A Hét, 1899. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1899-10-15 / 42. szám
686 — Magáért szívesen odaadom az életemet — mondta Tass olyan természetesen, mintha egy pohár limonádéról volna szó. Az asszony egy pillanatra elhallgatott, nyilván nagyon meg volt hatva. — De én, de én — szólt akadozva — azt nem engedem meg. Nem lehet, hogy egy olyan jó, becsületes ember, mint ön, miattam elpusztuljon. Oh miért is vagyok olyan gonosz asszony, aki a legjobb barátaimat teszem tönkre! — Mit beszél! — nevetett Tass. — Az a legkisebb áldozat, amit önért hozhatok. — De én nem fogadom el ezt az áldozatot, nem, nem, nem fogadhatom el. Tudom, mennyit érek meg, tudom, hogy kaczér, rossz nő vagyok, aki sokaknak odaadtam a szívemet, de a lelkemet senkinek, csak magának. Tudja meg, hogy én vétkeztem, sokat vétkeztem és én nem vagyok . . . nem vagyok méltó magához . . . Esküszöm, nem vagyok méltó . . . Ezzel véget ért a párbeszéd; az asszonynak jelenése volt. Timárné sápadtan hagyta oda lovagját, aki mosolyogva, dicsőségben úszva ment a másik oldal felé. Millió zagyva gondolat rohanta meg agyamat, mindenek előtt a kijátszott, a legyőzött ellenfél végtelen keserűsége. Az ilyen pillanatokat később, ha az ember messziről nézi őket, végtelen mulatságosak tartja az ember, ám első pillanatban a legégetőbb sebnél is jobban fájnak. Micsoda dühre fakasztott ez a komédia, ez a gyalázatosság, ez a hazug férfi! Ha első pillanatra utolérem, talán fejbe ütöm Tass Bálintot, de aztán béklyót vetettem érzéseimre és zsebrevágtam az egész dolgot. Mindössze annyit tettem meg, hogy végtelenül meggyűlöltem az asszonyt, aki velem annak idején a szubtilis szerelem szent berkeiben merészkedett járni. Milyen színészek a nők! töprengtem el magamban. Milyen hazug minden érzésük, mindég szavuk, minden gondolatuk! Mit tesznek a férfiakkal, hogyan gyötrik, hurczolják, csalják őket! Gyalázat! Gyalázat! Azt hiszem ekkor lettem nőgyűlölővé. Oly erősen, oly vadul gyűlöltem meg őket, ahogy csak az képes, aki egy nőt akart megcsalni s aki fölött az áldozat diadalmaskodott. Ám történetemnek még nincsen vége. Tass Bálint sem aratott győzelmet, azaz hogy sokkal nagyobb diadala volt, semmint óhajtotta volna. »Túlugrotta« magát. Az asszony kelleténél jobban ült fel neki. Egy nap Timárné a helybeli színtársulat tenoristájával szó nélkül megszökött. Tettét az a levél indokolta meg, amelyet hozzám írt, s amely így szól: Kedves barátom! Tartozom magának annyival, hogy elbúcsúzzam, mikor örökre elmegyek. Két embert becsültem itt nagyra: Tasst és magát. Magukban életem két legderekabb emberét ismertem meg s magukra mindig a legnagyobb hálával és tisztelettel fogok gondolni. Milyen más emberek, mint a többiek, milyen másképp éreztek irántam, mint a nagy világ! Mégis itt hagyom magukat, érzem, hogy jobban van ez így, mert, ha ott maradnék, csak romlást hoznék két talpig becsületes emberre. Az én nyughatatlan vérem úgy sem tud ilyen környezetben megmaradni, az vágyik ki a világba, el a csöndből, hagyjanak hát békén menni. Isten velük és ne vessenek meg. Elolvastam a levelet és sokáig, napokig töprengtem el felette. Még ma is, húsz év múlva, ha a kezembe kerül, elgondolkozom fölötte: hármunk közül vajon ki volt a legnagyobb komédiás ? Ősz jöttén. Aranyos napfény. Mosolyog az ég is, Susognak lombok, levelek, lm, egy-egy halvány akáczlevél mégis Lassan csak lepereg. Zöldes az erdő ott a hegyoldalban. — Friss illat kél a lomb alól. — Nincs köd, sem felhő, ám egy fátyol halkan Lassan csak ráhajol. A vadvirágos utakat bejárom, Járok az ismert árnyon itt, Nem bu, nem bánat, de egy méla álom, Lassan csak elborít. Szalay Fruzina: Krónika II. Chopin. — okt. 6. Szép aszszonyaim, ha önök már rányomattatták a szakgatott szélű, merített papirosra, hogy minden kedden délután vannak otthon: e folyó kedd délutánján, zongoranyitás után vegyék elő az Opusz 64.01-et. E szédületes zenei műből, melyet önök magyarul »Minuten walzernek« hívnak, George Sand kiskutyája csahol elő a középső részben, ott, ahol a dallam ismétlődését ama bájos gyöngyöző sorsság kisérgeti. Szép aszszonyaim, a legnagyobb romantikus regényének ez a kutyacsaholás az epopeiája. Szerelme első tárgyát a «szka« szótag tartotta vissza tőle, ama históriai szókép, mely Lengyelföldön megfelel a magyarok kettős predikátumának; szerelme második tárgyát elnyelte a kuliszszák mélye s szerelme harmadik tárgya az övé lett ugyan, de megzenésíttette vele a kiskutyája csaholását. A költő nem tudott Diogénessé lenni s elbúvni egy hordóba: langy budoár kell néki, (ötven esztendő előtt történtekre ráillik ez a szó) — kellettek neki a majorcai holdas esték, a fügefa árnya s a kolostor romjai körül álmatag pálmalombok. S kellett neki egy aszszony, aki évekkel öregebb mint ős élte folyásán szakadatlanul költőket és művészeket fogyasztott el dejeunerre: a szegény mazochista, a szenvedve szeretni akaró épp az ilyen mindent eltipró lábacskának tartja oda a hátát, így szűkölve bánkódó kis kutyává idomítja a lelkét, így az ő szerelmi regényéből lesz az igazi »valse d’un petit chien« s az opusz 64—1-ből csak a korbács csattogása hiányzik, amelylyel sarokba kergetik a szegény szerelmes kutyuskákat. Költők szerelme, leigázott kis állatok vonaglása s imádom a világosság német istenét, aki mindig két üde hölgyet fűz a karjára a weimari kerti házban. Az, milyen kár, hogy a jellemszilárdság azóta is mindig együtt jár a roszsz rímekkel s a kopogáshoz