Heti Válasz, 2002. július-augusztus (2. évfolyam, 27-35. szám)
2002-08-02 / 31. szám
X 99- ■ QQ1 FÖLDÜNK A MAGASBÓL - FOTÓKON ^ Gyönyörű és reménytelen Budapesten, a hajdani felvonulási téren most képek vonulnak fel. A Föld arcképeit mutatja meg nekünk egy fotós, Yann Arthus-Bertrand. Földünk a magasból - ez a szabadtéri kiállítás címe. Az ide látogatók Légi fotókat, helikopterről készített képeket láthatnak. Már a kiállítás elrendezése is beavatásszerű. A berendezett tér közepén többméteres Föld-térkép. Aki leveszi a cipőjét, mászkálhat is rajta. Két körparaván keretezi, a paravánok mindkét oldalán fotók. Kívülről indulva tehát a látogató spirál alakban halad befelé, és négy kört ír le, míg a hatalmas térképhez ér. A térkép előtt állva vad ötletem támad: ha csak mezítláb volna szabad rálépni, és előtte át kellene haladni egy, a térképet keretező festékpárnán, a látogatók lábnyomai lassan bemaszatolnák, eltüntetnék a Földet. Ez illusztrálná, hogy az a terület, amit az emberi faj bejár, „gondjaiba vesz", előbbutóbb elpusztul, és képileg magyarázhatóvá tenne egy egyre fontosabbá váló fogalmat: az ökológiai lábnyomot. A képek önmagukban is csodálatosak, de fontosabb, hogy analogikus sorokba rendeződnek, bizonyos szemléleti-gondolati ritmusokat pendítenek bennünk, így lesz a rengeteg felkasírozott fotóból Út. Az egyik gondolati mmsort így nevezném: makro-mikro. Színes kavicsokat látunk egy képen, de közeledve felismerjük, hogy a lépték egészen más. Egy venezuelai folyó ez a magasból. Amiket kavicsoknak láttunk, hatalmas sziklák. A marokkói bőrfestő műhely is távolabbról nézve festőpaletta: a hatalmas festékes hordók madártávlatból apró, színes tégelyeknek tűnnek. De ebbe a vonulatba tartozik a báli algatenyészet festői mozaikja, vagy a sorozat legmegdöbbentőbb képe: a Maldivszigetek egyik tengerszeme valóban egy figyelő szem. Az eget kémlelő tengeröböl képe átvezet ahhoz a csoporthoz, amelynek címkéje ez lehetne: élettelenélő. Egy kuvaiti tengersótlanító üzemet látunk. A kicsapódott só hatalmas medúza alakját ölti. Egy másik képen pedig egy marokkói tómeder, amelyben a visszahúzódott víz sóárkokat hagyott, nagy fa gyökérzete rajzolódik a homokba. Aztán rózsás flamingók ezreit látjuk: a vízben álldogáló rengeteg madár olyan, akár egy élő földrész térképe. A néző képi vándorútját a pusztulás előszelét hozó feliratok szakítják meg. „Ma 6 hét alatt fogyasztunk annyi olajat, mint 1950-ben egy év leforgása alatt." „A Föld lakosságának 20 százaléka nem jut ivóvízhez." „A városok lakosságához hetente egymillió ember adódik hozzá." A Föld elhasználódása láttán érzett reménytelenséget olyan képek mélyítik fájdalommá, amelyek a mitikus emberi múltba nyúlnak. Hiszen a világgal egy olyan archaikus szellemi útnak is vége lesz, amelynek - tudva vagy tudatlanul - mindannyian követői vagyunk. A bibliai sáskajárás fotójára gondolok, vagy arra a kenyai életfára, amelyet a hozzá vezető csapások pókhálója feszít a sivatagi tájba. Ha kissé távolabb lépünk, felfedezhetjük, hogy megint figyelnek bennünket: a fa lombja pupilla, a belőle szerteágazó utak ezek a szivárványhártya márványmintázatát idézik. És a legszebb példa: a görög mítoszvilág keresi helyét azon a képen, amely egy elefántcsontparti halászt ábrázol. A vízbe korhadt fekete fák között - azok ritmusát folytatva - siklik a révész árnyalakja. Nagyon sok kép van itt, nem lehet mind zseniális. A képi ritmus felidézésének unalmasabb és eredetibb formáival is találkozhatunk. A sivatagi tevekaraván árnyjátéka képi közhely, annál lebilincselőbb a telephelyen álldogáló, kivénhedt B-52-es bombázók sormintája, s az arra rímelő kép: egy albán menekülttábor sátrai illeszkednek a bombázók szőttesébe. A kiállítás célját a fenti erővonalak mentén fogalmazhatnánk meg. Yann Arthus-Bertrand szeretné rádöbbenteni az embereket arra, hogy a makro- és mikrokozmosz, az élettelen és az élő bennünk egybering. Ez nem tudás, hanem bölcsesség, ami a legközvetlenebbül, kultúrától és műveltségi szinttől a legfüggetlenebbül képekkel mondható el. Ez a kiállítás gyönyörű és reménytelen. Célja, hogy az ember végre rádöbbenjen arra, amire rádöbbenni képtelen. Hogy a Föld képei látni kezdjenek bennünk. A Föld azért jutott válságba, mert az emberi faj gondolkodása metszően célracionális. Csak az elérendő céllal törődik, minden mást figyelmen kívül hagy. (Így gondolkodott már az ősember is, csakhogy akkor még a Föld tele volt erővel.) A Föld az ember vaksága, a nagy, ökológiai összefüggéseket figyelmen kívül hagyó gondolkodása miatt jutott a pusztulás szélére. Ideje volna hát, hogy a rációt, a szavakat bennünk a képek váltsák fel. Mert a kép olyan lélektér, ahol a tekintet hálószerűen szétfut, a szemlélet fölméri az összefüggéseket. A képen minden mindennel összefügg. Meg kellene tanulnunk úgy gondolkodni, hogy gondolataink, tetteink következményeit képpé lássuk. Ehhez a tudáshoz azonban - úgy tűnik - pusztulnunk kell. Végh Attila is Velence látképe a magasból a Canale Grandéval --------------------------------------1-------------------1 2002/08/02 hetiVálasz : 43 Kultúra