Dolinay Gyula (szerk.): Petőfi és a szabadságharc (Budapest, 1901)
Petőfi atyja
eg Szép csillag a honszeretet, Gyönyörűségesen ragyog. Szegény hazám, szegény hazám te, Neked kevés van ilyen csillagod. Mécsemnek lángja mint lobog! Mitől lobog? mi lengett? Éjfélt ütött. Ti lengtek itten Mécsem körül, ti, népem őseit nemzeti érzés, hogy szerb hangzású nevét a magyaros Petőfivel cserélte fel s már legelső verseit is igy irta alá. Petrovics mészáros volt, apja, nagyapja is ezt folytatta, sőt talán még a szépapja is, ki valami különös szivességet tehetett a zsarnok I. Lipótnak, hogy tőle 1668-ban nemességet nyert. Petrovics sokat adott nemesi diplomájára, mondják, nem is szívesen simult a kiskörösiekhez, mert azok még akkoriban német és tót ajkú telepesek voltak. Egy-két rokona volt Mintha nap volna mindenik, Oly tündöklők e szellemek, Tündöklők, mert hisz’ a dicsőség Sugármezébe öltözködjenek. Ne nézz ősidre, oh magyar, Ki most sötétségben vagy itt ! Ne nézz ősidre, e napokra . . Szemeid gyöngék... a napfény megvakit. Hazám dicső nagy ősei, Ti földet rázó viharok! Ti egykoron a porba omlott Európa homlokán tomboltalok, ott, azokkal tartott. Bezzeg a fia nem törődött nemesi származásával. Egyéb se kellett volna, minthogy a nép költője, a szabadság, egyenlőség dalosa, a kizárólagos nemesi osztályhoz tartozónak vallja magát. Szigorú ember, sőt durva, érdes volt Petrovics. Ezen különben még csodálkozni sem lehet, ha elgondoljuk, hogy egész életét a mészáros tőke mellett töltötte el, sőt gyermekkorában már az atyjától is ezt a mesterséget látta. De a szigorúság és durvaság mellett jó volt a A HAZÁRÓL. Lement a nap. De csillagok Nem jöttének. Sötét az ég. Közel s távolban semmi fény nincs, Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.