Népújság, 1965. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-31 / 26. szám
Csokonai Vitéz Mihály 160 esztendővel ezelőtt, 1805. január 28-án Debrecenben hunyta le örökre szemeit Csokonai Vitéz Mihály, a magyar felvilágosodás legnagyobb lírikusa, legsokoldalúbb költőegyénisége. Életének apró eseményeit idézzük fel krónikánkban: az élő Csokonairól vallanak históriáink, anekdotáink. Debrecenben járt elemi iskolába. Egyszer meglátogatta az iskolát Domokos uram, Debrecen városának híres főbírája és bement abba az osztályba is, amelyikben a kis Csokonai szorongott az iskola padjai között A gyermekek közül többek feleletét meghallgatva, így szólt a tanítóhoz: — Ebben az osztályban tanul Csokonai Miska, a kis poéta? — Igen! — felelte a tanító és nyomban rákiáltott a padban szerényen meghúzódó gyerekre: — Állj fel csak, Miska! Csokonai felállott — No, fiam! — szólt hozzá a nagy tekintélyű főbíró uram. — Mondj rólaim egy verset, ha poéta vagy. Csokonai Miska gondolkodás nélkül kezdte: Debrecen, Kecskemét határa domokos, öt Debrecen várát bírája Domokos, bírom a kezében van egy szép sárga fokos, De nem is vele emez-amaz lakos... Domokos főbíró uram egy Ü fogó aranyat adott jutalmul kis költőnek. ★ívekkel később, Csokonai VL . Mihály a debreceni kolléum ősi szokása szerint, a több diák módjára elment nyári legációba legátusnak, hogy falvakat járva a számára megjelölt helyeken papoljon, így is szószékről prédikáljon, szedték össze a legátusok télire való pénzt a szalonnát, szát, sőt nevet is szerezhettek vele, ha beletanultak a papiszerségbe. Egyik vasárnap délutánján, amikor Csokonai Vitéz Mihály a jó borból alaposan beszopogatott, a vidám társaság néhány tagja azt a tréfát gondolta ki, hogy prédikációs könyvét titokban kicserélték egy hasonló táblájú nagy szakácskönyvvel. Amint a harmadikat is elharangozták, Csokonai kapja a keze ügyébe tett könyvet, hóna alá csapja, s megy vele egyenest a templomba. Ott a szószékre felállva, elmondta az aznapi könyörgést, s azzal felnyitotta a könyvet, ahol bele volt téve a jelzés, s abban a hitben, hogy a kikeresett textust fogja ott találni, elkezdte a szemébe ötlött sort biztos hangon felolvasni: — Az ecettel és... A leírás éppen valami ecetes uborka savanyításáról szólt. Csokonai azonnal észrevette a kellemetlen tévedést, s anélkül, hogy a legcsekélyebb zavarba jött volna, nagy lélekjelenléttel, a legkisebb fennakadás nélkül így folytatta: —... Az ecettel és epével megitatott úr Jézus Krisztus lehajtván fejét, ekképp sóhajtott: Beteljesedett! A hirtelenóbem felvetett alapgondolatból olyan prédikációt rögtönzött, hogy az ájtatos bihari magyarokat könnyeikre indította vele. ★ Más alkalommal kis alföldi kálvinista faluba ment ünnepi legációba. Ünnep előtti napon házi disznótorba hívták meg Csokonait, s az azt követő mulatozás következtében másnap álmosan és bizonytalanul ment fel a szószékre. A szentbeszéd előtti textust a bibliából fölvéve, Csokonai Vitéz Mihály rákezdett a prédikációra: — Pál apostol szépen üdvözöl titeket — kezdte, de ekkor elakadt, összefutott a szeme előtt a betű. Újra kezdte: — Pál apostol szépen üdvözöl titeket. — Megint elakadt, elvesztette a textust Nagyot sóhajtott majd újra kezdte harmadszor is: — Pál apostol szépen üdvözöl titeket! Ekkor hirtelen rákiáltott a padsorból a kis alföldi falu bírája: — És a község bírája alázatosan köszöni!