Helikon, 1990 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1990-01-05 / 1. szám

K. JAKAB ANTAL 4 SmSSSSSB Hős köröztetik Molnár H. Lajos És akkor átmentem a tűzön című 1978-ban kiadott könyve, me­lyet még kettő követett idehaza, mielőtt a szerző az elhallgatás helyett a kitelepülést választotta, a korabeli lehetőségekhez mér­ten hű képet adott a munkásság minden­napjairól, a Ceausescu-féle intézményesí­tett népbutitásról, a népre mind erősza­kosabb eszközökkel — de ma már tud­juk: csak időlegesen — rákényszerített, szabad emberhez méltatlan gondolkodás- és beszédmódról. A kötetről nem sokkal megjelenése után írott alábbi kritika ak­kor nem láthatott nyomdafestéket. Azért adjuk közre most, hogy jelezzük: iroda­lombírálatunkban is volt készség az elemi igazságok kimondására. Érvényes értékíté­letekhez érvényes tényítéletek is kellenek. Nem, nem ő néz ránk ily szúrós szemmel a cikkhez mellékelt fényképről. Ez itt Mol­nár H. Lajos újságíró, volt üzemi pszichológus és önkéntes detektív, aki az ügyet hosszú évek munkájával felgöngyölítette, és a nyomozati iratokból interjú-, azaz „beszélgetés“-kötetet állított össze És akkor átmentem a tűzön cím­mel, aztán — föltehetően ugyancsak önként­­ jelentkezett a hatóságoknál, hogy átvegye könyvéért az 1978-as KISZ-díjat (hír szerint egy kézszorítást). Íme az előzetes tényleírás Molnár H. nyomán: Helyszín: A resicai acélmű. Időpont: A het­venes évek. Cselekmény: A főjavítás s a tes­­sék-lássék bejáratás után sebtében üzembe he­lyezett 21-es daru a villamos vezérlő szerkezet meghibásodása miatt leállt, mielőtt a frissen csapolt acéllal színültig töltött üstöt az öntő­­híd magasságába emelhette volna. Az egyvég­­tében csak mintegy 10—15 percig tűrőképes astfal félóra múltán kilyukadt, s a kilövellő, fröccsögő acélsugár tüzet okozott. Ekkor az ál­talános zűrzavar, fejvesztett menekülés és téblábolás közepette néhány jelenlévő szakem­ber fölkapaszkodott a kigyulladt darura, egyi­kük a lángokon át behatolt a műszerfülkébe, és számolva a bennrekedés, szénné égés vagy levegőbe röpülés veszélyével, benyomta a kézi kapcsolót, majd az újra működésbe helyezett daruval az öntőtölcsérhez vezette az üstöt, így emberélet többrendbeli kockáztatása árán meg­mentette az elpocsékolódástól a 120-ból meg­maradt 90 tonna acélt, a leégéstől a darut, az állványokat, síneket, szerelvényeket s a huza­mos termeléskieséstől az egész részleget. Az acélt kiöntötték, a tüzet eloltották, az esetet valamennyi üzemi szerv és szervezet ülésein megvitatták („feldolgozták“), a tettes szóbeli dicséretben részesült. Kiléte azóta ismeretlen vagy legalábbis bizonytalan. A nyomozó riporter eredetileg csupán ezt az embert akarta megkeresni. Menet közben per­sze kiderül, hogy hőstettet semmivel sem könnyebb földeríteni, mint bűntényt, hiszen: 1. a meghallgatottak memóriája természettől fogva pontatlan, de még 2. az éles emlékképe­ket is óhatatlanul tompítja, kaszálja, torzítja körülmény, elfogultság és érdek, lévén annyi külső-belső nézőpont és értékrend, ahány meg­figyelés, ahány részvevő, szemtanú vagy má­­sod-harmadkézbő­l értesült, jóllehet 3. abban valamennyien egyetértenek — s ez már az ön­magát rostálással tehermentesítő emlékezés önigazolása —, öntők, üstelőkészítők, daruke­zel­ők, karbantartók, betanított munkások, cso­portvezetők, mesterek és mérnökök egybe­hangzóan állítják, hogy a szóban forgó tett ko­rántsem világrengető esemény itt, ahol