Népújság, 1959. szeptember (10. évfolyam, 204-229. szám)
1959-09-01 / 204. szám
1959. szeptember 1., kedd NÉPÚJSÁG A nagy találkozó előjátéka Eisenhower elnök nyugat-európai körútjával megkezdődött a diplomácia nagy évadja, mégpedig minden bizonnyal a legsorsdöntőbb a háború utáni évek történetében. Az amerikai elnök bonni, londoni és párizsi látogatását természetesen mindenki csupán a bejelentett igazi nagy találkozó közvetlen folyományának és előjátékának tekinti. Az elmúlt héten „Ike” és európai partnereinek kézszorításai kapták ugyan a nyugati sajtó főcímeit, de a kommentárok továbbra is lankadatlanul Hruscsov amerikai látogatásának történelmi távlatait latolgatják. Nyugaton senki sem tulajdonít túlzott fontosságot annak a diplomáciai finomságnak, hogy Hruscsov és Eisenhower közelgő eszmecseréjét nem tárgyalásnak, hanem „beszélgetésnek” nevezik. A két legnagyobb világhatalom vezetőjének cserelátogatásával foglalkozó kommentárok egyre határozottabban tükrözik azt a nyugtalan és egyszersmind reményteljes világhangulatot, amelyben szinte tapinthatóan érzékelhető, hogy nagy történelmi döntések értelődnek. Természetesnek tartják, hogy nem egyszerű „beszélgetésről” lesz szó, hiszen a két kormányférfi a mai világhelyzetben — miként Hruscsov is megjegyeztte — „nem foglalkozhatik csupán a kukoricára és az uborkára vonatkozó problémákkal.’’ A józan politikusok felismerik, hogy a világ most olyan fordulópont felé közeledik, ahol eldőlhet, hogy a nemzetközi kapcsolatok fejlődésének folyamata jó, azaz a békés, versengő együttélés, vagy rossz — azaz az atomkatasztrófa — irányába halad-e tovább. Hruscsov és Eisenhower cserelátogatásának bejelentésével a hidegháború természetesen még nem ért véget, de 13 év óta most először teremtődtek meg a feltételek, hogy a nagyhatalmak vezetői végre pontot tegyenek erre a nyomasztó és vészterhes korszakra. A szovjet—amerikai kapcsolatok komoly megjavulásának lehetősége — és végső soron ezen múlhat a háború és béke nagy kérdése —, páratlan erővel hozta felszínre a nyugati katonai szövetségi rendszer valamennyi ellentétét. Ez a jelenség egyébként ismét meggyőzően bizonyítja, hogy a NATO háborúra termett szövetség, s hogy ez az agresszív katonai építmény alapjaiban rendül meg, ha enyhébb szelek fújdogálnak a világpolitikában. A NATO-hatalmak mélyen fekvő ellentétei, amelyek a „zavartalan feszültség” idején alá voltak rendelve az atlanti tömb véleményegysége és akcióegysége követelményeinek, most hirtelen, minden kendőzés nélkül előtörtek. Ennek tulajdonítható, hogy Eisenhower elnök, aki európai látogatásán voltaképpen mandátumot akart kapni NATO-partnereitől a szovjet miniszterelnökkel folytatandó megbeszéléseihez, most elsősorban azzal van elfoglalva, hogy rendet próbál teremteni marakodó szövetségesei között. Az Aurore című párizsi jobboldali lap is úgy véli, „hogy a nyugati összefogás súlyos megpróbáltatásai idején az Egyesült Államoknak kell az összetartó cementnek lennie.” Londonban, Párizsban és Bonnban nincs sok kétség aziránt, hogy végső soron az Egyesült Államok fogja eldönteni, milyen irányvonal mellett kell felsorakozniuk a NATO-hatalmaknak. De most, amikor ez a feltételezett új amerikai irányvonal még csak kialakulóban van, szövetségesei késhegyig menő harcot vívnak azért, hogy melyikük gyakorolhatja a legnagyobb nyomást az Egyesült Államokra. A vetélkedés tulajdonképpen azért folyik, hogy kié legyen a másodhegedűs szerepe a nyugati koncertben. Különösen éles az ellentét a két legesélyesebb jelölt: Anglia és Nyugat-Németország