★ Amikor Csurgón tanítóskodott, akkor voltak a keszthelyi Helikon-ünnepségek, amelyeken az irodalom emberei tömegesen sereglettek össze. A költő megelégedett azzal, hogy szerény bámulója legyen az ünnepségnek, tehát ahogy tellett, azaz gyalogszerrel ment el Csurgóról Keszthelyre, ahol odaérkeztekor minden zug természetesen tömve volt vendégekkel, így Csokonai, minthogy a kastélyba a világért sem mert volna menni, a vendéglőben nem kapott egyéb helyet, mint a bormérő-rekeszben. Ezzel is megelégedett a poéta és másnap reggel elment a várkertbe sétálni, s minthogy az ünnepély fontosságát maga is belátta, lelkesültségének nem tudott ellenállni, s a kerti asztalok egyikére ezt írta: Festetlek! itt voltam,rmot árva poéta gyalog csak. Ám de mezítláb is szívesen itt vagyok én. Csokonai Vitéz Mihály. Festetich is korán felkelt, hogy rendelkezéseinek pontos végrehajtásáról személyesen is meggyőződjék, s a kerti asztalok egyikén örömmel vette észre a friss írást. Hirtelen visszafordult a kastélyba, hogy a rendezőhivatal tud-e valamit Csokonai megérkezéséről, azonban ott semmi nyoma sem volt. Ekkor a vendéglőbe sietett Festetich, de a vendéglős Csokonai nevű vendégről mit sem tudott. — Nem szállt ide tekintetes, tudós Csokonai úr? — kérdezte Festetich, kicifrázván a címzést, ami különben mindennapi szokása volt. — A szobákban ilyen nevű nincsen — válaszolta a vendéglős. Festetich elgondolkodott: — Hát akkor hol lehet? Hiszen mindenütt kerestettem már a tekintetes poéta urat! A vendéglős szeme felcsillant: — Ha csak az nem lesz — találgatta —, aki a bormérőben van. Mert más hely már nem jutott neki. Festetich mindjárt sejtette, hogy Csokonai van ott, mert csak poétaember elégedhetett meg olyan szerény zuggal. Intett kocsisának, hogy az jöjjön az utca felől. Ő maga pedig bement a vendégházba, ahol Csokonai a bormérőben éppen a csizmáját akarta fölhúzni. — Szerencsés jó reggelt kívánok a tekintetes úrnak! — mondta Festetich fedetlen fővel, mire Csokonai Vitéz Mihály, csizmájának fölhúzásával vesződvén, oda sem tekintve mondta: — Hasonlóképpen kívánom! Festetich közelebb lépett a poétához: — Tekintetes Csokonai Vitéz Mihály urat van szerencsém tisztelni? Csokonai felnézett a messze földön híres irodalombarát főúrra: — Engem úgy hívnak — mondta, elkészülvén egyik lábbelijének sikeres fölhúzásával, s mielőtt a másikért nyúlt volna, Festetich karon fogta és a meglepett költőt cipelni kezdte: — A tekintetes úrnak nálam a helye! — mondta határozottan, a világért el nem eresztve Csoíkonait, az pedig megismerve Festetichet, egyszersmáit azt is tudva, hogy milyen különc, csizmáját kezébe kapta és egy csizmás és egy mezítelen lábbal ült a hintóba. — Én Festetich György vagyok — mutatkozott be a vendéglátó, mikor már a kocsiban ültek. Csokonai elmosolyodott: — Mindjárt gondoltam, hogy kevesebb nem lehet, mint Festetich György, aki a magamféle szegény embert a bormérőben is megkeresi! És Festetich György saját szobáját osztotta meg a poétával, aki azzal ment vissza Csurgóra, hogy kevesen bár, de néhányan mégis vannak, akik a szegény magyar költőt becsülni tudják. [ Egyszer Csokonai Vitéz Mihály tíz font verpeléti dohányba fogadott Budai Józsaiás professzor urammal, hogy Debrecen