nem számít balesetnek a megperzselődés, ha a sé­rült saját lábán távozik, ahol nem tűnik vak­merőségnek 90 m100° hőmérsékletű odúkba bújni, ha másodmagával teszi az ember, ahol nem ok a munkahelyváltoztatásra néhány el­veszett ujj, és nem kevesellendő pár elismerő szó meg 150 lejnyi soron kívüli pénzjutalom milliós értékek megmentése és a mentő főben­járó áldozatkészsége fejében, mert a minden­napi életveszély éppúgy megadatik, mint a mindennapi kenyér, és ha megdobnak acéllal, dobjanak meg kenyérrel is. A nyomozást tehát ki kell terjeszteni. Mol­nár eleinte módszeresen kutakodik, nyomról nyomra, hírforrástól hírforrásig halad, akár Ádám Zsigmond (jelenleg nyugállományú) rendőr alezredes. Később mintha lanyhulna, sőt kialudna érdeklődése a magára rótt feladat iránt, felhagy a szálak célirányos végigköveté­sével, a fontolgatással, a rutinműveletekkel, látszólag mellékvágányra téved, rögtönöz, al­kalmi felvilágosításokra bízza magát, akár Maigrat. Rájött (akár Maigret), hogy az igazi rejtély: miként és miért válhat és válik szük­ségképp rejtélyessé a nyilvánvaló, ha nyilvá­nossá akarjuk tenni? S mire ezt is kibogozza, végére járt — mintegy mellékesen, akár Maig­ret — a másik talánynak is, elérte eredeti, de kezdetben előtte sem egészen világos célját: megértette, amit tudott. Minthogy Molnár kizárólag tanúvallomások­ra hagyatkozhat vizsgálódásai során, módszere hermeneutikai: részt vesz a tanúságtevők nyelvjátékaiban, szövegeket szembesít egymás­sal, önmagukkal meg egyéb, itt megszövegezet­­len szövegekkel. ALANYOK „Tegyük föl, hogy valamely zárt és teljes jelrendszer ugyanazon jelek ugyancsak zárt és teljes alrendszereiből épül föl, akként, hogy az egész egyöntetűségét csakis a külső (tárgyi-jelentéstani) vonat­kozás biztosítja, a részekét pedig ezen kí­vül a belső (alanyi-nyelvtani) is. Ha az alrendszerek egymással fölcserélhetetlen (szintagmatikusan összefűzött) jeleit rend­re összevetjük a többi alrendszer hasonló helyértékű (velük paradigmatikusan össze­függő) jeleivel, akkor az így rendezett jel­sorok megfelelő párelemei között okvetle­nül találunk olyanokat, amelyek jelentés­­tanilag ellentétesek, kizárják egymást (nem lehetnek egyszerre találóak i igazak, de lehetnek egyszerre oda nem illőek/ha­­misak); a paradigma tengely merőleges a szintagma tengelyre; metafora és metoní­­mia egybeesik a két tengely metszéspont­jában ,a hallgatásban." (Semiologische-semantische Untersuchungen) Ki nyomta be a kézi kapcsolót? Az első tájékoztatás egy magát megnevezni nem óhajtó acélöntőtől származik: „Egy olyan húsz-huszonegy éves kölyök. Popnak hívják... (. . .) Lehet, hogy Prédának, de egyáltalán nem vagyok ebben biztos Préda .. . De nem, mégis inkább Pop.“ Pontosabb felvilágosításért Catri­­nel műhelyfőnökhöz utasíttatik az újságíró, bár Catrinel az önző szerint nem volt jelen, mert az eset az éjszakai váltás idején történt. Catrinel mérnök azonban szemtanúnak vall­ja magát, már csak azért is, mert szerinte az eset délelőtt történt, márpedig ő (Catrinel) csak délelőtti műszakban dolgozik, tehát egyébként nem láthatta volna, hogy. ..A kabinban Haev Borisz csoportvezető és Necula­ut..., . .. ■ Gheorghe mászott fel. Nistorica főmester is felmászott és természetesen az egész villany­­szerelő csoport, de ők ketten cselekedtek. (...) Haev és Necula. (.. .) Haev Borisz csoportve­zető nemsokára nyugdíjba megy, körülbelül ötvenéves. Necula pedig harmincöt év körüli.