Népújság, 1959. szeptember (10. évfolyam, 204-229. szám)

1959-09-01 / 204. szám

1959. szeptember 1., kedd NÉPÚJSÁG A nagy találkozó előjátéka Eisenhower elnök nyugat-eu­rópai körútjával megkezdődött a diplomácia nagy évadja, még­pedig minden bizonnyal a leg­sorsdöntőbb a háború utáni évek történetében. Az amerikai elnök bonni, londoni és párizsi látogatását természetesen min­denki csupán a bejelentett igazi nagy találkozó közvetlen folyo­­mányának és előjátékának te­kinti. Az elmúlt héten „Ike” és eu­rópai partnereinek kézszorításai kapták ugyan a nyugati sajtó főcímeit, de a kommentárok to­vábbra is lankadatlanul Hrus­csov amerikai látogatásának történelmi távlatait latolgatják. Nyugaton senki sem tulajdonít túlzott fontosságot annak a dip­lomáciai finomságnak, hogy Hruscsov és Eisenhower közelgő eszmecseréjét nem tárgyalás­nak, hanem „beszélgetésnek” nevezik. A két legnagyobb vi­lághatalom vezetőjének cserelá­togatásával foglalkozó kommen­tárok egyre­ határozottabban tükrözik azt a nyugtalan és egy­szersmind reményteljes világ­­hangulatot, amelyben szinte ta­­pinthatóan érzékelhető, hogy nagy történelmi döntések érte­­lődnek. Természetesnek tart­ják, hogy nem egyszerű „be­szélgetésről” lesz­ szó, hiszen a két kormányférfi a mai világ­­helyzetben — miként Hruscsov is megjegyeztte — „nem foglal­­kozhatik csupán a kukoricára és az uborkára vonatkozó problé­mákkal.’’ A józan politikusok felismerik, hogy a világ most olyan fordulópont felé közele­dik, ahol eldőlhet, hogy a nem­zetközi kapcsolatok fejlődésé­nek folyamata jó, azaz a békés, versengő együttélés, vagy rossz — azaz az atomkatasztrófa — irányába halad-e tovább. Hruscsov és Eisenhower cse­relátogatásának bejelentésével a hidegháború természetesen még nem ért véget, de 13 év óta most először teremtődtek meg a fel­tételek, hogy a nagyhatalmak vezetői végre pontot tegyenek erre a nyomasztó és vészterhes korszakra. A szovjet—amerikai kapcsolatok komoly megjavulá­­sának lehetősége — és végső so­ron ezen múlhat a háború és béke nagy kérdése —, páratlan erővel hozta felszínre a nyugati katonai szövetségi rendszer va­lamennyi ellentétét. Ez a je­lenség egyébként ismét meggyő­zően bizonyítja, hogy a NATO háborúra termett szövetség, s hogy ez az agresszív katonai építmény alapjaiban rendül meg, ha enyhébb szelek fújdo­­gálnak a világpolitikában. A NATO-hatalmak mélyen fekvő ellentétei, amelyek a „zavartalan feszültség” idején alá voltak rendelve az atlanti tömb véleményegysége és akció­egysége követelményeinek, most hirtelen, minden kendő­zés nélkül előtörtek. Ennek tu­lajdonítható, hogy Eisenhower elnök, aki európai látogatásán voltaképpen mandátumot akart kapni NATO-partnereitől a szovjet miniszterelnökkel foly­tatandó megbeszéléseihez, most elsősorban azzal van elfoglal­va, hogy rendet próbál terem­teni marakodó szövetségesei kö­zött. Az Aurore című párizsi jobboldali lap is úgy véli, „hogy a nyugati összefogás súlyos megpróbáltatásai idején az Egyesült Államoknak kell az összetartó cementnek lennie.” Londonban, Párizsban és Bonn­ban nincs sok kétség aziránt, hogy végső soron az Egyesült Államok fogja eldönteni, mi­lyen irányvonal mellett kell fel­sor­akozniuk a NATO-hatalmak­­nak. De most, amikor ez a fel­tételezett új amerikai irányvo­nal még csak kialakulóban van, szövetségesei késhegyig menő harcot vívnak azért, hogy me­lyikük gyakorolhatja a legna­gyobb nyomást az Egyesült Ál­lamokra. A vetélkedés tulajdonképpen azért folyik, hogy kié legyen a másodhegedűs szerepe a nyuga­ti koncertben. Különösen éles az ellentét a két legesélyesebb je­lölt: Anglia és Nyugat-Német­­ország