városában több az orvos, mint a csizmadia, a szűrszabó mester, a talyigás, a hentes, meg a kenyereskofa. A poéta fogfájást mímelve, kendővel kötötte fel a képét és kiment a debreceni nagy piacra. Itt gubásmester, kollégiumi senior, kenyereskofa, a főbíró uram, nótárius uram százfélét hamut, hideg vizet, forró vizet, ajánlott a fogfájásra, meleg zsállya-vizet, kőris-bogarat, szegfű-olajat, fodormenta-olajat, majoránna-olajat, fekete kutya szőrűt égett borban főzve” gőzölést és egyebet. A végén maga Budai Józsaiás professzor tette Csokonai Vitéz Mihály vállára a kezét, mondván: — A fogad bimlit, öcsémuram? Nohát csak egyetlen orvossága van annak, a borbélyi mester hideg vasa! Csokonai Vitéz Mihály elővette zsebkönyvét, feljegyezte a professzor tanácsát és így szólt: — Nagytiszteletű uram, a százhetvenkilencedik debreceni doktor, ahol a neveik lajstroma. Debrecenben mindenki doktor! Kérem hát azt a tíz font verpelétit! Ezzel a költő leoldozta arcáról a kendőt. — Nagy imposztor vagy, kedves uramiöcsám! — mondta Budai Józsaiás professzor uram. — Húsz font verpelétit küldök, mert megéri a tanulság arra nézve, hogy milyen bolond tudákos állat az ember! ★ A poéta nyugtalan vérű ember volt A csurgói református gimnáziumban is csak néhány hónapig bírta ki a tanároskodást A gimnázium igazgatója egyre marasztalta és poétikai hasonlatokkal akart a lelkére beszélni: — Poéta vagy öcsém, ám még a versnek is nagyon kiszabott mértéke, miért nem ’ tartasz hát mértéket életed- ben? ■ Csokonai kihúzta magát és ezt válaszolta: 1 — Csakhogy én nem vagyok vers, hanem poéta, bátyámuram! — és eltávozott Csurgó* rótti Révész Tibor » ♦ » ♦ #♦ ♦ » ♦ » ♦ # ♦ » ♦ « ♦ » ♦ » ♦ #4 #4 #4 * FÜLÖP LAJOS: Tél, Hortobágy Unalom. Hideg. Dohogó vonal Óránként érünk állomásokat. Nagy, fehér abrosz a látóhatár. Elszórt, kicsike, magányos tanyák. Itt a Halastó jégtükre ragyog. Az úton csontos, szikár magyarok. Alkonyi csöndben didergő világ. (Nyarat álmodik most a délibáb.) Petőfis puszta. Tágas messzeség. És csárda. (Kopott betyár-menedék.) Rideg élethez szokott környezet. Vigasztalan, szürkülő ég-orom. Hideg homokra hull a hószirom. De amott már a város integet. » BELLA ISTVÁN: Dobol az eső. Hogy esik! Maradj velem még reggelig! Akad talán számodra ágy, szék is, rárakni a ruhád. Mellém is fekhetsz. Fekhelyem, mert itt vagy, puhábbra vetem. Csönddel bélelem. Boldogabb holdakat gyújtok, mint a nap. És hallgatok, mert jól esik, hallgatni szívveréseid, mint csitul-némul el a harc, amíg hajaddal betakarsz. S már nem is kéne mondani, csak hallani és hallani. Dobol az eső. Hogy dobog! Benned zuhog. Bennem zuhog. (Greskovits László illusztráci mint [ Barbara apja a bányavállalat drótkötélvasútjának gcrpésze és őre. A drótkötélpálya irtózatos meredélyek, szakadék, sziklatornyok oldalába rögzítve vonul száz kilométer léket a legnéptelenebb vadonban. A bányaüzem kizárólag ► egy ritka ásványfajtát termel. [Alig van néhány munkása és ► a vállalat főtelepe is néhány ► rongyos viskó, egy kocsmát l és kéngázt okádó rongy kis kohót jelent, a hozzáragasztott [kietlen lakóépülettel. ★ ► Barbara keréken szólva rétiben tően csúnya. Sárgásvöröses a haja, és olyan, mint egy [drótgombolyag. Bőre szappan► színű, szeplős. A fogai kilátszanak, olykor félő, hogy bele► akad ajka és