Heti Válasz, 2018. január-március (18. évfolyam, 1-13. szám)

2018-02-22 / 8. szám

60 heti Válasz | 201a február 22. napla Február 17. - szombat Egyszerűen szeretnék élni, mondtam sok éve egy lánynak. Nem értette, és hamarosan elment. Rosszul hangsú­lyoztam? Nem néztem a szemébe, mint ilyen pillanatokban kéne? De, belenéztem, és a hangsúlyokkal sem volt hiba. Más miatt köszönt el. Kertet szeretnék, mondtam neki, és so­roltam, milyen fákat ültetnék, mi kerül­ne az ágyásokba, és lenne persze csobo­­lyó is, de hiába. Tekintete elárulta, hogy unja. Nem volt kertes. Táncolni szere­tett, pezsgőt inni, nagyokat nevetni. A kert csendes lehetett számára. Sokáig én sem voltam más. Apám az évek során többször vásárolt telket, de művelésükhöz nem értett. A Nagykun­ság, ahonnan famíliánk elrúgta magát, nem kertkultúrájáról híres. Rosszul sült el minden. Borsóból első évben ren­geteg termett­­­ettük levesnek, fő­zeléknek, jutott a rizibizibe, kapott a szomszéd is. Nem tanultunk belőle. A következő tavaszon a sárgarépát ter­meltük túl, s ha nem szól egyik barátom, hogy Hamvast árulnak a könyváruház­ban, végleg lelohad a vágyam egy kert­re. A Rákóczi úti járdán nem lehetett látni a sor végét. Beálltam, és némán vártam. Hamvas Béláról annyit tudtam csak, hogy mindaz, amit ír, tilos portéka. Beletelt egy órába, míg végre kézbe ve­hettem a két agyoncenzúrázott, hitvány külsejű könyvet. Az olvasást A konyhakerttel kezd­tem. Tetszett, és volt a sorban állás­nak más hozadéka is. Pár nap múlva a Múzeum körúti antikvárium kirakatá­ból egy könyv integetett felém. Jó címe volt: Egy kis kertet szerettem volna. Tö­rök Sándor írta. Bementem, kifizettem, hazavittem, és birtokba is vettem volna rögtön, de Török Sándort lassan kell ol­vasni. Mintha színes likőrt szopogatna az ember. De ma már nincsenek színes Likőrök. Ez nagyjából annyit jelent, hogy kevesen élveznek egy könyvet a stílu­sáért. Miért? Mert nekik nincs stílusuk. Hamvas, Török, és évek múlva Celi­bidache, a román dirigens sokféle ha­tásra lett kertész. Egyféleképp aligha lehettek volna, hiszen az egyik budd­hista volt, a másik antropozófus, Ham­­ vasnak meg Isten tudta, mikor s merre mutatott vallási iránytűje. Rengeteget akartam tudni róluk, ezért mikor a csa­lád hölgyei iskolába indultak, és csend lett, úgy képzeltem, eljön hozzám a há­rom úr, és beszélgetünk a kertről. Lázas káprázat volt, fogalmam sincs, miért jutott eszembe a lány, aki elment, és miért szerettem volna, ha egy pil­lanatra eljut hozzá a hír, és megtudja, kikkel vagyok. De elhessegettem a kí­vánságot. Hamvas miatt. Szép kertje volt Szentendrén, ám történhetett ve­le valami hasonló egy lánnyal, mert ezt olvastam nála: „Megértettem azokat, akik inkább választották a kertet vagy a könyvtárszobát, mint a szószéket és a csatatereket.” Odébb: „A magányos élet gazdagabb, mint a nyilvános. A bölcs többet él, mint a hős.” Lejjebb: „A ver­senyen aratható győzelem lehetőségét megvetettem, így értem meg a neveze­tes névtelenségre. Nevezetes névtelen­ségben él a rigó éppen úgy, mint a tü­csök, a bölcs, vagy a szent, a névtelen jótevő s a magányos művész.” Keserű? Inkább keserédes. Mint az Unicum. (Ó, Zwack milyen boldog Lenne, ha tudná, hogy a nevezetes névtelenség ízét az ő italához hasonlította valaki...) Tavaszvárás háttérben bölcsekkel [VAS@HETIVALASZ.Hu­] » Celibidad­e egy zen buddhista kolostor kertjében seprűvel dirigál

Next