A Hét, 1908. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1908-01-19 / 3. szám

45 gyönyörű erdőket hajt, de mintha mégsem az igazi gazunkat irtaná Irsay Arthurné. A mi kisvárosainkban az úriasszo­­nyok nem a szabad gondolatért szoktak csatázni a férjük­kel, hanem az új kalapért, a középiskolai tanárok pedig nem Marx-szal és Bebellel csavargatják el az asszonyok fejét, hanem a Pythagoras tantételével és a fizetésrendezés újabb problémáival. Ennélfogva tehát a kisvárosi doktornék inkább tepertős pogácsát sütve csalják meg a férjüket a szakállas tanárral és nem is jutnak abba a helyzetbe, hogy elfordul­janak a filiszter-társadalom konvenczióitól és hogy undor­ral távozzanak az új igazságok embereitől is. Egy asszony, aki e kétféle morál közt szomorúan és tépelődve marad ma­gára az őszinteségével, kétségkívül értékes drámai alak, de inkább a német gondolatvilág számára, mint minekünk. Úgy tetszik, mintha Irsay Arthurné, aki itt két világot és egy csöndesen vérző mártírságot állít be, egy kissé még az Ibsen és a Dreyer Miksa világából venné asszonyát s embe­rét, és a Strindberg Apájának gyermeknevelő elveit plán­tálná bele egy vidéki magyar mezővárosba. Szó sincs róla, aki ezt a helyzetet egy problémába tudta bogozni, modernül lát és van mondanivalója s ez megbecsülni való minálunk, ahol az írók közül rendesen azok szólalnak meg a Nemzeti Színházban, akiknek semmi mondanivalójuk sincs. De a formákat még keresi Irsay Arthurné és még tétovázva jár a színpad világában. Még nem tudja, hogy a nagy igazságo­kat nem elmondani kell, hanem megértetni, mert az igazi elvakultság és az igazi szenvedély nem agitál, hanem fel­tör, fellobban és elfojtva emészt. Szavakat és indulatokat kell kitörésre bírni, nem körmondatokban magyarázni azt, amit érzünk. Csatázni nem tenyérrel szoktunk, hanem farkas­szemet nézve és a falnak nem filozofálva megyünk, hanem szemrehunyva. Az ilyesmi számára persze megfelelő színé­szek is kellenének s a Nemzeti Színház egyelőre könnyebben bocsájt a modern színdarabk­ák rendelkezésére jóhangú énekeseket és vidáman csicsergő kanári­ madarakat, mint disztingváltan beszélő színészeket. A főszerepeket Gál, Mihályfi, és K. Hegyessy Mari játszszák, olyan módon, ame­lyet egy napilap kritikája­­befejezett művészetinek nevez. S ezt a magunk részéről is aláírjuk, megjegyezvén, hogy a »befejezett« itt végzett múltat jelent. Ezzel a darabbal egy estén Dezső Józsefnek egy jóaka­­ratú kis darabját is játszották pályatársai a Nemzetiben. A darabnak »Utolsó fejezet« a czíme és alighanem egy kolle­giális szívesség lehetett az előzménye. Márkus Emilia tudni­illik ebben a darabban csárdást tánczolva és — mint mon­dani szokás - dióhéjba tömörítve akarta bemutatni, mi mindent tud. Dezső József ezt a dolgot megbeszélte Gál Gyulával is, aki hajlandónak mutatkozott egy reklám­bácsi, egy utczáról felszedett öreg hektikus romantikus csalódását végigsírni az elegáns, de hodályszerű szeparé­­ban, amelyben Márkus Emilia czigarettázva kárhozik éppen a bűnnek a fertőjében,­­ mint a negyvenes években oly szé­pen mondták. De már az­ előzményekből is sejteni lehetett, hogy a dolog nagyon el fog mérgesedni, hogy Márkus Emilia mint hűtlen hitves, önmagát leleplezve fog meghalni, hogy az agg reklám-nagybácsi »Óh miért tetted ezt, Regőczy Ilona« kiáltással fog neje kihűlt testére virágot szórni. És hogy végül a publikum azzal az érzéssel fog távozni, hogy ezt Kotzebue sokkal szívrehatóbban megcsinálta volna és hogy ha drámát írni nem tud is, de színésznek egész jó lehet Dezső József is — esetleg. * Az illúziók és a csodák azonban csak hat napig élnek. Hat nap alatt ugyanis nemcsak egy világot lehet