Albertirsa - Életjel, 2011 (3. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1. szám
Jöjj, feltámadás fényessége! „ Uram, kihez mennénk? Örök életbeszéde van Tenálad... ” (János 6,68) Körülvesznek minket a hírek, eseményekről- közelebbről és távolabbról- aztán szinte észrevétlen, beszivárognak gondolatainkba, lelkünkbe, érzéseinkbe és az álmainkba. Nincs szabadulás, részeinkké válnak. Mások tettei, a magunkéi, balesetek, természeti katasztrófák, aggasztó gazdasági hírek, a föld ökológiai állapotáról szóló vészjósló elemzések, politika, bűntettek sokkoló képei, személyes emberi tragédiák. Helyet ugyan változtathatunk, belemerülhetünk valami másba, akár témát is válthatunk vagy elzárkózhatunk, de el nem menekülhetünk - mert bennünk van már, a világ, visz a sodrás, és amit magával hoz, emberi erővel nem megállítható. A címben idézett mondat Péter válasza, Jézus tanítványáé - egy olyan beszélgetés után, amikor már sokan nem tudnak az Ember Fiával tartani. Nem a gyalogúton, sokkal inkább azon a lelki ösvényen, tanítása ösvényein. Mert úgy érzik, gondolják, hogy mindaz, amit Jézus tanít, megmutat, és ahová vezetni akar, az már túl sok, nem befogadható a számukra. Hiszen épp arról szólt még az imént, hogy testét adja értük és aki él ezzel az „ajándékkal” örök élete lehet. De ehhez el kell hinni, hogy ő Isten Fia, és ez az új a Vele megélt és megtartott kapcsolat következménye, másképp nem lehet. Meg is fogalmazza hallgatói közül valaki:"Kemény beszéd ez, ki hallgathatja Őt?”(Jn 6,60) És sokan valóságosan hátat fordítanak Neki. Ekkor szólítja meg tanítványait a Mester: „Vajon ti is el akarok menni?”(Jn 6,67) Elképzelem ezt a képet, a kérdező tekintetét, ahogyan teljes valójával feléjük fordul, a tanítványok közül talán van, aki zavartan lehajtja a fejét, az utat pásztázva,mások arra várnak, hogy valaki törje meg ezt a kínos csendet - és ekkor Péter válaszol: "Uram, kihez mehetnénk? Örök életbeszéde van Tenálad.”(Jn 6,68) Kihez is mehetnénk - mi magunk is - mint kései tanítványok? A bennünk lévő gyásszal, veszteséggel, bánattal? Vagy épp a túláradó örömmel, a hála szavaival? A minket körülvevő sokszor lesújtó hírekkel, aggodalmainkkal, tapasztalatainkkal és kérdéseinkkel? Hol lelünk békére? A Húsvét már nagyon közel van. Sokan már eltervezték, hol is töltik, mi lesz majd annak a néhány napnak a programja. Családi találkozások, nagy utazások, közös kirándulás. Ebédek és vacsorák a fehér abrosszal leterített ünnepi asztal mellett. Lehet, hogy szerényebben ünnepelünk mint máskor. Vagy elfeledve mindazt, amit beárnyékol a mindennapi robot fényes ünnepet ülünk majd? De álljunk meg egy percre! Honnan is érkezik ez az ünnepnapjainkat és benne minket is bevilágító fény? Nem, nem a felkelő Nap első sugarai ezek csupán, bár a hajnali napfelkelték szépsége valóban lenyűgöző. Ugyanaz a tény ez, ami beragyogta a római százados lelkét, ott a Golgota viharfelhő takarta tetején, Jézus halálának szemtanújaként, megértve mindazt, ami a szeme előtt történt, amikor kimondja:„Bizony ez az ember Isten Fia volt”(Mk 15,39) Ugyanaz a fény, ami Húsvét hajnalán mosolyt csalt Mária Magdolna könnyektől áztatott arcára, amikor az „Idegenben”, akivel a temetőkertben beszélt, felismerte Jézust, a szeretett Mestert, aki Feltámadott. (Jn 20,16) Ugyanaz a fény, ami körülveszi a lelkünket, a legnagyobb gyász fájdalmában, és újraéleszti bennünk a reményt. A JÓHÍR, amire olyan nagy szükségünk van, nap mint nap, hogy semlegesítse mindazt, ami beszivárog az életünkbe, nyugtalanít, beszennyez és mélybe húz vagy, amivel éppen mi magunk szennyezzük be az életet. Valóban nem könnyű befogadni ezt az egészen új valóságot, amelyről Jézus hozott hírt nekünk. Mert nem úgy tapasztaljuk meg, ahogyan azt a világot, amit már úgy gondoljuk, jól ismerünk a rendjével, a hibáival. Jézus valósága túl van azon a tapasztalaton, amit az érzékeink közvetítenek. De hitünkkel mégis megragadható, így érthette meg Péter is, Isten Szentélkének segítségével, hogy nem mehetünk máshoz. Hogy csak Jézus közelében kapunk életre szóló reménységet - legyünk bár a kereszt alatt, útközben valahonnan valahová, vagy éppen örömünnepre készülve. Péter személyes történetét a Passió eseményei között jól ismerjük. A szenvedélyes ígéretet, arról, hogy ha kell, az életét adja Mesteréért. Bukását a háromszori tagadásban, amikor ő maga is komoly önismereti lépéseket tesz meg és rájön, milyen erőtlen és csalárd önmagában lelkesedése. De megtapasztalhatja azt is, hogy Jézus nem változik. Örök életbeszéde van Nála. Akkor is, amikor együtt jár földi életének éveiben Izrael poros útjain, akkor is, amikor az utolsó vacsora estéjén testének, vérének erejéről szól. A Keresztúton, egészen az „Elvégeztetett!” örökkévalóságig visszhangzó kiáltásáig, és a nagy megbocsátó találkozás pillanataiban is, amikor újra szól Péter felé a Feltámadott Jézus Krisztus újbóli megbízatása„Legeltesd az én juhaimat!”(Jn 21,17) Hová is mehetnénk, Örök élet beszéde van Jézusnál ma is, 2011. Húsvétján, és körülölel minket a JÓHÍR világossága. Engedjük, hogy megtöltse hittel, szeretettel és reménnyel! Úr Jézus, légy valódi fénye, reménye, Ura az ünnepnek és az életünknek! Köszönjük, hogy Nálad helyünk van. Kérünk, erősítsd meg bennünk a hitet és az örök élet reménységét! Hadd lehessen áldás Húsvétunkon, családjainkon, gyülekezetünkön! Amen Túri Krisztina gyülekezeti lelkész