Népújság, 1968. június (19. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-16 / 140. szám

A Erkel Ferenc emlékezete Hetvenöt esztendeje tá­vozott el az élők sorából a magyar zenetörténet legra­­gyogóbb tehetségeinek egyi­ke. Erkel Ferenc, első jelen­tős operánk alkotója, a kivá­ló karmester és zongoramű­vész, az önmagára ébredő, eszmélni kezdő magyar nem­zeti zenekultúra sokoldalú és fáradhatatlan szervezője. Családjában több muzsi­kus is akadt, édesapja, a né­metgyulai iskola tanítója, ol­totta 1810-ben született fiá­ba, Ferencbe a muzsika sze­­retetét s az atyai házban kapta első leckéit is a zene tudományából. Tízéves ko­rában már kitűnően orgonáit és nemegyszer édesapját is helyettesítette. Erkel Ferenc művészi ma­gatartásának kialakulásában három város kultúrájának és hagyományainak volt dön­tő hatása. Pozsonyban, ahol középiskolás diák volt, is­merkedett meg az európai zene eredményeivel. Kolozs­várott, ahol a fiatal muzsi­kus zongoratanárként kezd­te pályafutását, ébredt rá arra, hogy életét a magyar zene felvirágoztatásának kell szentelnie. Pest-Budán, csak­nem hat évtizedes munkás­ságának színhelyén érett nagy művésszé, korszakos zeneszerzővé, karmesterré és pedagógussá. 1834-ben hatalmas siker­rel mutatták be a főváros közönségének a Nemzeti Ka­szinóban rendezett zongora­estjén. Egy évre rá­ a Magyar Színjátszó társaság karmes­tere lett. Itt kezdődött meg több mint fél évszázados kapcsolata az operajátszás­sal. Avatott zenei vezetőt ta­lált személyében az 1837-ben megnyílt Pesti Magyar Szín­ház. Erkel minden erejét megfeszítve dolgozott a sa­játosan magyar operareper­toár és játékstílus kimunká­lásán. Szinte szimbolikus, hogy éppen első operájának bemutatóján, 1840. augusz­tus 8-án vette fel színháza a Nemzeti Színház nevet. Erkel Ferenc ismerte ko­rát amelyben élt megértet­te, hogy a valóban magyar zeneművészet sorsa egybe­font a szabadság és a hala­­dás eszméivel. Annak a kö­zönségnek írta operáit, amely szenvedélyesen köve­telte a szabadságot a demok­ratikus emberi jogok biztosí­tását. Az 1844-ben bemuta­tott Hunyadi Lászlóban tá­gas zenei formákat tölt meg a reformkor tipikus hang­szeres zenéje, a verbunkos. Népies muzsika ilyen magas művészi foglalatban nálunk korábban nem­­ hangzott el. A mű ismert kórusa a kor­szak mozgató tömegdala volt forradalmi harcra szólította a tömegeket A szabadságharc bukása hosszú hallgatást jelentett Erkel életében. Az 1861-ben bemutatott Bánk bán kese­rű­bb a korábbi színpadi mű­veknél. Szintézis ez a mű Erkel alkotásai között, a ma­gyar hangvételt magasrendű eszközökkel kapcsolja a köz­téri olasz és francia opera eredményeihez. A Bánk bán sikerét a ze­neszerző többé nem tudta megismételni Ifjúkorának forradalmi eszményei elhal­ványultak a kiegyezés utáni magyar társadalomban. Wag­ner elszánt hívei túlságosan konzervatívnak, mások na­gyon is merésznek tartották zenéjét. A puritán magyar hang tábora az ideg­en hatá­sokat vetette a szemére. Megbecsülésben volt, ugyan része, de ez már inkább a nemzet nagy emberének szólt. Megbecsülés nemcsak ze­neszerződ munkásságát övez­te. 1853-ban, a Nemzeti Szín­ház együtteséből ő alapította meg az első hivatásos zene­karunkat. a Budapesti Fil­harmóniai Társaságot 1867- ben az akkor alakult Orszá­gos Dalárdaegyesület — az első magyar kórusszövetség — országos karnagyává vá­lasztja. 