megterem­teni, hanem három magyar szerzőn is keresztül tudnak robogni a Nemzetiben és Somló Sándort még csak sebes hajtásért sem büntetik meg. Ferenczy Ferencz darabja, Az örök küzdelem, ugyan lekötelezne egy kétórás küzdelem­mel is, de semmiesetre sincs kvalitások híjával. Két felvoná­sában semmi sem történik, de ez a semmi ötletesen és érdekes miliőben megy végbe egy báró-kastélyban, amelyben még a lakájok is Wilde-aforizmákat mondanak. Ebbe a kastélyba úgy pottyan bele egy svihák dzsentri, mint féreg az eczetes formába. Azon a czimen, hogy , az őseit kutatja, kellemes és kellemetlen hazugságokat mond, egy boldog fiatal párt csaknem szétválaszt, egy menyasszonyt kicsi híja hogy el nem hódít, egy reform, katolikus abbét szinte megszégye­nít és az emberek alól úgy duzgálja ki a gyékényt, hogy azok mindig a vajas oldalukra esnek. Közben filozófiai zománcz­­czal vonja be a saját kóros hazudozását és mikor már az összjáték szédül és fojtogatni kezdi őt,­­ megugrik. Voilá ! A figyelmes olvasó pedig már ebből is láthatja, hogy az Ördög még a főúri szalonokat is meghódítja trükkjeivel, levélcsempészésével, egy kis czinikus filozófiával, adomák­kal és szójátékokkal, egyszóval új, átdolgozott kiadásban. A Nemzetiben azonban egyrészt a tisztes hagyományok miatt, másrészt az állami jelleg épségben tartására mégis csak az erénynek kell győznie a hazugságon és a férget eszi meg a torma,­­­nti figura docet. A hazugot tehát tömjénnel kifüstölik és egy szerfelett primitív harmadik felvonásban a tiszteletben megőszült abbé az egész vonalon győz és orgonái. S az embernek erről eszébe jut, hogy ennek a szín­háznak nemcsak a stílusa, a színjátszása, az irodalma fele­más, hanem még egy-egy drámája is úgy van megírva, hogy az egyik fele a szabadabb szellemű hetedik kerü­letnek tessék, a másik felében pedig a derék József­város kapjon némi elégtételt erkölcsi érzülete megsértéséért. A Nemzeti Színház megszokott előadásainál ezúttal sem rosszabb az előadás és Odry, Alszeghy, Vizváry Mariska, a fiatal Náday, Gál Gyula, de mindenekfelett Rákosi Szidi olykor kellemes piéceket is érvényre tudnak juttatni. Persze az érzéseket még legtöbbnyire remegve és olykor cziterázva búgják, nyögik és gerliczezik a partnerük fülébe, mert leg­nagyobbrészt azon Azrák közül valók ők, akik énekelnek, ha szeretnek. Dezső József kezén ennek a hazug és ennivaló bitangnak minden szeretetreméltósága elsikkadt és mivel a csodák hatodnapra megszűnnek csodák lenni, a nézők azzal az érzéssel mennek haza, hogy Dezső József, ha jó színdarabot írni nem tud is, de legalább­­ játszani sem tud. Baburin. Művészet. M. I. É. N. K. II. Fényes Adolf kezdettől fogva a legkomolyabb művé­szek közül való volt, bizonyos szolid megállapodottság érzett ki műveiből, s az ember mindig azt hihette, vala­mely újabb fejlődési stádiumát látván, hogy: na most Fényes Adolf beérkezett, megtalálta azt, amit keresett. Sajátságos kvalitása, hogy el tudja titkolni a keresés, a gyötrelmes kiformálás nyomait és kifelé mindig nyugodt, férfias és szilárd volt, mint azok az erős emberek, akik a fájdalom sóhaját elzárják összeszorított ajkaikkal és lel­kükbe csak akkor engednek bepillantást, mikor ott rend­ben van minden és nincs, ami izgalmas disszonancziákkal és kétségbeesett erőlködésekkel teljes pillanatokra emlé­keztetne. A Fényes festői lírája sohasem volt teljes vallomás. Pontosan beszámolt az intuitív megismerés, a mélyreható analízis és a biztos szintézis minden élményéről, teljesen föltárta ama lelki szenzácziók egész sorozatát, amelyeket általában a művészi alkotás gyűjtőnevével nevezünk, de vallomásaiban csak eredményekről beszélt, s az a kínzó.

Next