Heti Válasz, 2001. április-június (1. évfolyam, 1-12. szám)
2001-05-25 / 7. szám
A TERMÉSZETBEN IS VÁLTOZNAK A JÁTÉKSZABÁLYOK Elindult a hatodik fajpusztulási hullám? Pálfy József őslénykutató, a Természettudományi Múzeum főmuzeológusa könyvet írt a fajok kihalásának elméletéről (Kihaltak és túlélők, Vince Kiadó). Tudományos eredményeinek köszönhetően augusztusig Berlinben vesz részt egy jelentős paleontológiai kutatásban. Rövid budapesti tartózkodása idején a fajok kihalásának, illetve túlélésének hátteréről kérdeztük. A dinoszauruszok mintegy 65 millió évvel ezelőtt, az úgynevezett kréta időszak végén tűntek el a földről, és ugyanabban az időben a tengerekből is kipusztultak az ammoniteszek, sok egysejtű és számos állatfaj is. Mi történt? A kutatók sokáig értetlenül álltak e nagymértékű kihalással szemben, nemigen találtak rá magyarázatot, de amikor mintegy húsz évvel ezelőtt bebizonyosodott, hogy a kréta időszak végén egy hatalmas meteor vagy kisbolygó csapódott be a Földbe, jó néhány tudós arra az álláspontra helyezkedett, hogy valószínűleg ennek a katasztrófának a környezeti hatásai okozták a fajpusztulásokat. Mások viszont a lassú, fokozatos kihalás mellett érveltek, így élénk vita indult a különböző felfogások tudós képviselői között. Az Antarktiszról, a tengerek mélyéről és a legmagasabb hegyek kőzeteiből vettek mintákat, és lázasan vizsgálni kezdték a bennük található ősmaradványokat, hogy újabb és újabb következtetéseket tudjanak levonni a leletekből. Újraértékelték a korábbi kutatásokat is. Az eredmény megrázóbb volt, mint várták. Kiderült, hogy az elmúlt félmilliárd évben nem ez volt az egyetlen nagymértékű fajpusztulási hullám a földön - ötször élt át hatalmas válságot az élővilág. Ezek a krízisek - amelyek minden esetben számos élőlényfaj teljes eltűnését okozták -, ma már bizonyíthatóan valamilyen jelentős környezetváltozással voltak kapcsolatban. A vizsgálati módszerek finomultak, egyre pontosabban meg lehet határozni a régmúltban lejátszódott folyamatok kiváltó okait és egyes mozzanatait, a vélemények azonban - e nagy fajpusztulásokat és a túlélések mikéntjét illetően - ma sem egységesek. - Az őslénytan tudományában ugyanúgy léteznek különböző pártok, mint a politikában - állítja Pálfy József paleontológus. Úgy tűnik, nem lehet egyetlen igazságot sem olyan megdönthetetlennek tekinteni, mint egy fizikai vagy matematikai törvényszerűséget. (Bár időről időre ezeket is „átírják" az újabb felfedezések.) Ha valaki végignézi az élővilág történetének nyilvánosságra hozott időrendi táblázatait, azt érzékeli, mintha rendszeres időközönként történtek volna óriási kipusztulások az élőlények körében. Pálfy József azonban hangsúlyozza, míg a katasztrofizmus hívei abban hisznek, hogy a kipusztulás mindig egy nagy külső hatás következtében, viszonylag rövid idő alatt játszódott le, mások számos érvet találtak arra vonatkozóan, hogy lassú klimatikus és élő környezeti változások kellettek ahhoz, hogy egy-egy jelentősebb faj eltűnjön a föld színéről. Nagy dilemma, mit tartunk gyors és mit lassú változásnak a természetben. Az ember saját gondolkodásának és az általa átlátható időtávnak köszönhetően rendszerint mindent egy emberöltő hosszához mér. Földtörténeti szempontból viszont még a néhány tízezer év alatt bekövetkezett változást is „hirtelennek" lehet tekinteni. Darwin evolúciós elméletének szabályai szerint az alkalmazkodás az egyik alapfeltétele a „túlélésnek", de a természet időről időre rácáfol erre a törvényszerűségre, hiszen a dinoszauruszok kiválóan alkalmazkodtak a környezetükhöz, egészen addig, amíg valami miatt meg nem változtak a „játékszabályok". A természeti folyamatokban tehát csak az a biztos, hogy rendszeresen bekövetkezik valamilyen váratlan esemény, amely érvényteleníti a korábbi feltételeket és lehetetlenné teszi az addig létező lények életét? - kérdeztük Pálfy Józseftől. A tudós úgy véli, évezredekkel, évmilliókkal ezelőtt a játékszabály-változások természetes úton vagy valamilyen külső, Földön kívüli, csillagászati hatásra következtek be. Mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az ember a maga tevékenységével erősen befolyásolni tudja a környezetet, és ezáltal az élőlények kihalási, túlélési folyamatait. Hiszen már a mamut kihalása is - a jégkorszakban - a vadászathoz köthető. Elindult volna a hatodik nagy fajpusztulási hullám az élővilág történetében? Pálfy József szerint a világ vezető tudósai úgy vélik: igen. A derűlátóbbak az emlősök kevésbé tűrőképes részének még 200- 300 évet adnak, a pálmák érzékenyebb fajtáinak 50-100 évet. A pesszimistábbak pedig úgy gondolják, ha az ember nem változtat sürgősen energiafelhasználási módjain, 30 éven belül a pálmák fele, 130 éven belül pedig az emlősök kevésbé tűrőképes fele teljesen kipusztul. Persze az élet bizonyosan nem szűnik meg, csak a megnyilvánulási formái változnak. A természetben ez a folyamat nem szomorú, hanem természetes. Ennek ellenére nem lehetünk cinikusak, nem mondhatjuk, hiszen akkor úgyis mindegy, hogy most mit csinálunk a környezetünkkel. A pusztulás folyamatát nem szabad siettetnünk. Székely Anna Pálfy József és az ősmaradványok FOTÓ: GRIECHISCH TAMÁS 2001/05/25 hetiVálasz : 55 I ll ll Ü jjj íl jj !