között. Nyílt titok, hogy Adenauer politikájának elsőrendű törekvése a nyugatnémet —angol gazdasági verseny eldöntése a maga javára és a nyugat-európai vezető hely megszerzése. Nyugat-Németország már eddig is sikeresen aknázta alá Anglia pozícióit nemcsak Európában, hanem a Közép-Keleten, Indiában és Latin-Amerikában is. Bonn befolyásának mértéktelen megnövekedése a nyugati együttesben a hidegháborús korszak természetes következménye. Nyugat-Németország csakis azért nőhette ki magát az Egyesült Államok legfőbb európai partnerévé, mert gazdasági és katonai potenciálja a legelőkelőbb szerepet biztosította számára az amerikai tábornokok stratégiai terveiben. Ezért van az, hogy most Adenauer harcol a legádázabban az erőpolitika feladása ellen, mivel a hidegháború megszűnése szükségképpen véget vetne atomnagyhatalmi ábrándjainak is. Ugyanígy kézenfekvő, hogy a józanabb angol irányzat kialakulásában — a választási és kereskedelmi érdekek megfontolása mellett — döntően közrejátszott az a felismerés, hogy a „melegháborúban” Anglia menthetelenül elpusztulna, a hidegháború folytatása pedig végképp Bonn kezére játszaná át nyugat-európai vezető pozícióját. A nyugati négyesfogat negyedik tagja, De Gaulle elnök pedig a jelek szerint minden kártyáját a „francia nagyság” irreális politikájára tette fel. Ámde Franciaország igazi problémája: Algéria. Mindaddig, amíg De Gaulle a francia fegyverek győzelmében látja az algériai kérdés egyetlen lehetséges „megoldását”, szükségképpen kerékkötője lesz minden enyhülési irányzatnak. Franciaország tekintélye már amúgy is erősen csökkent a szégyenletes algériai háború miatt. A nemzetközi légkör javulása esetén pedig aligha lehetne tovább folytatni a „fegyveres rendezés” politikáját. Politikai megfigyelők szerint De Gaulle a francia együttműködésért cserében azt követeli majd Eisenhowertől, hogy támogassa őt az algériai fegyveres döntés kikényszerítésében. Ilyen körülmények között az amerikai elnök semmiképpen sem remélheti, hogy mostani nyugat-európai körútja során meggyógyíthatja a NATO ellentétektől marcangolt beteg szervezetét. Ámde ha nem is „cementezheti össze” tartósan a NATO-t, arra viszont reális kilátása van, hogy fontosabb partnerei — legalább formálisan— bizalmukról biztosítják majd a történelmi jelentőségű találkozó küszöbén. Remélni szeretnénk, hogy Eisenhower elnök a szovjet—amerikai kapcsolatok megjavításának ellenfeleivel szemben következetesen tartja majd magát ahhoz az augusztus 26-i sajtóértekezletén tett kijelentéséhez, hogy „az amerikai nép megbélyegezné bármelyik elnökét, aki nem lenne hajlandó latba vetni minden erejét és hatalmát arra, hogy kivezető utat találjon a jelenlegi helyzetből”. (MTI) I •. •. hogy Schlamm úr, a német militaristák új eszmei vezércsillaga, a napokban ismét a nyilvánosság elé lépett és a hírhedt Deutsche Soldaten Zeitungnak a következő nyilatkozatot tette: „A nyugatiak állandóan csak tárgyalnak, engedményeket tesznek és kapitulálnak. Tárgyalnak Berlin helyzetéről is. Milyen alapon! Csak az hiányzik, hogy lemondjanak jogainkról, végül úgysem lesz szükségünk a tárgyalásokra. A Nyugatnak, ha fenn akar maradni, csak egy választása van: „lépést sem hátrálni, minél előbb háborút.” Szép kis nyilatkozat. Schlamm épp a közelgő Hruscsov-Eisenhower találkozó előtt sürgeti a mielőbbi háborút. Valószínű nem is véletlenül, hiszen szerinte „semmi alapja sincs a tárgyalásnak. Merész kis nyilatkozat, csak arra is kíváncsiak vagyunk: — mivel Eisenhower Bonnba is ellátogat, hogyan reagál az elnök a vezér elképzeléseire? S