt csapolják bele. (...) Ezek gyakori esetek, és az emberek állandóan veszélyben vannak. (...) Nem mondhatnám, hogy ezek az esetek gyakoriak, mondjuk, mindennaposak, viszont... előfordulnak. Például éppen a tegnap! (...) Ez történt tegnap. És akkor ma reggel megint kilyukadt egy üst.“ De ez még a hétköznapi méretek világa — a kétkezi okoskodásé. Catrinel mérnök előadásán megfigyelhetjük, miként hatol egyre mélyebbre és mélyebbre az önellentmondás, miként töri át a mondatnak, szószerkezetnek, szónak a nyelvtani burkát, hogy magvában robbantsa szét a szöveget: „...gyakorlatilag nem volt mit csináljunk, elméletileg nem jutott eszünkbe semmi. (...) Mivel a hiba megszüntetésének ideje már több mint félórája tartott, kilyukadt az üst. (...) A hiba kiküszöbölésének idején bizonyos tapogatózások folytak, a rejtett hiba keresgélése. (...) Magától értetődik, hogy a hiba kiküszöbölése után a darus optimális körülmények között kezdett dolgozni, annak ellenére, hogy a fogantyúk igen-igen erősen felhevültek, a hőmérsékletük meghaladta a százötven fokot, és elég nehéz körülmények ... (...) Dijmarescu mérnök elvtárs gyakorlatilag, jelenlétével bátorított minket, bizonyos javaslatokat tett, lelkesített (...) Gyakorlatilag az emberek csak jelek segítségével tudtak egymással értekezni. Tehát mindegyik ordított, utasításokat osztogatott, de az utasításoknak nem volt látszata gyakorlatilag, mintha valahogy a lelkükön keresztül értekeztek volna ... (...) Gyakorlatilag mindegyikünk beszélt, vitatkozott. Megijedtünk, kiabáltunk... — jelekkel! (.. .) Természetesen, ilyen körülmények között, ezekben a pillanatokban nyugalommal kerestük a probléma megoldását. Tehát az eseménynél — hogy így nevezzem — körülbelül száz munkás vett részt. Munkások és vezető káderek...“ Ritka persze az ilyen, Ionesco legjobb lapjaira emlékeztető hely, viszont előfordul — csak egyszer és még egyszer és még egyszer, nem mindennap, csak tegnap és ma és holnap. Az elbeszélő múlt valóságos múltat játszik, amíg a régi nyomorúságot panaszolja, és valóságos jelent, mihelyt a régi dicsőségen mereng: „A legnagyobb igazság, hogy nekünk szavunk van a hazai kohászatban. És az egész onnan ered, hogy az üzemben fegyelem van. Ezt mindenki tudta: az üzemben korrekt kell hogy legyen. Itt mindig volt fegyelem.“ A töltelékszavak — gyakorlatilag, elméletileg, konkrétan, nemde, legjobb körülmények stb. — csak töltelék-állítmányt tűrnek meg társaságukban, egyébként kipusztítják a mondatból; hárompontos rövid sorozat végez vele: bemásznak, közbelépnek és hozzájárulnak, hogy „minden a legjobb körülmények között...“ Az alany önként vonul száműzetésbe („egy darab fával fel kellett nyomni a kapcsolót“; „kézi kapcsolással kellett próbálkozni“), ám ha akadékoskodik, a grammatika zárt osztályán kezelésbe veszik az igei személyragok és személyes névmások, majd a hírlapokból jól ismert dr. Ö meg MI közreműködésével úgy megrezgetik, hogy nevét is elfelejti. A kézi kapcsolás hőstettét magának tulajdonító Dijmarescu fejedelmi-szerénységi többesben kezdi: „Meg kellene kérdeznie az önzőket, hogyan mentettünk meg nemrég egy üst acélt hárman, Nisctoricával és Neculával.“ Aztán beleegyezésnek vélve a hallgatást, sutba dobja az álszemérmességet: „Én. igen. Én, én voltam. (...) Menjen, kérdezze meg az öntőket.“ Hogy a riporter elárulja: beszélt már az öntőkkel is meg a villanyszerelőkkel is, Dijmarescu továbbra sem engedi ki kezéből a babérkoszorút — könnyed mozdulattal tágítja kétszemélyessé, így sem látszik szorosnak, mert a koszorútárs láthatatlan. ,Felmentem én, és megmondtam, mit kell csinálni. Bement az az ember, és megcsinálta az én felelősségemre.“ Az. Az az ember. Akárki. Senki. Das Mann. Az alany általánosságba, jelöletlenségbe kényszerül, álnéven, álöltözetben, hamis papírokkal járja a szövegkörnyezet sikátorait; a nyelvi rendszer: nyelvi önkényuralom. (Befejező rész következik) Bene József: Jövőmondó EGYED EMESE VESZEM A TOLLAT Mint aki pellengérét építi, saját testére szabja, felmutatja, hogy el ne vitathassa tőle senki; mint aki fél, s tükröt keres, tudni, milyen az arca, remegő keze ökölbe szorul; mint aki megváltónak jött a földre, szeme sem rebben, pedig vére hull — Mint aki vesztébe rohan és mosolyog! Veszem a tollat, gyűlnek a sorok, belőlem lettek s függetlenek tőlem, kiszolgáltatnak. Esendő vagyok. Mint kék hullámok, kapnak vállaikra! Pirulásom szél, nap majd kifakítja, ringatásuk lesz életritmusom. Vagy elborítnak, örvénybe kavarnak: ne féljem arcát földi halálomnak s éljek — túl szűkre szabott sorsomon. NOSZTALGIA Ha pillanatra is, de átváltoztál valamivé, ami tán havas tájban, gyermekszobák csendes szuszogásában, elfeledettnek hitt napokban béke, derű volt, vagy tünékeny szépség; s ha ezek akaratlan felidézték a szép mellé a szégyent, bátorságod mellé a sárt, a belenyugvás mellé a minden mindegy felőrlő tudatát, ne bánd, ne bánd, majd ebből is felébredsz: az átváltozás még nem végleges. A derűt elveszthetted és a gyermek áttekinthető jóságos világát— a visszahívás képessége mégis, mint örökölt tudásod megmaradt, emlékeznél, csak fényre — és sötétet is ébreszt az idéző pillanat.