fölsebződik. Aranyos szive és türelmes j jókedélye, meg virágzó ifjúsága persze még mindig megmaradhat Barbara értékének a fácánoknál, akiket nem okvetlenül ragad el a külső. ★ Egy nap öt fiatalember érkezett munkásokkal Barbaráék házába, öt mérnök. Szárnyvasút tervét kellett elkészíteniők a helyszínen, egy új, gazdagabb bányatelephez. Fél nap alatt remek otthont teremtettek maguknak Barbaráék mellett és berendezkedtek a munkára. A vezető egy óriás termetű, vörös hajú izlandi legény volt. Mint egy férfivá vált vásott kölyök, olyan volt az egész ember. Társai közül egyik kicsi, fekete, nőiesen szép arcú olasz, egy félbarna és egy szőke angol és egy furcsa, előkelő arcélű, szikár magyar volt. Az első estén Barbaráéi vendégül látták a társaságot vacsorára. Parázs mulatság kerekedett a csöndes, erdei lak előtt. Barbara soha életében még ilyen boldog estét nem töltött. Egyetlen hölgy létére az egész társaság kényeztette. Vacsora után, az emelkedett hangulatban, a rádió zenéjére táncoltak. A fiatalemberek egymás karjából ragadták ki Barbarát. Egyetlen kivételiél! A magyar mérnök nem táncolt. Hihetetlen! De azt vallotta: nem tud táncolni. Legalább volt, aki Barbara apját szórakoztassa. Az öreg dohogva fogadta, hogy Barbarát a fiatalemberek a gyér világításban magukhoz szorítva forgatják. Barbara boldogan lejtett táncosaival. Elhallgatta, amint bókokat sugdostak a fülébe. Még az apróbb túllépéseket is megbocsátotta táncosainak. A mulatság befejezésével, a késő éji órákban Barbara éjjeli zenét is kapott Reszketett ágyában és sírt a gyönyörűségtől.★ Attól fogva így ment. Ha a mérnökök nem éjszakáztak a bércen, a munkájuk miatt, akkor táncestély zajlott a kis erdei lak előtt, néha hajnalig. Barbara már megszokta, hogy a vörös izlandi lopva és alázattal megcsókolja tánc közben a füle cimpáját és súgja: — Imádom! Az olasz a Szent Szűzre esküszik, hogy soha még nőügy nem tetszett neki: soha még nő úgy nem gyötörte meg őt ridegségével és csélcsapságával, mint Barbara. A két angol pusmogásainak is csak ez maradt a veleje. Miért nem tünteti ki egyedül őt, a vallomástevőt, Barbara egyedüli rokonszenvével? A magyar mérnök marad ki csupán ezekből az ostromokból. Ő sohasem jutott hozzá, nem táncolván, hogy Barbara a melléhez simuljon. Ő továbbra is Barbara apját itatta, szórakoztatta társaságával, vagy kártyázással. Aznap már összecsomagolták a mérnökök poggyászát az indulásra. A búcsúestét tartották Barbaráétulál. A jókedv sohasem csapott ilyen magasra. Az öreg gépész is felöntött alaposan a garatra. Tele torokkal, a magyar mérnök gitárkísérete mellett, ősrégi, óhazabeli dalokat énekelt az öreg a vacsora utáni közvetlen poharazgatás alatt. A fiatalemberek közben a szokásos program szerint a rádió zenéjére forgatni kezdték Barbarát.★ Alig nyitották azonban ki a rádiót, rettentő robaj hangzott a hegyoldalból. Valami történt a vezetékkel. Az öreg gépész, kijózanodva ugrott fel. A mérnökök szintén. És rohantak mind a robbanás színhelyére. Csak Barbara maradt. Azaz, hogy... a mérnökök közül a magyar nyugodtan jön a ház mögül és leül az asztalhoz. — Mi az? Hát maga? — kérdezi Barbara. A magyar erre elkezd rémítően hahotázni. — Ne féljen. Barbarácska! — mondja azután. — Nincs semmi galiba! Én csináltam a viccet a robbanással. Hadd ugráljanak ezek a csirkefogók!