aztán már sok mindent megítélhetünk... F. 1. s fí/lP/Í^Éf/PEf/ a csirkecsont*.. ... amely úgy került az egri Pedagógiai Főiskola copfstílusú épületének kőpadlójára, ahogyan az már a csirkecsontokkal lenni szokás: valaki leette róla a húst és ugyanaz a valaki szépen elhajigálta a szerencsétlen csibe földi maradványait. Nos, az a csü’kecsont, amely most napirendre került, s amely már minden bizonnyal eltűnt a folyosóról, szinbólum is, sajnos. Mármint a csont és a copf—stílű műemlék együtt, amelyet a legkevésbé sem lehet harmonikusnak nevezni. Szinbóluma nem is egyeseknek, hanem sokak trehányságának, nemtörődömségének és tiszteletlenségének is. Ezek azok, akik a színházban is, titokban tökmagot rágnak és széthajigálják a héját, — ezek azok, akik még ott is a földre dobják az almacsutkát, ahol véletlenül éppen igenis van szemétláda, ezek azok, akiknek nyomát gyerekjáték követni, s ezek azok, akik időnkint felháborodottan beszélnek egy-egy város tisztátalanságáról. Ideje lenne végre nagykorúvá válni. S ebben a nagykorúsításban sajnos nem segíthet törvény, szabály, intézkedés, hisz ki bírná, hogy mindig a hátuk mögött járjon, figyelve, vajon nem dobja-e a zsírpapírt a múzeum kiállított tárgyai közé. A kulturáltsághoz a csirkecsonttól való megszabadulás módja is hozzátartozik. És ildomosnak aligha mondható, hogy az ország egyik legszebb műemlékjellegű épületében hajigálja valaki szét kulturálatlanságának csirkecsontjait . (gy... ó) Néhány nappal ezelőtt, amikor e felvétel készült, a parádsasvári üdülő vidám úttörői még a mátrai erdőkben sétálgattak, játszadoztak, élvezték a vakációt. Ma már a tegnapi kis üdülők ünnepélyes arccal állnak iskolájukban a tanévnyitón. QlavaiL?s<fák alatt á a ny&mott VIII. HÁT NEM énekelnek a _____________ gondoláson ! Pedig mindig azt hittem —miért ne hittem volna, annyi ilyesmit írtak annak idején —, hogy a gondolások, ott Velencében, a kanyargó kis csatornák vizén evezve és ringatva szerelmes utasaikat, legalábbis az „O sole mio”-t éneklik. Még abba is belenyugodtam volna, hogy az „O, sole mio” helyett a „Csau bambino”-t szárnyaltatták vona az ég felé... Nos, gondolát láttam Velencében, gondolást is, mindkettőből sokat, de éneklőt egyet se. Vagy azok a színes útleírások voltak hamisak, vagy a gondolásoknak ment el a kedvük az énekléstől, de az is lehet, hogy ebbe a dologba mind a kettő belejátszott. Amikor a hosszú töltésen, amelynek két oldalát már a tenger ostromolta, megérkeztünk Velencébe, önkéntelenül is felsóhajtottam: Velencét látni és meghalni! Amikor elhagytam ezt a várost a leszálló alkonyat simogató leplébe burkolódzva, meghalni már nem akartam, de el kellett ismernem: valóban ékszere ez az Adriának! Csipkefinomságú ékszer, bár a „tök”, így augusztusban korántsem olyan csábító: a tenger, a halak, nem fukarkodtan, hogy agyam mellett, orrom is emléket hozzon magával. Ha az utóbbi, nem is éppen kellemes emékeket. Otthon, a folyosón valami hihetetlen régi olajnyomat függ, még ósdibb keretben. Ki „alkotta?” fogalmam sincs róla, nem is érdekelt különösebben, lévén a kép rendeltetése nem más, minthogy elfedjen egy darabot a frissnek már nem mondható falfestésből. A remekmű a Piazza San Marco-t, a Szent Márk teret ábrázolja, a giccs minden eszközével. Azért megálltam néha az öreg festmény előtt: vajon milyen lehet ez a valóságban, vajon eljutok-e még valaha is erre a térre, a galambok közé.. . s meg kell ál-ELJUTOTTAM: lapítanom utólag, hogy „difficile est satiram non scribere” ... azaz, hogy nem szatírát, hanem beszámolót nehéz