között. Nyílt­ titok, hogy Adenauer politikájának első­rendű törekvése a nyugatnémet —angol gazdasági verseny el­döntése a maga javára és a nyu­gat-európai vezető hely meg­szerzése. Nyugat-Németország már eddig is sikeresen­ aknázta alá Anglia pozícióit nemcsak Euró­pában, hanem a Közép-Kele­ten, Indiában és Latin-Ameri­­kában is. Bonn befolyásának mértéktelen megnövekedése a nyugati együttesben a hideghá­borús korszak természetes kö­vetkezménye. Nyugat-Németor­szág csakis azért nőhette ki ma­gát az Egyesült Államok leg­főbb európai partnerévé, mert gazdasági és katonai potenciálja a legelőkelőbb szerepet biztosí­totta számára az amerikai tá­bornokok stratégiai terveiben. Ezért van az, hogy most Ade­nauer harcol a legádázabban az erőpolitika feladása ellen, mivel a hidegháború megszűnése szükségképpen véget vetne atomnagyhatalmi ábrándjainak is. Ugyanígy kézenfekvő, hogy a józanabb angol irányzat kiala­kulásában — a választási és ke­reskedelmi érdekek megfontolá­sa mellett — döntően közreját­szott az a felismerés, hogy a „melegháborúban” Anglia menthetelenül elpusztulna, a hidegháború folytatása pedig végképp Bonn kezére játsza­­ná át nyugat-európai vezető po­zícióját. A nyugati négyesfogat negye­dik tagja, De Gaulle elnök pe­dig a jelek szerint minden kár­tyáját a „francia nagyság” irre­ális politikájára tette fel. Ámde Franciaország igazi problémája: Algéria. Mindaddig, amíg De Gaulle a francia fegyverek győ­zelmében látja az algériai kér­dés egyetlen lehetséges „megol­dását”, szükségképpen kerékkö­tője lesz minden enyhülési irányzatnak. Franciaország tekintélye már amúgy is erősen csökkent a szégyenletes algériai háború miatt. A nemzetközi légkör ja­vulása esetén pedig aligha le­hetne tovább folytatni a „fegy­veres rendezés” politikáját. Po­litikai megfigyelők szerint De Gaulle a francia együttműködé­sért cserében azt követeli majd Eisenhowertől, hogy támogassa őt az algériai fegyveres döntés kikényszerítésében. Ilyen körülmények között az amerikai elnök semmiképpen sem remélheti, hogy mostani nyugat-európai körútja során meggyógyíthatja a NATO ellen­tétektől marcangolt beteg szer­vezetét. Ámde ha nem is „ce­mentezheti össze” tartósan a NATO-t, arra viszont reális ki­látása van, hogy fontosabb part­nerei — legalább formálisan— bizalmukról biztosítják majd a történelmi jelentőségű találko­zó küszöbén. Remélni szeretnénk, hogy Ei­senhower elnök a szovjet—ame­rikai kapcsolatok megjavításá­nak ellenfeleivel szemben kö­vetkezetesen tartja majd­ magát ahhoz az augusztus 26-i sajtó­­értekezletén tett kijelentéséhez, hogy „az amerikai nép megbé­lyegezné bármelyik elnökét, aki nem lenne hajlandó latba vetni minden erejét és hatalmát arra, hogy kivezető utat találjon a je­­­­lenlegi helyzetből”. (MTI) I •. •. hogy Schlamm úr, a né­met militaristák új eszmei vezércsillaga, a napokban is­mét a nyilvánosság elé lépett és a hírhedt Deutsche Soldaten Zeitungnak a következő nyilat­kozatot tette: „A nyugatiak ál­landóan csak tárgyalnak, en­gedményeket tesznek és ka­pitulálnak. Tárgyalnak Ber­lin helyzetéről is. Milyen ala­pon! Csak az hiányzik, hogy lemondjanak jogainkról, vé­gül úgysem lesz szükségünk a tárgyalásokra. A Nyugat­nak, ha fenn akar maradni, csak egy választása van: „lé­pést sem hátrálni, minél előbb háborút.” Szép kis nyilatkozat. Schlamm épp a közelgő Hruscsov-Eisenhower talál­kozó előtt sürgeti a mielőbbi háborút. Valószínű nem is véletlenül, hiszen szerinte „semmi alapja sincs a tár­gyalásnak. Merész kis nyilatkozat, csak arra is kíváncsiak va­gyunk: — mivel Eisenhower Bonnba is ellátogat, hogyan reagál az elnök a vezér