A Hét, 1892. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1892-07-17 / 29. szám

MŰVÉSZET. Angol impresszionizmus. Irta: GRÓF VAY PÉTER. (Whistler és Sargent.) Whistler és Sargent, a két világhírű festő nevével sokszor találkozunk a lapok hasábjain, de műveiket közönségünk közül nagyon kevesen ismerhetik, (nálunk, úgy tudom, még sohasem állítottak ki), iskolájuk, irá­nyukról pedig még kevesebbet tudhatnak, már azért is, hogy a külföldi journalistika, róluk írva, sokszor tenden­­cziával támadja meg műveiket. Szinte előre ismerem az »akadémikusok« kritikáját egy-egy kiállított művekről. Azt mondják, hogy exc­en­­trikusak, műveikből hiányzik a belső becs, tisztán hatás­vadászatra készülnek, de minden komoly művészetet nél­külöznek, és végre, hogy rajzolni egyikök sem tud. Szerencsére ezek iránt a mondva­csinált, a priori megállapított dicséretek, vagy ócsárlásokkal szemben a mai közönség meglehetősen közömbös. Aztán mindezek a fent elsorolt hibák hiszen nagyon szépen és nagyon valószínűen hangzanak, csakhogy absolut igazságuk még sokkal kétségesebb, mint azon belbecsé, melyet a Whist­ler vagy Sargent képeinek szigorú bírálói kétségbe­vonnak. Végre is sok dolog a kritikus felfogásának már exczentrikusnak tetszhetik, ami a művésznek magának, a legtermészetesebb módja volt, érzését, gondolatvilágát kifejezni. A »hatásvadászást« vagy »komoly művészetet« illetőleg a fogalom még relatívabbá válik, amennyiben ha a munka a mindennapi fölé emelkedik, a hatás igen természetes, és ha ezt akarva értük el, csak a festő öntudata mellett szól. A komoly művészetről beszélve pedig jobban szem előtt kellene tartani, hogy sok chef d’oeuvre, melyet hajdan igen komolynak tartottak, ma mosolyra dörit, míg mások, amelyek primitívségét vagy formahibáit elvetették, ma általános bámulatot keltenek, minden technikai hibáik daczára is, a mély érzés és fel­fogások igaz egyszerűsége által. Mindezeket azért kell előrebocsájtanunk, hogy lát­hassuk , miképen támadta meg a hevenyében írt felületes kritika a két nagy művészi hibáik helyett éppen leg­markánsabb érdemeikben. Születésére nézve Sargent amerikai, de éppen úgy vehetnénk francziának, jobban mondva párizsinak, mert művészi egyénisége tulajdonkép a quartier-latin és a pare Monceau buja földjén fejlődött ki. Ő is, mint olyan sok ezer amerikai, igazi otthonául Párizst választotta, ezt a modern Babylont, amely amel­lett, hogy Francziaország fővárosa, még sokkal inkább a világ metropolisa. Csak azt az elektrikus izgató levegőt szívta, csak abban a tropikusra hevített légkörben élt, melyben a mai kor úttörő művészei, írói kifejlődtek, tekintet nélkül nemzetiségükre. Egy Benjamin Constent, Puvis de Chavanne műter­mei szomszédságában festette első képeit, és bő alkalma nyílt mindjárt pályája kezdetén tanulmányozni a legme­részebb naturalistákat, mint Manet-t, avagy Gustave Moreaut. A kör, melyben élt, nemcsak a kényelem és fény­űzés minden kiváltságaiban részesítette, hanem az egész új szellemi irány korifeusaival is folytonos összekötte­tésbe hozta. A Huysmans és Baudelaire, Fauré, vagy Flolmes, Sarah Bernhardt és Reichenberg városának ereje és nostalgiája, vágya, lemondása nyilvánul Sargent képei­ben is. A 89-iki párizsi nemzetközi kiállítás amerikai osz­tályában (hogy a salonokat ne is említsem) két nagy képpel vett részt. Egyik sem keltett feltűnést, általánosan egyik sem tetszett, pedig érdekes mű volt mind a kettő. Az egyik öt gyermek arczképe. Azt hiszem, semmi sem lehet kellemetlenebb feladat egy festőnek, mint a karácsonyi vagy névnapi ajándékul rendelt, úgynevezett »családi csoportok«, kivált ha kisebb-nagyobb csúnya gyermek a modell. Szinte látom, hogy más­milyen »kedves« csopor­tot rendezett volna a szépen kifésült, fehérruhás apró népből, a nagymama salonja számára, akárcsak egy ügyes fényképész. Sargent bujósdit játszat Velők, a képet középen egy magas sötét spanyolfallal osztja el, amely fényesen verődik vissza a parkettén. Egyik fiú feketébe a másik barnába van öltöztetve, úgy amint éppen voltak, midőn őket először lepte meg a gyermekszobában. Ez az exczentriczitás sokaknak nem tetszett, de mi sem zárja ki, hogy az osztály legérdekesebb képe volt. A másik vászon Mrs H. W. arczképe. Magas szikár alak, finom vonások, zöldesszürke szem, hideg, metsző tekintet. A képen álla­mi sugár termetét csak jobban érvényre emeli, a finom vonásokat tudatosan világítja meg, és hideg, fürkésző tekinteténél csak fehér ruhája fagyosabb, mert ezt a neutrális szint választotta a művész alapul. Ismerem személyesen Mrs W.-t, szikár is, vonásai is finomak, szemei is szürkék és sokszor nagyon hidegek. A művész így látta műtermében, Így adta tehát vissza, ezek lévén nála a főbb karakter-vonások, termé­szetes, hogy ezeket akcientuirozta. Emlékszem arra is, mikor a kép évekkel azelőtt Cannesban készült, és mintha még hallanám a sok naiv ellenvetést, egyik barátnak aránytalanul hosszú, a másik­nak merev,­­ abba pedig megegyeztek mind, hogy hát a kép nem hízelgő. Mert Mrs H. W. igen szép asz­­szony, jobban mondva, társaságban felmelegedve, tud igen jól kinézni, de ha reggel a műteremben, fáradtan, hideg és merev volt és ha a kép ilyen lett, nem a festő hibája. A felrótt rajzhibákat illetőleg csak azt akarom megjegyezni, hogy azok nagyobbára optikus csalódáso­kon alapulnak. Az életben számtalanszor látunk olyan mozdulato­kat, kéztartást, mire azt szokták mondani: természetelle­nes, egyszerűen mert szokatlan, vagy mert nagyon is természetes. Sargent ezekkel az apró külsőségekkel korántsem törődik és sohasem kényszeríti modeljeit azokba a­­foto­­grafikus pozícziókba, amelyek konvenczionális grácziá­­jával máig a legtöbb arczkép készül és nem esik abba a mindennapi hibába sem, hogy aki kicsi, a képen nagynak lássék, ki sovány, az gömbölyűnek és aki csúnya, az szép legyen. És sokban éppen ebben rejlik Sargent népszerűtlensége. Egy évre reá a londoni New­ Galleryban keltett általános feltűnést a híres angol tragika Mrs Ellen-Terry életnagyságú arczképe. A nagy művésznő lady Macbeth szerepében van megörökítve, amint magasra tartott karjaival győzelme­sen emeli feje felé a sok vér és hitszegés árán szerzett koronát. Tehát a tragédia azon jelenetét választja a művész, lady Macbeth szövevényes psychologiájának azt a momen- 4­5

Next