nem úgy írni, hogy az Velencéről szólva ne legyen giccses. Hát még festeni! A vaporette, ez a velencei vízibusz, a Piazza Roma-ról indul, a várost nap mint nap tízezerszámra megszálló külföldiekkel. Már túl voltunk a vitán „Szerencsés Jánossal”, aki „sas lira... sas lira... hajtogatásával és nevének magyar tolmácsolásával akart rábírni minket, hogy „igazi" velencei emlékeket vegyünk tőle... Csak tőle és ne hatvanhét másik társától, mert csak tőle lehet kapni „haraso” velencei kagyló-gondolát, miegymást. Ott dohogott a kis gőzös a Canale Granden, a város főutcáján, s némán, ámulva csodáltuk ezt a víziutat szegélyező szépséget. A bizánci stílus, valami sajátos egyéniséggel megalkotott építészeti remekműve a két oldalt sorakozó, ezerszínű, csipkefinom ornamentikával díszített, lábával a vízre támaszkodó sok kilométer hosszú palotasor. Nem kőművesek kezén, hímzőasszonyok rámáján készülhettek ezek a házak, amelyek néha-néha utat nyitottak maguk között egy keresztutca számára: a keskeny kis csatornán messzemessze nyúlóan sorakoztak a kecsesen ívelő hidak. S mindezek felett a szikrázó augusztusi ég, néhány fehér bárányfelhő: ezt így lefesteni, s máris kész a giccs. A vásznon. De itt, a megtestesült, a kőbe álmodott szépség! ELSUHANUNK 8 hajó hídja alatt, a négyszáz híd egyike fehéren vakít a napfényben, s balra széles öböllé tágul a Canale Grande. Éppen hófehér tengerjáró siet ki a tengerre, jobbra feltűnik a Piazza San Marco. s Tizennégy évszázad történelme néz le ránk fensőbbségesen a város falairól. A hunok elől ide menekült aquilai halászok teremtették meg az ősi Velencét, amely egykor nemcsak az Adria, de minden ismert tenger királynője és ura volt, s amelynek lakói mind a 118 szigeten soha meg nem szűnő harcot folytattak nemcsak a pénzért, hatalomért, de magáért a létért is, a tengerrel, a természettel. Leszállunk a kis hajóról, jobbra a Doge-palota, mellette a hatalmas Szent Márkról elnevezett templom, szemben velünk a harangtorony, amelynek harangján barokk óriás üti el kalapácsával az idő múlását és maga a tér, amelyet úgy ölel körül az árkádsoros, csodálatos szépségű reneszánsz-kori épület, mintha vigyázni akarna a tér békés és szemtelenül kedves galambjaira. A tér közepén ósdi állványos fényképezőgépe mellett, kis ládán, egy fényképész ül stoikus nyugalommal. Megszokta ezt a szépséget, nem is érdekli, megszokta a nyüzsgő emberáradatot, és lassan már megszokja azt is, hogy alig-alig akad valami munkája... — Si signor... Kétszáz líráért készítek én képet... Csodálatos képet tudok csinálni ... Ha akarja, galambokkal, ha akarja. Signor, a kedvesével... Nincs kedvese... Az se baj, Signor. Csak kétszáz líra — aztán legyint. — Ha nem akar képet maga se, akkor ne zavarjon — és visszaül a kis ládára, szerencsére várva. Az emberek, nyakukon fényképezőgéppel, egymást kattingatva, ott ámuldoznak, tolongnak, sietnek, pihennek, galambokat etetnek körülötte. I BOLYONGUNK I a s^ük !_______________[ sikátorokban, amelyekben két ember sokszor el sem fér egymás mellett, vsszafordulunk, ahol az utca végét kanális zárja le, negyedórákat elbámuljuk a tehergondolásokat, akik bebizonyítják nekünk, hogy a három méter széles csatornán is lehet a nagyhasú teherhajókkal közlekedni. Benézünk a mesterek műhelyébe, ahol éjjel-nappal ég a villany, megnézzük azokat, akik megteremtették és ma is óvják Velence szépségét, de akiket nem látogat meg a nyugati utazó... Barangolunk a kötelek alatt, amelyen ott függ a család minden, még a legintimebb ruhadarabja is és bocsánatot kérünk a pincértől, hogy