1875-ben, igazgatója és zongoratanára lesz a Liszt Ferenc alapította Zeneaka­démiának. „Életfogytig” fő­igazgatója a Nemzeti Szín­háznak, majd az Operaház­nak. Utoljára 1890-ben, 80. születésnapján lépett a nyil­vánosság elé, a tiszteletére rendezett hangversenyen ve­zényelt és zongorázott, s há­rom évre rá, anélkül, hogy megérte volna életművének méltó sikerét meghalt .Kevesen tudják, és soha­sem emlegetik, hogy már Erkel Ferenc elindult azon az úton, amelyen a zenét a nép felé, a népet a zene felé közelíteni lehet...” — mon­dotta róla egykor Kodály Zoltán. Ma már azonban so­kan tudják ezt közkincs Ek­kel Ferenc munkássága. Breuer János Nagy szó az kimondhatat­lanul, hogy Égető József fel akarja áldozni a szabadságát Negyven évig kibírta magá­nyosan, de most valamikép­pen rájött a nősülési láz. Itt a szomszéd telepen ajánlot­tak neki egy jóravaló özvegy­asszonyt azt megy most megnézni, öreg kerékpárján hajt ki­csit oldalra dűl, amikor ta­possa a pedált mivel lába kurtábbra sikerült az átla­­gosnál Jöhetett volna autó­busszal, onnan indul a bánya elé. Mégis inkább a kerék­párt választotta. Így nincs időhöz kötve, akkor indul vissza, amikor jónak látja. öt kilométer az út, hamar odaér A telep szélénél lassít mintha innen kezdené a vizs­gálódást. Pedig a vendéglő után kell majd jobbra térni, ott találja a Kígyó utcát, s abban Miskolczi Annát öz­vegy Strausz Pálné. Ahogy halad a vendéglő felé, hirtelen hatalmába ke­ríti valami csúnya szoron­gás. — Most még nem késő, visszafordulhatok — gondol­ja, de aztán letorkolja magát. — Ez volt a baj eddig is, hogy túlságosan sokat teke­tóriáztam, ezért maradtam vén szamárnak, agglegény. De nagy eltökéltsége még­­­is megcsappant valamelyest és mire a vendéglőhöz ért úgy érezte, be kell térni egy kis szíverősítőre. Odatámasz­totta az öreg kereket az aj­tóhoz közel, a többi mellé, majd megigazította félrecsú­szott nadrágszárát s benyi­tott határozottan. Bányászokkal volt tele a terem, némelyiket ismerte. De nem akarta, hogy faggas­sák, külön asztalhoz telepe­dett — Két decit tisztán? — mondta a pincérnek. S hogy milyen hamar megkerült a bor, maga is csudálkozott Felhajtotta azon hirtelené­­ben, és hogy ne kelljen so­kat várni, mindjárt rendelt még egy pohárra. Bátorsága nem csupán visszatért, de úgy érezte, akármilyen kicsi termete van, szembe tudna most szállni a mesebeli sárkán­­nyal is. Asszonynéző kedve meg különösen megnöveke­dett. Kicsit illegette magát a széken, mintha már szemközt élne a fekete hajú özveggyel, Miskolczi Annával Következő pohárral csupán csak azért ivott hogy el ne párologjon hamarjában ez a fene nagy bátorság. Mert, ha már így rászánta magát nem megy haza dolgavége­­zetlen. Jó háromnegyed óra múl­va, amikor felállt a székről, egy cseppet megszédült. Oda­vntette a pincért fizetett. Az aprót nem kérte vissza. Le­gyen ünnepe a főúrnak is. A vendéglő előtt kihúzta magát egyenes tartással in­dult a bicikliért. Hanem a sok kerék úgy összegabaro­­dott, mintha ezer lenne egy­­csomóban. Kimeresztette a szemét, majd behunyta, és elszántan kiráncigálta a ke­rékpárt. Mintha mindig erre járt volna, egyből meglelte a zöldre mázolt kerti kiskaput Onnan a házig valahogy be­irányította a gépet bár az út keskeny volt és a kerékpár minduntalan más irányba akart haladni. — Jó napot Józsefi — mondta kedvesen az asszony, amint kilépett a tornácra. — Hát csakugyan idetalált ez a szép bicikli, nem hittem vol­na? Égető bután bámult az öz­vegyre, de aztán ahogy a ház végéhez támasztott kerék­párra , visszapillantott, mind­járt kiszállt fejéből a gőz. Vadonatúj gép volt az bizony, mégcsak nem is hasonlított az övére. Legfeljebb a szí­na. Legszívesebben szaladt vol­na vele vissza, de az asszony már invitálta befelé: — Kerüljön beljebb! A szobában telepedtek le. Az özvegy likőrt szedett elő a szekrényből, kínálta a ven­déget: — Tudom, nem férfinak való ital, de nálam nincs, akinek erősebbet