A Hét, 1892. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1892-07-17 / 29. szám
MŰVÉSZET. Angol impresszionizmus. Irta: GRÓF VAY PÉTER. (Whistler és Sargent.) Whistler és Sargent, a két világhírű festő nevével sokszor találkozunk a lapok hasábjain, de műveiket közönségünk közül nagyon kevesen ismerhetik, (nálunk, úgy tudom, még sohasem állítottak ki), iskolájuk, irányukról pedig még kevesebbet tudhatnak, már azért is, hogy a külföldi journalistika, róluk írva, sokszor tendencziával támadja meg műveiket. Szinte előre ismerem az »akadémikusok« kritikáját egy-egy kiállított művekről. Azt mondják, hogy excentrikusak, műveikből hiányzik a belső becs, tisztán hatásvadászatra készülnek, de minden komoly művészetet nélkülöznek, és végre, hogy rajzolni egyikök sem tud. Szerencsére ezek iránt a mondvacsinált, a priori megállapított dicséretek, vagy ócsárlásokkal szemben a mai közönség meglehetősen közömbös. Aztán mindezek a fent elsorolt hibák hiszen nagyon szépen és nagyon valószínűen hangzanak, csakhogy absolut igazságuk még sokkal kétségesebb, mint azon belbecsé, melyet a Whistler vagy Sargent képeinek szigorú bírálói kétségbevonnak. Végre is sok dolog a kritikus felfogásának már exczentrikusnak tetszhetik, ami a művésznek magának, a legtermészetesebb módja volt, érzését, gondolatvilágát kifejezni. A »hatásvadászást« vagy »komoly művészetet« illetőleg a fogalom még relatívabbá válik, amennyiben ha a munka a mindennapi fölé emelkedik, a hatás igen természetes, és ha ezt akarva értük el, csak a festő öntudata mellett szól. A komoly művészetről beszélve pedig jobban szem előtt kellene tartani, hogy sok chef d’oeuvre, melyet hajdan igen komolynak tartottak, ma mosolyra dörit, míg mások, amelyek primitívségét vagy formahibáit elvetették, ma általános bámulatot keltenek, minden technikai hibáik daczára is, a mély érzés és felfogások igaz egyszerűsége által. Mindezeket azért kell előrebocsájtanunk, hogy láthassuk , miképen támadta meg a hevenyében írt felületes kritika a két nagy művészi hibáik helyett éppen legmarkánsabb érdemeikben. Születésére nézve Sargent amerikai, de éppen úgy vehetnénk francziának, jobban mondva párizsinak, mert művészi egyénisége tulajdonkép a quartier-latin és a pare Monceau buja földjén fejlődött ki. Ő is, mint olyan sok ezer amerikai, igazi otthonául Párizst választotta, ezt a modern Babylont, amely amellett, hogy Francziaország fővárosa, még sokkal inkább a világ metropolisa. Csak azt az elektrikus izgató levegőt szívta, csak abban a tropikusra hevített légkörben élt, melyben a mai kor úttörő művészei, írói kifejlődtek, tekintet nélkül nemzetiségükre. Egy Benjamin Constent, Puvis de Chavanne műtermei szomszédságában festette első képeit, és bő alkalma nyílt mindjárt pályája kezdetén tanulmányozni a legmerészebb naturalistákat, mint Manet-t, avagy Gustave Moreaut. A kör, melyben élt, nemcsak a kényelem és fényűzés minden kiváltságaiban részesítette, hanem az egész új szellemi irány korifeusaival is folytonos összeköttetésbe hozta. A Huysmans és Baudelaire, Fauré, vagy Flolmes, Sarah Bernhardt és Reichenberg városának ereje és nostalgiája, vágya, lemondása nyilvánul Sargent képeiben is. A 89-iki párizsi nemzetközi kiállítás amerikai osztályában (hogy a salonokat ne is említsem) két nagy képpel vett részt. Egyik sem keltett feltűnést, általánosan egyik sem tetszett, pedig érdekes mű volt mind a kettő. Az egyik öt gyermek arczképe. Azt hiszem, semmi sem lehet kellemetlenebb feladat egy festőnek, mint a karácsonyi vagy névnapi ajándékul rendelt, úgynevezett »családi csoportok«, kivált ha kisebb-nagyobb csúnya gyermek a modell. Szinte látom, hogy másmilyen »kedves« csoportot rendezett volna a szépen kifésült, fehérruhás apró népből, a nagymama salonja számára, akárcsak egy ügyes fényképész. Sargent bujósdit játszat Velők, a képet középen egy magas sötét spanyolfallal osztja el, amely fényesen verődik vissza a parkettén. Egyik fiú feketébe a másik barnába van öltöztetve, úgy amint éppen voltak, midőn őket először lepte meg a gyermekszobában. Ez az exczentriczitás sokaknak nem tetszett, de mi sem zárja ki, hogy az osztály legérdekesebb képe volt. A másik vászon Mrs H. W. arczképe. Magas szikár alak, finom vonások, zöldesszürke szem, hideg, metsző tekintet. A képen állami sugár termetét csak jobban érvényre emeli, a finom vonásokat tudatosan világítja meg, és hideg, fürkésző tekinteténél csak fehér ruhája fagyosabb, mert ezt a neutrális szint választotta a művész alapul. Ismerem személyesen Mrs W.-t, szikár is, vonásai is finomak, szemei is szürkék és sokszor nagyon hidegek. A művész így látta műtermében, Így adta tehát vissza, ezek lévén nála a főbb karakter-vonások, természetes, hogy ezeket akcientuirozta. Emlékszem arra is, mikor a kép évekkel azelőtt Cannesban készült, és mintha még hallanám a sok naiv ellenvetést, egyik barátnak aránytalanul hosszú, a másiknak merev, abba pedig megegyeztek mind, hogy hát a kép nem hízelgő. Mert Mrs H. W. igen szép aszszony, jobban mondva, társaságban felmelegedve, tud igen jól kinézni, de ha reggel a műteremben, fáradtan, hideg és merev volt és ha a kép ilyen lett, nem a festő hibája. A felrótt rajzhibákat illetőleg csak azt akarom megjegyezni, hogy azok nagyobbára optikus csalódásokon alapulnak. Az életben számtalanszor látunk olyan mozdulatokat, kéztartást, mire azt szokták mondani: természetellenes, egyszerűen mert szokatlan, vagy mert nagyon is természetes. Sargent ezekkel az apró külsőségekkel korántsem törődik és sohasem kényszeríti modeljeit azokba afotografikus pozícziókba, amelyek konvenczionális grácziájával máig a legtöbb arczkép készül és nem esik abba a mindennapi hibába sem, hogy aki kicsi, a képen nagynak lássék, ki sovány, az gömbölyűnek és aki csúnya, az szép legyen. És sokban éppen ebben rejlik Sargent népszerűtlensége. Egy évre reá a londoni New Galleryban keltett általános feltűnést a híres angol tragika Mrs Ellen-Terry életnagyságú arczképe. A nagy művésznő lady Macbeth szerepében van megörökítve, amint magasra tartott karjaival győzelmesen emeli feje felé a sok vér és hitszegés árán szerzett koronát. Tehát a tragédia azon jelenetét választja a művész, lady Macbeth szövevényes psychologiájának azt a momen- 45