el­képzeléseire? S aztán már sok mindent megítélhetünk... F. 1. s fí/lP/Í^É­f/PEf/ a csirke­csont*.. ... amely úgy került az egri Pedagógiai Főiskola copf­stílusú épületének kőpadlójára, ahogyan az már a csirke­csontokkal lenni szokás: valaki leette róla a húst és ugyanaz a valaki szépen elhajigálta a szerencsétlen csibe földi maradványait. Nos, az a csü’kecsont, amely most napi­rendre került, s amely már minden bizonnyal eltűnt a folyosóról, szinbólum is, sajnos. Mármint a csont és a copf—stílű műemlék együtt, amelyet a legkevésbé sem lehet harmonikusnak nevezni. Szinbóluma nem is egyesek­nek, hanem sokak trehányságának, nemtörődömségének és tiszteletlenségének is. Ezek azok, akik a színházban is, titokban tökmagot rágnak és széthajigálják a héját, — ezek azok, akik még ott is a földre dobják az almacsutkát, ahol véletlenül éppen igenis van szemétláda,­­ ezek azok, akiknek nyomát gyerekjáték követni,­­ s ezek azok, akik időnkint fel­háborodottan beszélnek egy-egy város tisztátalanságáról. Ideje lenne végre nagykorúvá válni. S ebben a nagy­­korúsításban sajnos nem segíthet törvény, szabály, intéz­kedés, hisz ki bírná, hogy mindig a hátuk mögött­­ járjon, figyelve, vajon nem dobja-e a zsírpapírt a múzeum kiállított tárgyai közé. A kulturáltsághoz a csirkecsonttól való meg­szabadulás módja is hozzátartozik. És ildomosnak aligha mondható, hogy az ország egyik legszebb műemlékjellegű épületében hajigálja valaki szét kulturálatlanságának csirke­csontjait . (gy... ó) Néhány nappal ezelőtt, amikor e felvétel készült, a parádsasvári üdülő vidám úttörői még a mátrai erdőkben sétálgattak, játszadoztak, élvezték a vakációt. Ma már a tegnapi kis üdülők ünnepélyes arccal állnak iskolájukban a tanévnyitón. QlavaiL?s<fák alatt á a ny&mott VIII. HÁT NEM énekelnek a _____________ gondoláson ! Pedig mindig azt hittem —­­miért ne hittem volna, annyi ilyesmit írtak annak idején —, hogy a gondolások, ott Ve­lencében, a kanyargó kis csa­tornák vizén evezve és rin­gatva szerelmes utasaikat, legalábbis az „O sole mio”-t éneklik. Még abba is belenyu­godtam volna, hogy az „O, sole mio” helyett a „Csau bambino”-t szárnyaltatták vo­­na az ég felé... Nos, gondolát láttam Velencében, gondolást is, mindkettőből sokat, de éneklőt egyet se. Vagy azok a színes útleírások voltak hami­sak, vagy a gondolásoknak ment el a kedvük az éneklés­től, de az is lehet, hogy ebbe a dologba mind a kettő bele­­játszott. Amikor a hosszú töltésen, amelynek két oldalát már a tenger ostromolta, megérkez­tünk Velencébe, önkéntelenül is felsóhajtottam: Velencét látni és meghalni! Amikor el­hagytam ezt a várost a le­szálló alkonyat simogató lep­lébe burkolódzva, meghalni már nem akartam, de el kel­lett ismernem: valóban éksze­re ez az Adriának! Csipkefi­­nomságú ékszer, bár a „tök”, így augusztusban korántsem olyan csábító: a tenger, a ha­lak, nem fukarkod­tan, hogy agyam mellett, orrom is em­léket hozzon magával. Ha az utóbbi, nem is éppen kellemes emékeket. Otthon, a folyosón valami hihetetlen régi olajnyomat függ, még ósdibb keretben. Ki „alkotta?” fogalmam sincs ró­la, nem is érdekelt különö­sebben, lévén a kép rendelte­tése nem más, minthogy el­fedjen egy darabot a frissnek már nem mondható falfestés­ből. A remekmű a Piazza San Marco-t, a Szent Márk teret ábrázolja, a giccs minden esz­közével. Azért megálltam né­ha az öreg festmény előtt: va­jon milyen lehet ez a valóság­ban, vajon eljutok-e még va­laha is erre a térre, a galam­bok közé.. . s meg kell ál-EL­JUTOTT­AM: lapítanom utólag, hogy „diffi­cile est satiram non scribere” ... azaz, hogy nem szatírát, hanem beszámolót nehéz