A Hét, 1905. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1905-05-21 / 21. szám
343 nemzedék is inkább azon igyekezett, hogy a költő külső életét olvaszsza bele képzeletébe, minthogy ez valóban könnyebb és egyszerűbb módja is a rokonérzés megnyilvánulásának. A költő kultusza helyett inkább az emberé formálódott ki a régi debreczeniekben s az idő múlásával az anekdoták egész serege kelt szárnyra Csokonairól országszerte. Petőfi is ilyen módon állította elénk Csokonait s vidám versével maga is segítette a Csokonai-kultusznak ilyen módon való kialakulását. A Csokonaikorabeli puritán professzorok megbotránkozásait is anekdotává szelídítette az újabb nemzedék s már Péczely idejében csak egy-két régies gondolkodású ember rótta meg az önálló egyéniségű költőt, aki lelkéből gyűlölte az előítéleteket, a sivár és homályos dogmákat s a szabad mozgást akadályozó túlságos puritanizmust. Azt mondhatnék, hogy Csokonai modern ember volt a maga korában, mely azonban sem költészetét nem méltányolta eléggé, sem egyéniségét nem értette meg. Az idő múlásával Csokonai alakját is körülfogta a romantika s dalait áhitatos gyönyörűséggel tanították meg fiaiknak az apák és nagyapák. Különösen a debreczeni diákság tartotta fenn nagy szeretettel a Csokonai-kultuszt s hires kántusa évről évre zengte a »Tihanyi Ekhó«-t, a »Csikóbőrös kulacs«-ot és a többi Csokonai-dalt. Síremléket és szobrot is emeltek a költőnek s mindez mégsem volt az igazi Csokonai-kultusz. Ezt újabban teremtették meg az uj Debreczen mélyebben látó literátusai és irodalombarátai. Az uj felfogás megtartott ugyan a régiből annyit, hogy Csokonai kedves egyénisége ma is elevenen hat a képzeletre s ma is meg-megered vidám társaságokban az anekdotázás a tréfa-kedvelő Vitéz Mihályról, aki bebizonyította tudós Budai Ézsaiás professzor úrnak, hogy Debreczenben mindenki doktor. Az anekdotázás helyett azonban ma már a költő igazságosabb megbecsülése és méltatása irányítja megismerését. A modern irodalomtörténet elvei immár hatalmas előnyomulással kezdik kiszorítani a régieket s a költő külső életének jelentéktelenségei helyett belső életének nagyszerű világát viszik át a köztudatba, hogy költészetét a maga valódi jelentőségében állíthassák elénk. E modern felfogással teremtette meg a debreczeni Csokonaikor az igazi Csokonai-kultuszt, Géresi Kálmán, a kör elnöke és akciójának irányítója már évtizedekkel ezelőtt buzgólkodott a Csokonai-kultusznak helyes irányba való terelésén. Csokonai költészetének szeretete még ifjúsága idején fakadt ki benne. Maga is híres és tipikus debreczeni diák volt, akinek erejéről, a régi diáktűzoltók »nagy bot«-jával való vitézi cselekedeteiről, vidám tréfáiról és hatalmas memóriájáról ma is keringenek legendák a diákság között. Az ifjúság elmúlt s a vidám diákból és teológusból debreczeni professzor, majd tankerületi főigazgató lett. Mikor visszatért kedves Debreczenébe, újból megcsendültek lelkében a gyönyörű Csokonai-nóták akkordjai s örömmel és nagy lelkesedéssel állt a Csokonai-kör élére, hogy terjeszsze és a helyes irányba terelje a Csokonai-kultuszt. Komlósy Artur, dr. Kardos Albert, dr. Tüdős István, dr. Kenézy Gyula, Zoltai Lajos, Könyves Tóth Kálmán, újabban Szávay Gyula és még számos lelkes férfiú támogatta munkájában s hogy ez a munka nem volt hiábavaló: ki fog tűnni a vasárnapi Csokonai-ünnepen, mely valóságos diadala a Csokonai-kultusznak. Londesz Elek. Levél, költői szerelmekről. — május 18. Kedves Kiss, kedv, remények, Lillák — mondja: tudott volna maga szerelmes lenni George Eliotba? Nem? Látja, pedig Lewes és Spencer szerelmes volt bele, és micsoda jó ízó az a George Eliot! Költőkkel szemben szabad az indiskréczió s én tovább kérdezem: isten segítségével szép kort tetszett elérni, sok verset is tetszett sokakhoz írni, gondoljon vissza szerelmeire s mondja meg, volt-e azok közt egy is, aki ne lett volna szép, vagy legalább is csinos és kellemetes? Fölteszem, hogy volt vagy lehetett köztük — pardon — liba, hárpia, alakos lélek; lehetett köztük olyan, aki soha egy verset hiba nélkül elmondani nem tudott, vagy egyáltalában nem gondolt versekre, hanem ruhára és szakácsnéra. De biztos vagyok benne, hogy nem volt köztük egy is, aki ne lett volna csinos. Nézze, én ismerek egy csomó írót és költőt, köztük olyat is, aki belekerülhet az irodalomtörténetbe. Azt hiszem, maga is ismeri őket . Így ellenőrizhetjük egymást, mikor még tovább megkérdezem: tudna ezeknek az X., Y. és Z. uraknak szeretője lenni ? Hohó, semmi kibúvó, hogy maga nem asszony és hála istennek nem szokott férfiakba szerelmes lenni. Elhiszem, de maguk azért igen jól el tudják gondolni némely férfiról, hogy ez bizony tetszhetik az asszonyoknak — dühös irigységük, pukkadó féltékenységük mutatja, hogy igen jól el tudják gondolni, sőt elkékülve bár, de meg is tudják érteni. A költők közt is akadnak szép, szenvedélyes, megigéző, jó beszédű és jó viselkedésű emberek — de akadnak a fogorvosok, miniszterek, fűszerkereskedők és anyakönyvvezetők közt is. Utálatos vagy kellemetlen ember is akad még a huszártisztek közt is — de a költők közt is. No már lássa: ha egy ilyen kellemetlen huszártiszt összeakad egy jó házból való leánynyal vagy menyecskével és nem tudja magát megkedveltetni vele, azt mindenki természetesnek találja. Ám ha költővel történik ugyanilyesmi, azon sem akadnak fönn a kortársak — ellenben a késő unokák igen rossz néven veszik nagymamáiktól. Hogy micsoda lúd és micsoda lelketlen báb lehetett az a nagymama, hogy a lánglelkü költőt nem szerette viszont! De hátha a lánglelkü költőnek rosszak voltak a fogai és fekete volt a körme? Hátha a lánglelkü költő bolond volt, izetlen, goromba, erőszakos, udvariatlan ? Vagy hátha, megfordítva, gyámoltalan volt, élhetetlen, félénk, gyáva, szemérmetes, formátlan, hallgatag és emberkerülő? Hátha a lánglelkü költő szegény volt, földhözragadt, alacsony származású s alacsony rangú, lenézett a többi ember közt, utolsó az urak közt, tele származásának és sorának fogyat Csokonai Lillája.