“ Más változatok: Egy csoportvezető: „Akkor nem voltam itt, de mesélték. Visan mérnök men­tette r­eg az acélt. (...) Vagy Catrin mérnök. Cik ketten, felelnek a villanyszerelőkért, s ket­tejük közül az egyik lépett akkor közbe.“ rov r­oc­p-. ..Addig nem találták meg a hi­bát, amíg föl nem ment Dijmarescu mérnök elvtárs, és ő aztán egyből kijavította.“ Egy fő­­m°ster: „Nem láttam, de értesültem az eset­ről. Dijm­árescu mérnök elvtárs volt, az acél­mű főnöke“. Egy almérnök: „Azt én is láttam. (...) Dijmárescu mérnök elvtárs és Nistorica mester elvtárs közbeléptek... Felmászott a kabinba, és kézzel benyomta a kapcsolót. (...) D’imărescu mérnök elvtárs, az acélmű főnö­ke . .“ Nőről a mesteriskolát végzett csoportvezető, a később kézre került hős, önzetlenségében és na évaai hűségében valamennyi megszólaltatott szaktársa fejéről elhárítja majd a rosszhisze­műség gyanúját azzal, hogy felidézi a megfigyelés tárgyi nehézségeit: a zűrzavart, a rossz látási-hallási viszonyo­kat, a véletlenek megtévesztő összejátszását stb. Mégis fel­tűnő, hogy a nyilatkozatokból csaknem egyértelműen követ­keztethetünk a nyilatkozók helyére a vállalati rangsorban: minél magasabb bérosztályba tartozik a meghallgatott, an­nál magasabb polcra helyezi saját változatának hősét, de a „fölértékelés“ már jóval aze­lőtt eléri felső szintjét, sem­hogy maguk a fölértékelők a­­kárcsak megközelítenék — a létra bizonyos fokától fölfelé (bár a nyakmerevedés más­más fokán) minden szem a fő­nökön csügg már. Necula kollégái nem láthat­ják egy és ugyanazt, még ha ugyanazt nézik is, és ennek oka nemcsak a láng- és füst­függöny. Sőt, éppen nem az, ha hihetünk a szakszervezeti bizottság elnökének: „A mun­kakörülmények jók, vélemé­nyem szerint a legoptimálisabb körülmények között lehet ön­teni, anélkül, hogy egy szikra is megégetné az embert. (...) Ahhoz viszonyítva, hogy mi­lyen volt ’44 előtt, amikor többnyire kézzel végeztük a munkát, most gépesített, e­­lektronikus szinte az összes munkálat... és automatizált. (...) évről évre könnyebb lesz a munka ...“ Ezzel szem­ben a csoportvezető így véle­kedik: „Ez az acélöntöde..., ahogy ezt megépítették... Nincs hely, nem lehet auto­matizálni, gépesíteni, megkönnyíteni a mun­kát. Többnyire kézzel dolgozunk, mert nincs elég tér. A termelés nőtt, a kemencék tel­jesítményét növelték, de a csarnok nagyon szűk. Ezt évi kétszázezer tonna acél öntésé­­re szabták. Most ugyanakkora helyen éven­te egymillió tonnánál többet öntünk.“ Vesd ösz­­sze még a fiatal acélöntő szavaival: „A lét­szám csökken, és az emberek egyre nehezebben dolgoznak. (...) Szeretnék, hogy tizenöt öntést kibírjon egy üst, tehát hogy a téglának nagy ellenállóképessége legyen, de ugyanakkor nö­vekszik a kilyukadás veszélye. Tudja, a ta­karékosság, a­z*,gyerünk, nyomás, menjen a do­log«... (...) Még lenne egy dolog: miért ve­szélyesek most az üstök? Valószínű, hogy a tüzelőanyaggal való takarékoskodás miatt elég­gé hideg a csapolás, és az öntés után kéreg ma­rad az üstben, megkeményedett acélkéreg. Ah­hoz, hogy egy újabb öntéshez készítsék elő az üstöt, ki kell húzni ezt a kérget. Ha kihúzzák a kérget, gyengül a tégla, csökken az üst tégla­bélésének keménysége. És akkor ahelyett, hogy öntenének vele tíz-tizenkétszer, csak kilencszer lehet vagy nyolcszor, és akkor már javítani kell. Vagyis kellene... Ezért kerülünk mi ve­szélybe. Azt mondják, Torgovistén talán ..., de Németországban egészen biztos, hogy az üst kinyitását valami hidraulikus szerkezettel ol­dották meg. És nincs veszély, mert az távirá­nyítással működik, nem kell bemászni az üst alá. Vagy tíz méter távolságra állnak tőle, és nyomog­atják a gombot. Így már igen!... És az a szerkezet elbír vagy hatvan öntést, míg mi minden öntés után új becsukódugót kell hogy tegyünk. Tehát újabb huszonkét téglát kell el­használnunk, néhány Angliából importált ku­pakot és így tovább ... Azt hiszem, nekünk ez többe kerül, mint az a hidraulikus dolog.