A Hét, 1908. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1908-01-19 / 3. szám
45 gyönyörű erdőket hajt, de mintha mégsem az igazi gazunkat irtaná Irsay Arthurné. A mi kisvárosainkban az úriasszonyok nem a szabad gondolatért szoktak csatázni a férjükkel, hanem az új kalapért, a középiskolai tanárok pedig nem Marx-szal és Bebellel csavargatják el az asszonyok fejét, hanem a Pythagoras tantételével és a fizetésrendezés újabb problémáival. Ennélfogva tehát a kisvárosi doktornék inkább tepertős pogácsát sütve csalják meg a férjüket a szakállas tanárral és nem is jutnak abba a helyzetbe, hogy elforduljanak a filiszter-társadalom konvenczióitól és hogy undorral távozzanak az új igazságok embereitől is. Egy asszony, aki e kétféle morál közt szomorúan és tépelődve marad magára az őszinteségével, kétségkívül értékes drámai alak, de inkább a német gondolatvilág számára, mint minekünk. Úgy tetszik, mintha Irsay Arthurné, aki itt két világot és egy csöndesen vérző mártírságot állít be, egy kissé még az Ibsen és a Dreyer Miksa világából venné asszonyát s emberét, és a Strindberg Apájának gyermeknevelő elveit plántálná bele egy vidéki magyar mezővárosba. Szó sincs róla, aki ezt a helyzetet egy problémába tudta bogozni, modernül lát és van mondanivalója s ez megbecsülni való minálunk, ahol az írók közül rendesen azok szólalnak meg a Nemzeti Színházban, akiknek semmi mondanivalójuk sincs. De a formákat még keresi Irsay Arthurné és még tétovázva jár a színpad világában. Még nem tudja, hogy a nagy igazságokat nem elmondani kell, hanem megértetni, mert az igazi elvakultság és az igazi szenvedély nem agitál, hanem feltör, fellobban és elfojtva emészt. Szavakat és indulatokat kell kitörésre bírni, nem körmondatokban magyarázni azt, amit érzünk. Csatázni nem tenyérrel szoktunk, hanem farkasszemet nézve és a falnak nem filozofálva megyünk, hanem szemrehunyva. Az ilyesmi számára persze megfelelő színészek is kellenének s a Nemzeti Színház egyelőre könnyebben bocsájt a modern színdarabkák rendelkezésére jóhangú énekeseket és vidáman csicsergő kanári madarakat, mint disztingváltan beszélő színészeket. A főszerepeket Gál, Mihályfi, és K. Hegyessy Mari játszszák, olyan módon, amelyet egy napilap kritikájabefejezett művészetinek nevez. S ezt a magunk részéről is aláírjuk, megjegyezvén, hogy a »befejezett« itt végzett múltat jelent. Ezzel a darabbal egy estén Dezső Józsefnek egy jóakaratú kis darabját is játszották pályatársai a Nemzetiben. A darabnak »Utolsó fejezet« a czíme és alighanem egy kollegiális szívesség lehetett az előzménye. Márkus Emilia tudniillik ebben a darabban csárdást tánczolva és — mint mondani szokás - dióhéjba tömörítve akarta bemutatni, mi mindent tud. Dezső József ezt a dolgot megbeszélte Gál Gyulával is, aki hajlandónak mutatkozott egy reklámbácsi, egy utczáról felszedett öreg hektikus romantikus csalódását végigsírni az elegáns, de hodályszerű szeparéban, amelyben Márkus Emilia czigarettázva kárhozik éppen a bűnnek a fertőjében, mint a negyvenes években oly szépen mondták. De már az előzményekből is sejteni lehetett, hogy a dolog nagyon el fog mérgesedni, hogy Márkus Emilia mint hűtlen hitves, önmagát leleplezve fog meghalni, hogy az agg reklám-nagybácsi »Óh miért tetted ezt, Regőczy Ilona« kiáltással fog neje kihűlt testére virágot szórni. És hogy végül a publikum azzal az érzéssel fog távozni, hogy ezt Kotzebue sokkal szívrehatóbban megcsinálta volna és hogy ha drámát írni nem tud is, de színésznek egész jó lehet Dezső József is — esetleg. * Az illúziók és a csodák azonban csak hat napig élnek. Hat nap alatt ugyanis nemcsak egy világot lehet