A Hét, 1899. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1899-10-15 / 42. szám
687 hasonló zeneszerzéssel; lám Franciscusz, a Liszt meghajlik Chopin előtt: »Te vagy a művész, bocsásd meg, hogy arabeszkeket fűztem a noctürnhöz, mert én csak a közönséges ezermesterséghez értek,« — de mekkora csontjai vannak is ennek az ezermesternek s az aszszonyok mily szent áhítattal hallgatják reverendasuhogását! Szép aszszonyaim, a művészetnek is meg vannak a maga dragonyosai, de az igazi költő lelke nyomorult és gyönge s a sarokban szűkös, mint ezé a hallhatatlané. Ne vessék meg őt s ha az As-dur etűdöt ma sem tudják végigjátszani, mert becses kis kezük belézsibbadt; ma ne méltóztassanak azért mérgelődni, hisz Párisból irtóztató jajgatások hallatszanak ide most ötven évről. A matraczsírban ketten jajveszékelnek: a zenei Heine s az irodalmi Chopin. Fejformájuk, orruk finom metszése, hajuk göndörödése is egyforma s ha nem Mendelssohnt töltötte volna el a zenésítő ambíczió, hanem Frigyes Ferenczet, a Chopint; a világ ma két évezreddel a régi hellének után ismét igazán gyönyörködhetnék abban, amivel Richard Wagner akarna gyönyörködhetni: hogy szöveg és muzsika egy s a tavasz és szerelem fölséges egységbe olvaszt költészetet és zenét. De ezek a ketten a szegények csak egyetlen harmóniához tudnak: a zenész, aki az orleanista márkinők kék bársony pamlagain üldögél s még ott is Anyásán keresi a port s a költő, a havidíjas sajtóirodai alkalmazott, a boulevardsör szerény fogyasztója, az írástudatlan feleség ura, az élet e két csudás ellentéte s a művészet e két csudás egyenértéke leginkább fizikai szenvedéseikben kortársak s az Istent, aki kegyelmet ad »mert az ő foglalkozása az« — sóhajtásaikkal egyformán ostromolják. De milyen különbség az utolsó kenet óráiban! Az elkényeztetett párisi Beethoven asszony, rokonok és kis kutya nélkül senyved a selyemágyon, s a csapásokban edzett poétára rámosolyog a hű asszony, a papagáj s a kis violaszál, az utolsó szerelem cignonjában. Legyünk igazságosak: a költő a paralízis exaltácziói közt hal meg s az utolsó strófákon keresztül belelát a paradicsomba, hallván a dávidi hárfát: a zenészt ellenben a legkegyetlenebb csontember, a tuberkulózis fojtogatja, kínozza késszúráshoz hasonló fájdalmakkal, égett lázzal, fagyasztja rázó hideggel, megsiketüti, megvakítja, megfőzi rettenetesen. Kettejük közül ő az, aki többet szenved, úgy lehet, mert valamivel ő a gyöngébb s a nemesebbik. 1849. október tizenhetedikén jő a vég, a szerető már tiz hónappal előbb csavarta ki az utolsó borogatást, azután elment s lába nyomait betakarta a sár. Az idő szürke, az ablak előtt levelet hullajtott gesztenyelomb. Kis Oroszország felől édes ruthén dalok szállnak, de visszagomolyognak, mert a költő csak hörögni tud s polonaiseekbe nem olvasztja őket sem fürge ujj, sem törődött lélek. Egyszerre angyalok jönnek s elviszik a lelket, s most melódiáiba burkolják, mint patyolatba, mert annál ugyan nem találni bársonyosbat... Chopin. Minduntalan ötvenedszer vagy századszor tér viszsza az az idő, midőn megszületett vagy meghalt egyik-másik művészi nagyság. S a jubileumok napjain könyvet és kottát hányszor forgat és tisztelettel hányszor tesz félre az ember: »Uram, mi többé nem értjük egymást.