nem megyünk be az étterembe még egy levesre sem, bármennyire is lelkesen és szívesen invitál. Elkeveredünk a hajógyár felé, ahol hatalmas tengeri hajókon dolgozik a „másik Velence"... Csodáljuk ezt a várost, szépségével, lakóinak szorgalmával együtt, s közben arra gondolunk, hogy a „tízek tanácsának" városa, az olasz szabadsághős, Silvio Penippe, a világhírű festőművészek, Tintoretto, Veronese, a 16. század világának ura — ma a külföldiekből él. Ennek a városnak egész élete szó szerint a békére épül, amikor utaznak, barátkoznak, ismerkednek és nem harcolnak az emberek. A Calle del Fatri, vagy a Calle dei Monti kis műhelyeiben csak addig folyhat vidám füttyögéssel a munka, a kis csatornákon csak addig siklik békésen a gondola, amíg béke van. I «SOY.K ! JETS bum hirdeti Velence 17. századi festészetét. Állunk a kirakat előtt, nézzük a művészi szépségű albumot és önkéntelenül is felkapjuk fejünket... Ott fenn a magasban, Velence kék ege, a fehér bárányfelhők alatt, a lagúnák felett, amerikai repülőgépek húznak... A közeli támaszpontról indultak a „szokásos’ őrjáratra.... Gyurkó Géza Következő riportunk: Gyurkó Géza: OLASZ VÁROSOK II. Olasz városok I. L Í helyi, munkás- és tanuló járatok az egri autóbusz-menetrendben Eger lakosainak panaszát orvosolta új menetrendjével a 32-es számú Autóközlekedési Vállalat vezetősége. Szeptember 1-től a munkásjáratokon polgári személyek is utazhatnak, nemcsak azok a dolgozók, akik munkahelyükre mennek. A gépállomásról óránként közlekedik helyijáratként a Finomszerelvénygyárig, a vasútállomáshoz is minden vonathoz érkezik autóbusz és indul a Bervába. Reggel 7 órától 21 óráig a Baktai úton is közlekednek autóbuszok. Az Autóipari Forgácsológyárba járó munkások panaszát is meghallgatta a 32-es számú Autóközlekedési Vállalat vezetősége és a munka kezdésére munkás buszokat állított be. A munkásokat szállító busz például reggel 5,45 órakor érkezik a gyár elé, hogy a városba szállítsa a munkásokat. Ezen a buszon is utazhatnak a városba a környéken lakó dolgozók. Az új iskolaévben a vidékről bejáró tanulók utazási helyzetén változtat az a rendelkezés, hogy a 32-es AKÖV külön tanulójáratot indít. Kerecsend, Demjén, Egerszalókon át közlekedik az új járat a reggeli órákban és iskolakezdésre érkezik meg Egerbe, a Felnémeten lakó iskolások pedig a helyijáratos buszokkal időben érkezhetnek az iskolába. Az új menetrend szeptember 1-től lép életbe. A 32-es AKÖV négy új autóbuszt kapott, így új járatot tud indítani Eger, Verpelét, Gyöngyös útvonalon is, 7 óra 30 perckor. A Novajon és Ostoroson lakó, az egri Finomszerelvénygyárban dolgozókat új munkásjárat szállítja a gyárba. Az új járat csatlakozik a többi helyijárathoz és a munkásvonatokhoz. K. J. Meghallgatják a választók javaslatait A városi és községi tanácsok évről évre figyelembe veszik a lakosság javaslatait, kéréseit, amelyek főleg a tanácstagi beszámolókon hangzanak el. Ezt mutatja az elmúlt évek gyakorlati munkája, amikor Hatvan városban a lakosság arra kérte a város vezetőségét, hogy minél több betonjárdát építsenek a város területén, minél több utcába, lakásba jusson el a villanyvilágítás. A javaslatok során, mivel a város makadámútjai eléggé elhanyagoltak, a korábban előirányzott 140 ezer forintot, még 100 ezer forinttal emelik és így a tervezett három utcán kívül még egy utca megjavítását valósíthatják meg. A villanyhálózat bővítésére 20 ezer forintot terveztek. Az összeget ugyan még nem használták fel, de a szerződést megkötötték az ÉMÁSZ-szal és a szükséges anyagot is megrendelték.