“ Vezető és beosztott nézetkülönbségeit átfe­dik és elmélyítik az eltérések idős és fiatal, fa­lusi és városi (ingázó és helybeli), szakmun­kás és betanított munkás szemléletmódja kö­zött. Közös gond a munkaerővándorlás, a szak­képzett utánpótlás apadása. S ezt a fiatalok egyfelől az „öreg szivarok“ (különösen a „fél­parasztok“) tanulatlanságára, másfelől az öre­gek rosszindulatú közömbösségére, szakmai fél­tékenységére magyarázzák, az idősebbek pedig természetesen a félrenevelt, elkényeztetett, munkakerülő, úrhatnám fiatalokra kenik a dolgot, és ha szóvá teszik is a mentő körül­ményeket (megszűnt az olvasztár-szak az üzemi iskolában: túl merev törvények sza­bályozzák az előléptetést és túl lazák a visz­­szaminősítést; a javadalmazás nincs arányban a munka veszélyességével stb.), lépten-nyomon azzal hozakodnak elő, hogy Resicán páratla­nul erős a közösségi szellem, itt aztán bárki hónapok alatt megtanulhatja a mesterséget. Hm. A mérnök szerint a Neculától meg­mentett acél négyszázezer lejt ér. Az egyik öntő szerint ellenben: „... egy tonna acél nagyon drága. Hát még százhúsz tonna!“ Megoszlanak a vélemények abban a kérdésben is, hogy mi­ből készül az acél. A főmester: „Az acélhoz há­rom dolog kell: nyersvas, ócskavas és ásványi — salakképző és nemesítő — anyagok. És még valami: szakember. Ő adja a keverékhez a szaktudást és a szeretetet..." A főmester egyik tanítványa: „Vasból.“ A főmester másik tanít­ványa: „Beletesznek vasat, meszet...“ A ta­nítványok szakítanak a főmester képviselte hagyományos felfogással, miszerint ember is kell az acélba. A főmester (egyben szakszer­vezeti elnök) azonban tántoríthatatlan, akár az önellentmondás árán is. Így árnyalja a maga rajzolta képet a nemzedéki összetartás­ról, a munkahelyi kiképzésről, a szikramentes munkahelyről, a „legoptimálisabb körülmények­ről“. „Azt mondhatnánk, hogy az új alkalma­zottak alkalmazkodnak. Megszokják a szikrá­kat, a lángot, a sugárzást és általában az acél­öntödei munkát. Azután már nem kell bekül­deni, bemászik a tűzbe magától.“ ALANY ÉS ÁLLHATATLANSAG „Tegyük föl, hogy valamely zárt és tel­jes jelrendszer ugyanazon jelek ugyancsak zárt és teljes alrendszereiből épül föl, ak­ként, hogy az egész egyöntetűségét csakis a belső (alanyi-nyelvtani) vonatkozás biz­tosítja, a részekét pedig ezen kívül a kül­ső (tárgyi-jelentéstani) is. Ha az alrend­szerek egymással fölcserélhetetlen (szin­tagmatikusan összefűzött) jeleit rendre ösz­­szevetjük a többi alrendszer hasonló je­lentésértékű, előbbiekkel kölcsönösen he­lyettesíthető és helyettesítendő (velük pa­radigmatikusan összefüggő) jeleivel, ak­kor az így rendezett jelsorok megfelelő párelemei között okvetlenül találunk olya­­nokat, amelyek jelentéstanilag-logikailag ellentmondóan feltételezik egymást (nem lehetnek egyszerre sem találóak /igazak, sem oda nem illőek/hamisak), a paradig­ma tengely ráfordul a szintagma tengely­re, mint 12-kor a nagymánus a kismánus­­ra; delet üt a metonímia, nulla órát ka­kukkol a metafora.