Dunabogdány - Bogdányi Híradó, 2011 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2011-08-01 / 8. szám
2011. AUGUSZTUS Olvasóink tollából Bogdányi EMLÉKNAP LETT JÚLIUS 22-E, A NÁNDORFEHÉRVÁRI DIADAL NAPJA „Ez a nap nem csupán a nemzetnek, hanem a keresztény Európának és a mai keresztény világ összességének az emléknapja. Ez a nap a hazafiságnak, önfeláldozásnak, emberi helytállásnak, az európaiságnak, európai összefogásnak és a kereszténységnek máig élő példaképe. Erre a győzelemre emlékezik azóta minden keresztény templom déli harangszója” - olvasható a határozati javaslatban. Ezt a javaslatot a T. Ház ellenszavazatok nélkül elfogadta. (A szocialista képviselők tartózkodtak.) Azért örülök ennek a döntésnek, mert szomorú történelmünkben olyan kevés a diadalünnep. Azaz: ha van is, elhallgatják, meghamisítják, silányítandó a nemzeti önérzetet. Hosszú idők óta erre törekedett az idegen érdekeket kiszolgáló hatalom, a nemzeti érzéseket lesajnáló történelemoktatás. Eredmény: tudatosan elközönyösített ifjúság. Még jó, ha kérésüknek eszébe jut olykor a déli harangszóról 1456, Hunyadi János és Kapisztrán János győzelme II. Mohamed török hada fölött. 1453-ban, tehát csak 3 évvel előtte, a török bevette Bizáncot. Utána egyre nyomult felfelé a Balkánon. Az oszmán hódítás elleni küzdelem ügyét III.Callixtus pápa karolta fel. Alighogy megválasztották, megesküdött, hogy nem nyugszik, míg a törököt ki nem űzik Európából. 1456 tavaszán felszólítja a fejedelmeket, hogy vonuljanak hadba. A keresztes háború iránti buzgalom felkeltésére új déli imát rendelt el, melyet a keresztes fegyverek győzelméért kellett minden délben elmondani, s melynek elvégzésére minden délben harangszó figyelmeztette a híveket. II. Mohamed 150.000 fővel, 300 ágyúval, 200 hajóval vette ostrom alá Nándorfehérvárt. Hunyadi Jánosnak volt 40-45 ezernyi, Szilágyi Mihálynak - a vár kapitányának - 7000-nyi, a keresztes hadakat Kapisztrán János toborozta, köztük kitűnt a bécsi diákok 600 fős lelkes csapata, a harmadrendű ferencesek csoportja, s ott volt a pálosok priorja 7 halálra szánt szerzetesével. Az imában és keresztprédikálásokon kelt általános lelkesedés és buzgalom vitte harcba a kereszteseket és Hunyadi magyar vitézeit, így vívták ki a nándorfehérvári győzelmet, mely minden időkre összefügg a déli harangszó hangzásával. Erről a diadalról még csak szóltak a történelemkönyvek, de ha már júliust írunk, szóljunk arról a méltatlanul agyonhallgatott másik júliusi győzelemről is, amelyet 907 július 3-7. közt vívtunk ki Pozsony mellett. Még csak 11-12 év telt el a honfoglalás óta, s a nyugati hatalmak már a magyarság megsemmisítésére szövetkeztek. IV. (Gyermek) Lajos keleti frank király százezres sereget gyűjtött ellenünk. Árpádnak 40.000 harcosa volt. A király Ennsburgnál várt tartalék erővel, a Duna bal partjánál Luitpold határgróf kb. ötvenezerrel, délen Dietmar salzburgi érsek vonult negyvenezerrel, s a hajóikon tízezer támadó közelgett. A csata Pozsonytól 15 km-re, nyugatra, Hainburg mellett történt. Árpád mellett harcolt két fia is: Üllő és Tarhos. A magyarok a dunai hajókat megfúrták, elsüllyesztették, a két seregtestet a támadó, majd színlelt megfutamodással taktikázó harcmodorral felmorzsolták. A tartalékkal várakozó Lajos király trónját is hátrahagyva menekült Passauba. Mindkét Árpád-fi megsebesült, Árpád fejedelem is, ő pár hét múlva belehalt sebesülésébe. De megvédte országát! Határát az Ennsig tolta ki. Az amerikai katonai iskolákban tananyag a pozsonyi csata. Nálunk mélységes hallgatás övezi. Bezzeg kiszínezik az úgynevezett „kalandozásokat”! Történelmi tanulnivaló volt az általános és középiskolában egyaránt, hogy a honfoglalás után a magyarok zsákmányszerző rabló hadjáratokat vezettek nyugat és dél felé. Ennek oka az volt, hogy a pásztortársadalom válságba jutott, a termelésből kiszorult szabadok így szereztek maguknak könnyű megélhetést. Raboltak, fosztogattak, gyilkoltak, gyújtogattak, így károg a hamis történelemtanítás. Valójában és bizonyíthatóan ezek a hadjáratok nem rablóportyák voltak, hanem szervezett és irányított hadi vállalkozások politikai, diplomáciai és katonai célokkal. Részben a felderítésre törekedtek (a pozsonyi összecsapás jelezte, miként fenekednek nyugaton országunkra!), részben pedig valamelyik német fejedelem hívta szövetségesül a magyar haderőt háborújához. (927-ben például X. János pápa testvére, Péter fordult segítségért a magyarokhoz.) Ugyanez az ok nyomon követhető a szászok, bajorok esetében is. A hadviselő magyarok eljutottak az Atlanti-óceánig, délen Bizáncig. Eközben megőrizték ütőerejüket, megoldották a hadianyagpótlást, pihenést, tisztálkodást. Hidak nélkül átkeltek az Elbán, Rajnán, Pó folyón, Loire-on. Amint hadba vonultak, éppen úgy vissza is tértek, rendben, és persze, hogy zsákmánnyal. Ahogy ez más népek katonai akcióival együtt jár. Okosabb történészeink kimutatták, hogy a viking hadjáratok útvonala szinte teljesen lefedi a magyar „kalandozókét”, őket mégsem sározza az európai emlékezet. Attól tartok, „elszaladt velem a ló”, történelemórán képzeltem magam, pedig hol van az már!? Mea culpa! De írásom indító oka, a nándorfehérvári diadal megünneplésének öröme mellett van másik ösztönzés is. Hazug és vérlázító, a rémálomnál is rosszabb. Most jelent meg Szlovákiában egy naptár, fedelén „Szlovákia királyai” címmel egy sereg királyi portré. Nem találtam semmi történelmi térképen a szlovák királyságot. Mégis: a „szlovák királyok” közt ott látható Stephanus rex, IV. Béla, Jan Hunadh, Matej Corvin, Zsigmond... No comment. Európa majd ezt is beveszi. Mint a nyereg alatt puhított húst evő magyarok meséjét. Ezek szerint a nándorfehérvári csata is szlovák győzelem, nemde, Kedves Olvasó?! Varsányi Viola