nem úgy írni, hogy az Velencéről szólva ne legyen giccses. Hát még festeni! A vaporette, ez a velencei vízibusz, a Piazza Roma-ról indul, a várost nap mint nap tízezerszámra meg­szálló külföldiekkel. Már túl voltunk a vitán „Szerencsés Jánossal”, aki „sas lira... sas lira... hajtogatásával és ne­vének magyar tolmácsolásával akart rábírni minket, hogy „igazi" velencei emlékeket ve­gyünk tőle... Csak tőle és ne hatvanhét másik társától, mert csak tőle lehet kapni „haraso” velencei kagyló-gondolát, mi­egymást. Ott dohogott a kis gőzös a Canale Granden, a város főutcáján, s némán, ámulva csodáltuk ezt a vízi­­utat szegélyező szépséget. A bizánci stílus, valami sajátos egyéniséggel megalkotott épí­tészeti remekműve a két ol­dalt sorakozó, ezerszínű, csip­­kefinom ornamentikával dí­szített, lábával a vízre tá­maszkodó sok kilométer hos­­­szú palotasor. Nem kőműve­sek kezén, hímzőasszonyok rá­máján készülhettek ezek a há­zak, amelyek néha-néha utat nyitottak maguk között egy keresztutca számára: a kes­keny kis csatornán messze­­messze nyúlóan sorakoztak a kecsesen ívelő hidak. S mindezek felett a szikrá­zó augusztusi ég, néhány fe­hér bárányfelhő: ezt így le­festeni, s máris kész a giccs. A vásznon. De itt, a megtes­tesült, a kőbe álmodott szép­ség! ELSUHANUNK­­ 8 hajó hídja alatt, a négyszáz híd egyike fehéren vakít a nap­fényben, s balra széles öböllé tágul a Canale Grande. Ép­pen hófehér tengerjáró siet ki a tengerre, jobbra feltűnik a Piazza San Marco.­ s Tizen­négy évszázad történelme néz le ránk fensőbbségesen a vá­ros falairól. A hunok elől ide menekült aquilai halászok te­remtették meg az ősi Velen­cét, amely egykor nemcsak az Adria, de minden ismert ten­ger királynője és ura volt, s amelynek lakói mind a 118 szigeten soha meg nem szűnő harcot folytattak nemcsak a pénzért, hatalomért, de magá­ért a létért is, a tengerrel, a természettel. Leszállunk a kis hajóról, jobbra a Doge-palota, mellette a hatalmas Szent Márkról el­nevezett templom, szemben velünk a harangtorony, amely­nek harangján barokk óriás üti el kalapácsával az idő múlását és maga a tér, ame­lyet úgy ölel körül az árkád­soros, csodálatos szépségű re­neszánsz-kori épület, mintha vigyázni akarna a tér békés és szemtelenül kedves ga­lambjaira. A tér közepén ósdi állványos fényképezőgépe mel­lett, kis ládán, egy fényké­­pész ül stoikus nyugalommal. Megszokta ezt a szépséget, nem is érdekli, megszokta a nyüzsgő ember­áradatot, és lassan már megszokja azt is, hogy alig-alig akad valami munkája... — Si signor... Kétszáz lí­ráért készítek én képet... Csodálatos képet tudok csi­nálni ... Ha akarja, galam­bokkal, ha akarja. Signor, a kedvesével... Nincs kedvese... Az se baj, Signor. Csak két­száz líra — aztán legyint. — Ha nem akar képet maga se, akkor ne zavarjon — és vis­­­szaül a kis ládára, szerencsé­re várva. Az emberek, nyaku­kon fényképezőgéppel, egy­mást kattingatva, ott ámul­doznak, tolongnak, sietnek, pihennek, galambokat etetnek körülötte. I BOLYONGUNK I a s­^ük !_______________[ sikáto­rokban, amelyekben két em­ber sokszor el sem fér egy­más mellett, vsszafordulunk, ahol az utca végét kanális zárja le, negyedórákat elbá­muljuk a tehergondolásokat, akik bebizonyítják nekünk, hogy a három méter széles csatornán is lehet a nagyhasú teherhajókkal közlekedni. Be­nézünk a mesterek műhelyé­be, ahol éjjel-nappal ég a villany, megnézzük azokat, akik megteremtették és ma is óvják Velence szépségét, de akiket nem látogat meg a nyugati utazó... Barangolunk a kötelek alatt, amelyen ott függ a család minden, még a legintimebb ruhadarabja is és bocsánatot kérünk a