“ (Sem Sem.) Kerül-e tehát ember az acélba? Nemcsak a szakszervezeti elnök tud dialekti­kusan gondolkodni. Pavalan csoportvezető pél­dául nála is tehetségesebb a feledékenységben: „Soha egyetlen balesetem sem volt. Hogy jó órában mondjam, annyi év alatt egy sem volt... Csak egy, amikor eltörtem a kezem, még kezdő koromban, a régi acélöntődében, ahogy mondani szokás. Ahol még nehéz kö­rülmények között dolgoztunk! Viszont jelen pillanatban ... (...) Más bajom nem volt. Hogy néha spriccel és éget..., a forróságot megszok­tuk, hogy úgy mondjam: a forróság benne van a vérünkben. (...) Én azt mondom, figyel­jek oda minél jobban, és akkor nem lesz sem­mi bajom. És hiába voltam figyelmes, a darus mégis a fejemhez vágta a láncot... Tényleg, ez egy másik baleset, ami velem történt, de ezen kívül semmi. (...) Komolyabb égésem sem volt, csak egyszer, amikor huszonhét napot feküdtem a kórházban. (...) De ez nem ve­szélyes. Az a veszélyes, ha folyik kifelé az em­ber szeme, az a legveszélyesebb. (...) Többen itt vakultak meg, vakon mentek nyugdíjba. (...) Egyelőre be vagyunk biztosítva a munka­­védelmi szabályokkal.“ Egy másik öntő részle­tesen elmeséli, miként égett le bőrének negy­venöt százaléka, majd megnyugtatásunkra hoz­záteszi: „Nem ... Természetesen ránk már nem hullanak a szikrák... (...) Mi úgy nevezzük az acélművet. ••A tűz fellegváraA fiatal mást mond. Ő azt mondja, hogy itt igazi a tűz, de ez nem igaz." Hallgassuk most a mestert, ő nem fiatal: „Van rá eset például, hogy bedu­gul az üst. (...) Vagy előfordul, hogy az üst még akkor kinyílik, amikor a kemencénél az acélt csapolják bele. (...) Ezek gyakori esetek, és az emberek állandóan veszélyben vannak. (...) Nem mondhatnám, hogy ezek az esetek gyakoriak, mondjuk, mindennaposak, viszont... előfordulnak. Például éppen a tegnap! (...) Ez történt tegnap. És akkor ma reggel megint kilyukadt egy üst.“ De ez még a hétköznapi méretek világa — a kétkezi okoskodásé. Catrinel mérnök előadá­sán megfigyelhetjük, miként hatol egyre mé­lyebbre és mélyebbre az önellentmondás, mi­ként töri át a mondatnak, szószerkezetnek, szó­nak a nyelvtani burkát, hogy magvában rob­bantsa szét a szöveget: „...gyakorlatilag nem volt mit csináljunk, elméletileg nem jutott eszünkbe semmi. (...) Mivel a hiba megszün­tetésének ideje már több mint félórája tartott, kilyukadt az üst. (...) A hiba kiküszöbölésének idején bizonyos tapogatózások folytak, a rejtett hiba keresgélése. (...) Magától értetődik, hogy a hiba kiküszöbölése után a darus optimális körülmények között kezdett dolgozni, annak ellenére, hogy a fogantyúk igen-igen erősen fel­­hevültek, a hőmérsékletük meghaladta a száz­ötven fokot, és elég nehéz körülmények ... (...) Dijmarescu mérnök elvtárs gyakorlatilag, je­lenlétével bátorított minket, bizonyos javasla­tokat tett, lelkesített (...) Gyakorlatilag az em­berek csak jelek segítségével tudtak egymással értekezni. Tehát mindegyik ordított, utasításo­kat osztogatott, de az utasításoknak nem volt látszata gyakorlatilag, mintha valahogy a lel­kükön keresztül értekeztek volna ... (...) Gya­korlatilag mindegyikünk beszélt, vitatkozott. Megijedtünk, kiabáltunk... — jelekkel! (.. .) Természetesen, ilyen körülmények között, ezek­ben a pillanatokban nyugalommal kerestük a probléma megoldását. Tehát az eseménynél — hogy így nevezzem — körülbelül száz mun­kás vett részt. Munkások és vezető káderek...