Népújság, 1965. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-31 / 26. szám
♦ ♦ ♦ $♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ ♦ * PAPP MIKLÓS: Vers, magunkról Két virág vagyunk fehér és fekete virág hívásaink a hegyekről visszaverődnek és szétfutnak a hangok vagy nem beszélünk érthetően Két virág vagyunk együtt a virágbozótban nem könnyebb, mint nagy verset írni van annyi, mint az atom óriás árnya virágul nehéz beszélni Két virág vagyunk májusi téli virág ketten szellőt, illatot érezni mindig labdázni templomos bizakodással kacagni egyre Két virág vagyunk ketten lila és piros virág brántjuk szeretjük egymást messzire van a tiszta mező az a csodásan távol Három szót akarok hinni békét simogatást s hogy nincs messze az a messzi tisztás s úgy adjuk egymásnak magunkat hogy mindketten nagyobbak legyünk. CSANÁDY JÁNOS: TELI Hóban állnak nehéz traktorok. Fut a szán, a könnyű hó ropog. Nap süt, hull az ólmos zúzmara, tündércsengőt ráz a ló nyaka, láthatatlan szájon kiscsikát, meleg oldalához siimulót köt magához. A nap aranya alatt büszkén görbül kis nyaka, ha rászusszan egy ló-anya csók. Mint kiket meglódított a tél, egy varjúhad az ég szélinél vészt jósló iramban kevereg. Ég és föld között egy korong keves síkját rajzolják, mely billeget károgva, mint kárhozott sereg: hódítani, rabolni kitört, de már elfeledte, hol a föld, mely felemel, ápol, eltemet! Fázva csipogják anyjuk nevét a kék ágakon a cinegék. Fölöttük a galambházakban — úgy tudják, központi fűtés van. Alattuk az élelmes veréb vigyázza a nagyságos macskák késrejtegető, kesztyűs mancsát, míg kilopja a tyúkok szemét. Fent dolgoznak szorgos cinegék. Nyugton növeszt most bundát, hasat kutya, macska a kályha alatt. Nagyon jó barátok lettek ők tavaszig míg ezt a jég időt — rejtegetve az orr fintorát — jó melegben álmodozni át. De egy langyos tavaszi napaa elcsattan majd pár véres pofon, s felébreszti a jámbor kutyát kint fagy hasit fákat ágakat. A tavalyi akác jól hasad: fejszét üt egy kemény kéz bele, szikrázik a fejsze élete s elsőként vág a görcsök közé. Aztán már fa-ék hasit eret a hasábban, míg kettéreped. S a föld-kemény téli táj fölé puha füstöt csavar a meleg PATfÍUY DEZSŐ A vonat mohón falta a kilométereket, ázott földeket habzsolt be, lombjuktól megfosztott fákat, kis bakterházakat. A sarokban fiatal leány figyelte állhatatosan az ablakon át az elsuhanó tájat, szemben vele idősebb vénkisasszony szunyókált, hervadt, pirosztós arcú, szemüveges. A harmadik nő egy képes újságban lapozgatott. — Tinka...! Krisztinka! — Ó, istenem... Nagy fekete szemek, felkunkorodó szempillák. Tíz, tizenöt éve láttam utoljára s ezek a szemek azóta inkább szépültek. —... Judit? Judit a nővére volt, talán szerettem is, de feleségül venni sosem akartam. Pedig a szülők néhány hónapi udvarolgatás után már úgy néztek rám, mint leendő vejükre. Nem is tévedtek érzésükben, csak abban, hogy majd Juditot választom. Mikor egyik könyvemben megtalálta a Tinkához írott verseket, a szülei előtt sem maradhatott tovább titoknak a dolog Meleg június eleji vasárnap volt, s a verandán terítettek ebédhez. Judit anyja kedélyes, finom célzásokkal ugratott. Azt szerette volna tudni, mikorra is gondoltam Judittal az eljegyzést. — Tisztázni szeretnék egy kínos félreértést... — mondtam. — Félreértés?! — Az asszony meghökkenten nézett. — ...Tinkát szeretem. Tinka, aki eddig lehajtott fejjel kuncogott az asztal sarkán, e szavaira pirultan felugrott s a hátba rohant. — Mit tettél a nővéreddel? Te taknyos... szégyentelen... gyalázatos kis fruska! A Tinka fejére szórt felháborodott szitkok utánam úsztak az utcára is. Sajnáltam, hiszen nem érdemelte a szidást, semmiről sem tudott előzőleg, semmiért nem volt hibás. Az eset után két napra táviratot kaptam, meghalt aas anyám. Idegösszeroppanással vittek kórházba, s a