pin­cértől, hogy nem megyünk be az étterembe még egy levesre sem, bármennyire is lelkesen és szívesen invitál. Elkevere­dünk a hajógyár felé, ahol hatalmas tengeri hajókon dol­gozik a „másik Velence"... Csodáljuk ezt a várost, szép­ségével, lakóinak szorgalmá­val együtt, s közben arra gon­dolunk, hogy a „tízek taná­csának" városa, az olasz sza­badsághős, Silvio Penippe, a világhírű festőművészek, Tin­toretto, Veronese, a 16. század világának ura — ma a kül­földiekből él. Ennek a város­nak egész élete szó szerint a békére épül, amikor utaznak, barátkoznak, ismerkednek és nem harcolnak az emberek. A Calle del Fatri, vagy a Calle dei Monti kis műhelyeiben csak addig folyhat vidám füttyögéssel a munka, a kis csatornákon csak addig siklik békésen a gondola, amíg béke van. I «SOY.K ! JETS bum hirdeti Velence 17. szá­zadi festészetét. Állunk a ki­rakat előtt, nézzük a mű­vészi szépségű albumot és ön­kéntelenül is felkapjuk fejün­ket... Ott fenn a magasban, Velence kék ege, a fehér bá­rányfelhők alatt, a lagúnák felett, amerikai repülőgépek húznak... A közeli támasz­pontról indultak a „szokásos’­ őrjáratra.... Gyurkó Géza Következő riportunk: Gyurkó Géza: OLASZ VÁROSOK II. Olasz városok I. L Í helyi, munkás- és tanuló járatok az egri autóbusz-menetrendben Eger lakosainak panaszát or­vosolta új menetrendjével a 32-es számú Autóközlekedési Vállalat vezetősége. Szeptem­ber 1-től a munkásjáratokon polgári személyek is utazhat­nak, nemcsak azok a dolgozók, akik munkahelyükre mennek. A gépállomásról óránként köz­­lekedik helyijáratként a Fi­­nomszerelvénygyárig, a vasút­állomáshoz is minden vonat­hoz érkezik autóbusz és indul a Bervába. Reggel 7 órától 21 óráig a Baktai úton is közle­kednek autóbuszok. Az Autóipari Forgácsoló­gyárba járó munkások panaszát is meghallgatta a 32-es számú Autóközlekedési Vállalat veze­tősége és a munka kezdésére munkás buszokat állított be. A munkásokat szállító busz például reggel 5,45 órakor ér­kezik a gyár elé, hogy a vá­rosba szállítsa a munkásokat. Ezen a buszon is utazhatnak a városba a környéken lakó dolgozók. Az új iskolaévben a vidék­ről bejáró tanulók utazási hely­zetén változtat az a rendelke­zés, hogy a 32-es AKÖV külön tanulójáratot indít. Kerecsend, Demjén, Egerszalókon át köz­lekedik az új járat a reggeli órákban­ és iskolakezdésre érkezik meg Egerbe, a Fel­németen lakó iskolások pedig a helyijáratos buszokkal idő­ben érkezhetnek az iskolába. Az új menetrend szeptember 1-től lép életbe. A 32-es AKÖV négy új autóbuszt kapott, így új jára­tot tud indítani Eger, Verpelét, Gyöngyös útvonalon is, 7 óra 30 perckor. A Novajon és Os­toroson lakó, az egri Finom­­szerelvénygyárban dolgozókat új munkásjárat szállítja a gyár­ba. Az új járat csatlakozik a többi helyijárathoz és a mun­kásvonatokhoz. K. J. Meghallgatják a választók javaslatait A városi és községi taná­csok évről évre figyelembe veszik a lakosság javaslatait, kéréseit, amelyek főleg a ta­nácstagi beszámolókon hang­zanak el. Ezt mutatja az el­múlt évek gyakorlati munká­ja, amikor Hatvan városban a lakosság arra kérte a város vezetőségét, hogy minél több betonjárdát építsenek a város területén, minél több utcába, lakásba jusson el a villanyvi­lágítás. A javaslatok során, mivel a város makadámútjai eléggé elhanyagoltak, a korábban előirányzott 140 ezer forintot, még 100 ezer forinttal emelik és így a tervezett három ut­cán kívül még egy utca meg­javítását valósíthatják meg. A villanyhálózat bővítésére 20 ezer forintot terveztek. Az összeget ugyan még nem használták fel, de a szerződést megkötötték az ÉMÁSZ-szal és a szükséges anyagot is megrendelték.

Next