megteremteni, hanem három magyar szerzőn is keresztül tudnak robogni a Nemzetiben és Somló Sándort még csak sebes hajtásért sem büntetik meg. Ferenczy Ferencz darabja, Az örök küzdelem, ugyan lekötelezne egy kétórás küzdelemmel is, de semmiesetre sincs kvalitások híjával. Két felvonásában semmi sem történik, de ez a semmi ötletesen és érdekes miliőben megy végbe egy báró-kastélyban, amelyben még a lakájok is Wilde-aforizmákat mondanak. Ebbe a kastélyba úgy pottyan bele egy svihák dzsentri, mint féreg az eczetes formába. Azon a czimen, hogy , az őseit kutatja, kellemes és kellemetlen hazugságokat mond, egy boldog fiatal párt csaknem szétválaszt, egy menyasszonyt kicsi híja hogy el nem hódít, egy reform, katolikus abbét szinte megszégyenít és az emberek alól úgy duzgálja ki a gyékényt, hogy azok mindig a vajas oldalukra esnek. Közben filozófiai zománczczal vonja be a saját kóros hazudozását és mikor már az összjáték szédül és fojtogatni kezdi őt, megugrik. Voilá ! A figyelmes olvasó pedig már ebből is láthatja, hogy az Ördög még a főúri szalonokat is meghódítja trükkjeivel, levélcsempészésével, egy kis czinikus filozófiával, adomákkal és szójátékokkal, egyszóval új, átdolgozott kiadásban. A Nemzetiben azonban egyrészt a tisztes hagyományok miatt, másrészt az állami jelleg épségben tartására mégis csak az erénynek kell győznie a hazugságon és a férget eszi meg a torma,nti figura docet. A hazugot tehát tömjénnel kifüstölik és egy szerfelett primitív harmadik felvonásban a tiszteletben megőszült abbé az egész vonalon győz és orgonái. S az embernek erről eszébe jut, hogy ennek a színháznak nemcsak a stílusa, a színjátszása, az irodalma felemás, hanem még egy-egy drámája is úgy van megírva, hogy az egyik fele a szabadabb szellemű hetedik kerületnek tessék, a másik felében pedig a derék Józsefváros kapjon némi elégtételt erkölcsi érzülete megsértéséért. A Nemzeti Színház megszokott előadásainál ezúttal sem rosszabb az előadás és Odry, Alszeghy, Vizváry Mariska, a fiatal Náday, Gál Gyula, de mindenekfelett Rákosi Szidi olykor kellemes piéceket is érvényre tudnak juttatni. Persze az érzéseket még legtöbbnyire remegve és olykor cziterázva búgják, nyögik és gerliczezik a partnerük fülébe, mert legnagyobbrészt azon Azrák közül valók ők, akik énekelnek, ha szeretnek. Dezső József kezén ennek a hazug és ennivaló bitangnak minden szeretetreméltósága elsikkadt és mivel a csodák hatodnapra megszűnnek csodák lenni, a nézők azzal az érzéssel mennek haza, hogy Dezső József, ha jó színdarabot írni nem tud is, de legalább játszani sem tud. Baburin. Művészet. M. I. É. N. K. II. Fényes Adolf kezdettől fogva a legkomolyabb művészek közül való volt, bizonyos szolid megállapodottság érzett ki műveiből, s az ember mindig azt hihette, valamely újabb fejlődési stádiumát látván, hogy: na most Fényes Adolf beérkezett, megtalálta azt, amit keresett. Sajátságos kvalitása, hogy el tudja titkolni a keresés, a gyötrelmes kiformálás nyomait és kifelé mindig nyugodt, férfias és szilárd volt, mint azok az erős emberek, akik a fájdalom sóhaját elzárják összeszorított ajkaikkal és lelkükbe csak akkor engednek bepillantást, mikor ott rendben van minden és nincs, ami izgalmas disszonancziákkal és kétségbeesett erőlködésekkel teljes pillanatokra emlékeztetne. A Fényes festői lírája sohasem volt teljes vallomás. Pontosan beszámolt az intuitív megismerés, a mélyreható analízis és a biztos szintézis minden élményéről, teljesen föltárta ama lelki szenzácziók egész sorozatát, amelyeket általában a művészi alkotás gyűjtőnevével nevezünk, de vallomásaiban csak eredményekről beszélt, s az a kínzó.