« Mert — botrányos ugyan a dolog — de be kell vallani, hogy a legtöbb művész tökéletesen ért ahhoz, hogy mikép kell csak a saját korának élni. Bizonyos elméleteket úgy látszik ezek számára találtak fel s kétségtelen is, hogy mindig szép és nyugalmas életet él a költő, akit jól megértenek a kortársai: a megértés spárgát és korán érő dinynyét hoz a konyhára, de nem mondhatni, hogy a halhatatlanságot csak némikép is biztosítaná. Úgy látszik azonban, azok sem az igaziak, akiket kizárólag csak az utókor ért meg s Göthének mindent elhiszek, csak azt az egyet nem, hogy »das echte bleibt der Nachwelt unverloren.« Mig Flaccust a császári babér minden friss versért megkoszorúzza, mig János Farkasnak már életében a nyakába akasztja Ferencz császár a Lipót-rend középkeresztjét (a század elején nagyobb kitüntetést irodalmi érdemért nem lehetett kapni Bécsben); mig a huszonnégyesztendős Petőfi két kötet gyönyörű vers fejében rögtön politikai és társadalmi vezérré válik Magyarországon; míg Schillert megteszik tábori seborvosból a világtörténet nyilvános rendes tanárává, addig hinni kell, hogy a nagy művészi érdemet az egykorúak is nyomban honorálják. De ötven év természetesen nagy idő s ami a hoszszú időközből kisugárzik, az azt a groteszk kérdést támasztja az utódnak: Hogy tudta ez az én más nyelvemet ötven vagy száz vagy ötszáz év előtt eltalálni ?! . . . Hogy van az, hogy a szegény Carl Maria Webert illusztrált háttér, rokokkaruhás közönség és hajporozott karmester nélkül nem tudom megérteni; hogy van az, hogy a költő szavai és allúziói elfakulnak, mint a nem famentes papír s hogy van az, hogy a muzsikus, akinek eszköze kevésbbé van alávetve az időszerűnek és divatosnak, mint a poétáé, mégis együtt van vele ebben a hibában ?!... S hogy van mégis, hogy a legnagyobbakat, mint például Chopint nem éri ez a fakulás?!« Én nem vagyok még csak licenciátusa sem a bölcsészetnek nem hogy doktora volnék neki, s önök, tisztelt asszonyaim, azt szeretik a művészetből, ami látható és hallható, s nem azt, ami keresendő: mindazonáltal bátorkodom oda mutatni, amerről majd az ujjamra toppantanak a skeptikusok: a hangok fönmaradása mint törvény akkor válik be, amikor az örökkévaló van megzenésítve. Ez az örökkévaló lehet az örök küzdés, az örök nevetséges, az örök fájdalom, az örök hit, az örök szenvedés vagy amaz örök búgás, amely tengerfenekén a hüllők között is elhangzik tavaszszal, amelyet tovább ad a gerlicze a földön, a hársvirág suttogása s a legolvadékonyabb gerliczemadár: az elpuhult férfi, a szerelmében síró kis kutyuska. Az ő nyöszörgését még senki meg nem örökítette úgy, mint Chopin, s ez a művészet nem is fog hát elmúlni, sőt még ötven esztendő múlva még diadalmasabban fog ragyogni, mert a föld akkor már valóban teli lesz ilyen siró kutyuskákkal. Effeminálódunk nagyságos aszszonyaim, s önök azért szeretik úgy Chopint, mert ama csodás nagy fantázia (opus 49.) játszásakor a félhomályból szúró, nedves férfiszemek néznek a billentyűkre. Függönyeik mögött ott csuszkál az egész lefegyverzett gyönge férfi világ lelke, a nyírott fülű rabszolgák őrjöngenek, s ha lágy kántábilék következnek, önök azt hiszik, hogy most ime az Azrák elolvadnak szerelemből. Frigyes