temetés is nélkülem zajlott le. Az államvizsga már a nyakamon volt, s a betegség is csak az időmet rabolta, megfeszített erővel fogtam a tanuláshoz. Tinkát többé nem láttam, vidékre küldték nyaralni. Búcsút mondtam a városnak. Hiába kínáltak jó állást, inkább a falusi katedrát választottam. Kis, apró falucska volt, másfél ezer lelkes, ahol megtelepedtem. Falusi pedagógusságom nem tartott sokáig. Félévkor a nyolcadik osztályosoknak a fele megbukott kezem alatt s ezt a falu vezetői — lévén a bukottak között az ő csemetéjük is — megbocsáthatatlan bűnnek tekintették. Behívattak a pártirodára, ahol a párttitkár, a községi tanács elnöke s a rendőrök parancsnoka fogadott. — Mondja, kommunista maga? — kérdezte a törzsőrmester. — Igen, ez természetes. — Ügy?! — Furcsának tartom, hogy ez egyáltalán kérdéses lehet! — Ne kakaskodjon, fiatalember! Nem kedélyes társalgás ez, ahol maga partner lehetne. Ha úgy tetszik, számonkérésre rendeltük ide. — Számonkérésre nincs jogok... — Azt mi döntjük el! Válaszoljon, mivel magyarázza, hogy az osztályellenség kölykeinek kedvez, a kommunista szülők gyermekeit pedig üldözi. — Nem kivételezek senkivel, ezt szeretném, ha tudomásul vennék. Én az iskolapadokban csak diákokat látok, nem osztályellenséget vagy kommunistát Családlátogatások alkalmával minden rosszul tanuló diák szüleit figyelmeztettem a várható veszélyre. Idejében szóltam, de semmit sem használt. — A tanácselnök és a párttitkár elvtárs gyermekét megbuktatta, ez osztályidegenek kölykeit pedig nem. — Amit tettem, pedagógusi lelkiismeretem diktálta. — Ez, fiatalember, politikai kérdés, nem pedagógusi!... Behívattak katonának. De fegyver helyett lapátot, csákányt nyomtak a kezembe. Gyárépítéseknél dolgoztam, kulákfiúkkal, régi ügyvédek fiaival. Egyszóval csupa olyanokkal, akik osztályidegennek számítottak, a társadalom ellenségeinek. Én semmivel se kaptam különb bánásmódot, mint ők, a kosztot is ugyanúgy szidtam, s azokat is, akik erre a sorsra kényszerítettek. De a munkát szívesen végeztem, egyszer se zártak fogdába emiatt. Mikor letelt a munkaszolgálat, ott is maradtam az új gyárban. Két szakmából is oklevelet szereztem és most már vezető vagyok az anyagosztályon. Persze, tanári diplomámnak is hasznát veszem, mert előadónak bíztak meg a munkásakadémián. — Krisztánka, te semmit sem változtál Inkább fiatalodsz. — Ó, pedig sokszor te kel már tagadnom az éveimet... Váltókon csattogtak át a vonat kerekei. — Sokszor írtam neked és választ egy levelemre se kaptam ... — Én nem kaptam tőled levelet soha — mondta csendesen Krisztina. — Pedig válaszoltam volna... Távolban már a város fényfüzérei hunyorogtak. Krisztina a csomagjait rendezte, leszálláshoz készült. — Emlékszel, írtál hozzám verseket... Tudod, Judittól elloptam és sokáig őriztem. Lehet, talán még megvannak valahol ... A mozdony háromszor sípolt. — Te tovább utazol? — kérdezte. Leszálltam a vonatról én is. Majd táviratozok az üzembe — gondoltam —, hogy egy kicsit kések. Csendes kis presszóba tértünk be. Krisztina édeset ivott, valami likőrt, és magam konyakot rendeltem. — Mondd, megnősültél? — kérdezte Krisztina. — Dehogyis! — nevettem. — Nemrég is pofont kaptam egy férjtől. Gondolkoztam, hogy visszaadom neki... — Ó, te! Asszonyokat csábítsz és férjeket is verni akarsz? — De Tsinka, egy nő sembesekszik azzal, hogy férje van! Krisztina komoran nézett rám. Taxiba ültünk, s egy keskeny utca sarkán kiszálltunk. — Nem igaz. Trika, semmi sem igaz! — szorítottam meg a karját. — Miről beszélsz? — ... amit az asszonyokról, a férjekről, meg a pofonokról mondtam... Az az igazság, hogy mindig a veled való találkozásra vártam. Elrontották az életünket Azt hittem, csak lángolás volt, amit éreztem és az idő elfeledteti velem azt is, hogy valaha léteztél Nem így történt... Krisztina zavartan a csór magjait babrálta. — Itt