“ Ritka persze az ilyen, Ionesco legjobb lap­jaira emlékeztető hely, viszont előfordul — csak egyszer és még egyszer és még egyszer, nem mindennap, csak tegnap és ma és hol­nap. Az elbeszélő múlt valóságos múltat ját­szik, amíg a régi nyomorúságot panaszolja, és valóságos jelent, mihelyt a régi dicsőségen me­reng: „A legnagyobb igazság, hogy nekünk szavunk van a hazai kohászatban. És az egész onnan ered, hogy az üzemben fegyelem van. Ezt mindenki tudta: az üzemben korrekt kell hogy legyen. Itt mindig volt fegyelem.“ A töl­telékszavak — gyakorlatilag, elméletileg, konk­rétan, nemde, legjobb körülmények stb. — csak töltelék-állítmányt tűrnek meg társasá­gukban, egyébként ki­pusztítják a mondatból; hárompontos rövid sorozat végez vele: bemász­nak, közbelépnek és hozzájárulnak, hogy „min­den a legjobb körülmények között...“ Az alany önként vonul száműzetésbe („egy darab fával fel kellett nyomni a kapcsolót“; „kézi kap­csolással kellett próbálkozni“), ám ha akadé­koskodik, a grammatika zárt osztályán keze­lésbe veszik az igei személy­ragok és személyes névmások, majd a hírlapokból jól ismert dr. Ö meg MI közreműködésével úgy megrezgetik, hogy nevét is elfelejti. A kézi kapcsolás hős­tettét magának tulajdonító Dijmarescu fejedel­­mi-szerénységi többesben kezdi: „Meg kellene kérdeznie az önzőket, hogyan mentettünk meg nemrég egy üst acélt hárman, Nisctoricával és Neculával.“ Aztán beleegyezésnek vélve a hall­gatást, sutba dobja az álszemérmességet: „Én. igen. Én, én voltam. (...) Menjen, kérdezze meg az öntőket.“ Hogy a riporter elárulja: beszélt már az öntőkkel is meg a villanyszerelőkkel is, Dijmarescu továbbra sem engedi ki kezé­ből a babérkoszorút — könnyed mozdulattal tágítja kétszemélyessé, így sem látszik szoros­nak, mert a koszorútárs láthatatlan. ,Felmen­tem én, és megmondtam, mit kell csinálni. Bement az az ember, és megcsinálta az én fe­lelősségemre.“ Az. Az az ember. Akárki. Sen­ki. Das Mann. Az alany általánosságba, jelöletlenségbe kényszerül, álnéven, álöltözetben, hamis papí­rokkal járja a szövegkörnyezet sikátorait; a nyelvi rendszer: nyelvi önkényuralom. (Befejező rész következik) Be­ne József: Jövőmondó EGYED EMESE VESZEM A TOLLAT Mint aki pellengérét építi, saját testére szabja, felmutatja, hogy el ne vitathassa tőle senki; mint aki fél, s tükröt keres, tudni, milyen az arca, remegő keze ökölbe szorul; mint aki megváltónak jött a földre, szeme sem rebben, pedig vére hull — Mint aki vesztébe rohan és mosolyog! Veszem a tollat, gyűlnek a sorok, belőlem lettek s függetlenek tőlem, kiszolgáltatnak. Esendő vagyok. Mint kék hullámok, kapnak vállaikra! Pirulásom szél, nap majd kifakítja, ringatásuk lesz életritmusom. Vagy elborítnak, örvénybe kavarnak: ne féljem arcát földi halálomnak s éljek — túl szűkre szabott sorsomon. NOSZTALGIA Ha pillanatra is, de átváltoztál valamivé, ami tán havas tájban, gyermekszobák csendes szuszogásában, elfeledettnek hitt napokban béke, derű volt, vagy tünékeny szépség; s ha ezek akaratlan felidézték a szép mellé a szégyent, bátorságod mellé a sárt, a belenyugvás mellé a minden mindegy felőrlő tudatát, ne bánd, ne bánd, majd ebből is felébredsz: az átváltozás még nem végleges. A derűt elveszthetted és a gyermek áttekinthető­ jóságos világát­­— a visszahívás képessége mégis, mint örökölt tudásod megmaradt, emlékeznél, csak fényre — és sötétet is ébreszt az idéző pillanat.

Next