lakom — mutatta a kezével Az apró, földszintes ház ablakai fényesen világítottak. — Talán a gyermekeid várnak rád ott az ablakok mögött... Krisztina szófia» nézett rám. Mintha még mélyebbre vált volna a szája körül a két éles vonás — .. .Gyere, szívesen, fogadnak. Férjem ... nagyon barátságos. Majd azt mondják, hogy gyermekkori barátok voltunk, megérti... a nagyszobában ágyazok majd, ott aludhatsz. Hol csavarognál ebben az idegen városban ilyen hideg éjszakán. Az utolsó vonat már úgyis elment A sötét udvar ismeretlen mélye elnyelte alakját A váróteremben bűz és füst fogadott Fáradt, elcsigázott munkaruhás emberek feküdtek végignyúlva a lócákon, fejük alatt kofferekkel, kitömött aktatáskával Az egyik pénztárablak függönye mögött még fényt láttam. Bekopogtattam az üvegen és jegyet váltottam. Vártam a legelső hajnali vonatot, Majd, ha visszajönnek, akkor írta, hogy üdvözletét küldi átvágjunk szörnyűlködő pofát, tala a magyar mérnök is, mint akik nem tudnak semmiről. Érti? Barbara nevetett A mérnök pezsgőt töltött és megkínálta Barbarát. Barbara az asztal mellett állott. A rádióból szólt a jazz. — Iszom, ha táncol velem! Mert magának a hazugságát úgysem hiszem, hogy nem tud táncolni. Ragadja meg az utolsó alkalmat, hogy táncol velem! A magyar mérnök erre letette poharát és furcsán, merően bámult Barbarára egy pillanatig. Ettől a pillantástól Barbara egyszerre rémes, reszkető zavarba jött. De a magyar már felemelkedett ültéből és karja, mint a táncos mozdulata, Barbara dereka felé indult Barbara valami olyan, pokoli, mindent legázoló erő kiszolgáltatottjának érezte magát, mint még soha senki férfiemberrel szemben. Odarogyott szinte a mérnök karjára és mint aki teljes önkívületében cselekszik, a fejét lankadtam erőtlen hajtotta a magyar vállára. A következő pillanatban a magyar ajka már Barbaráéhoz tapadt: — Drága! — csak ennyit suttogott köziben Barbarának. ★ Később levelet kaptak Barbaráéi: a mérnököktől. Barbarát üdvözölte soraiban az izlandi, a két angol, az olasz, ahogyan sorban táncolt velük. A magyar kézjegyét hiába ké- Másfél év múlva az öreg teste a többi között. Az olasz génosz sásatlanul megtele» nőkkel kötötték össze a vonalat. Vele beszélt Meghívta őt és apját, felgyógyulása után, vendégül egy estére. Egyedül ment el a mérnökhöz. A mérnök kedvesen, bőkezűen, kifogástalanul viselkedett. De Barbara mást, többet várt. A gyöngédségnek egy bizonyos vonalán ő maga kívánta túlléptetni a mérnököt... Ez azonban eredménytelen maradt. .. Végre egy kis lokálban kötöttek ki. A mérnök nem szabadkozott itt a tánc elől. Mikor visszamentek a helyükre, egy kis diszkrét páholyba, Barbarának hangosan dobogni kezdett a szíve — Maga... izé! — kezdte. Látom, egyre nem akar emlékezni. Mi már izé... bizalmasabb ... Vagy hát mit kertelek! Maga megcsókolt engem az utolsó estén ... A mérnök zavarba jött egy pillanatra. Aztán mosolygón, mentegetőzve így válaszolt: — Igen, kissé többet ittunk akkor a kelleténél... Ne rója hát fel nékem, ha szemtelenkedtem magával... Barbara megrázkódott. Utána mereven, bénultan félrefordult. Majd szinte nyersen szólt a mérnökre: — Köszönöm a vendéglátást. Kérem, hozasson egy taxit... — Nézze, Barbara — akarta enyhíteni kínos helyzetét a mérnök, de Barbara felugrott mellőle. Isten véle! Ne kövessen! És otthagyta a mérnököt, az első és utolsó szexélméle dett. Barbara kísérte el a városba. Aztán fölhívta a magyar mérnök szállóját. Ilyen bahfafláaatf Magával a mér POLNER ZOLTÁN: GYERMEKKOR Kihajításnyira az pereg a tolla. Felriasztanám ha kövem volna. Sárga viharé nap bujkál szurok begyében. Magasba hajtanám, hogy elérjem. ég Zöld tüzekben tollászkodik felhőket hullat. Csak tudnám a kövek hol lapulnak. Szivdobogásnyira az ég izzik a szárnya. Nyitva a csillagok kalitkája. Követ keres a gyerek- férfi leinti szeretné emlékeit hazavinni.