tartsak. A likőrtől kicsit megnyu­godott Hiszen viszi is vis­­­sza mindjárt a gépet csak szétnéz előbb. — Tetszik tudni — kezdte a beszédet — jöttem volna én hamarább, de mindig köz­bejött valami. Mert melles­leg én vagyok a futballcsa­pat intézője, és minden va­sárnapra jut egy mérkőzés. De most nem mentem el a fiúkkal... — Értem én — mondta Anna. — Az időt el kell töl­teni valahol. Én is egész hé­ten varrok, s szombaton je­gyet váltok a moziba. En­­­nyi a én szórakozásom. Égető beleszimatolt a leve­gőbe, érezte az asszonyilla­tot szemével ölelgette a ta­karos menyecskét Nagyon szíves hozzá, biztosan nem szabadna, ha nyíltan kimon­daná a döntő szót. Csak az a nyomorult kerékpár ne lenne itt Mert azonnal me­­hetnékje támad, amint az eszébe jut — Megbocsásson egy perc­re — szólt az asszony hir­telen, és felállt. — Szólok a bátyámnak, áthívom, ismer­jék meg egymást Égető a ringó asszonyi tes­tet nézte, amint távolodott az üvegajtón túl. Kár, hogy elment, keveset még marad­hatott volna... Csupán, hogy végképpen tisztába jöj­­jenek egymással. — Fogyassza, kóstolja! — kínálta Annus asszony az asztalra tett tésztából Ége­tőt, amikor visszajött, s ma­ga is csippentett belőle. Alig telt el tíz perc, kissé imbolyogva megjelent a jö­vendőbeli sógor. Vállas, csu­pa izomember volt, olyan sörény tornyosult a fején, mint valami hím oroszlán­nak. — Jó szerencsét! — mond­ta. Igyekezett szíves lenni, de látszott, valami gond nyomja belülről Az özvegy a bátyjához hú­zódott, suttogva kérdezte: — Mi baj van, miért dúlsz­­fúlsz? Az ember legyintett: — Hagyd el... a kerékpá­rom nem lelem... — Égető József, akiről már beszéltem — mutatott An­nus asszony a vendégre. — Örülök, hogy összekerül­tünk — mondta kissé meg­könnyebbülve Miskolczi. — Már többször hallottam ma­gáról. Égető kényszeredetten mo­solygott vissza, mert az imént elkapott megjegyzés belenyi­lallt. Mégis megemelte a H- kőrös poharat koccintásra nyújtotta. — Hát akkor egészségünk­re! Miskolczi nem nyúlt a po­hárért. — Ezzel a limonádéval nem lehet koccintani. Mind­járt hozok én a vendéglőből valódi bort — Biciklivel menjél, ha­marább megjárod! — taná­csolta az özvegy. — Ott a Jó­zsef gépe a ház végiben, me­hetsz azzal is. Égetőbe belehasított az ijedtség. Mi lesz ebből? Ide­gesen cserélgette lábát az asztal alatt, sehogy se lelte helyét — Ne menjen sehová, nem érek én rá — mondta erőtle­­nüL — Hogyan? — nézett Mis­kolczi meglepődve. — Már menni akar? — Nem végleg, csak­­i­s hogy is mondjam, sürgősen el kell szaladnom valahová. Miskolczi összehúzta a szemöldökét — Nem tart az semeddig ae, kerékpárral megjárom öt perc alatt — próbálta jobb belátásra bírni Égetőt — Most nem maradhatok, de később visszajövök — je­lentette ki izgatottan, és fel­állt. Az özvegy sem tudta mire vélni a sürgős menőket Sér­tődötten szólalt meg: — Hagyd, Jenő! Ha sür­gős dolga van, nem tartóztat­juk. — Hát jó — adta meg ma­gát Miskolczi. De valahogy nem tetszett neki az egész dolog, kiment a kis ember­rel a konyhába. — Ha csak kurkászni akart a húgom körül, kár volt ide­­tolni a képét — sziszegte dü­hösen, és megfogta Égetőn a kabátot. — Én? Hogy gondol ilyet? — hápogott a vendég. Tisz­tességes szándékom van ne­kem, higgye el, mindjárt visszajövök. — De nekem az igazat mondd! — szorította Jenő. — Értse meg, előbb el kell intéznem valamit, csak az­után maradhatok — magya­rázkodott kétségbeesetten Égető. Miskolczi lecsendesítette a hangját. Elengedte a kabátot s ravaszkásan hunyorított: — Valami családi ügy? — Nem éppen, de sürgős. — Na, nekem megmond­hatod! Szakítani kell előbb valami menyecskével?... Mi?... Nincs abban semmi, férfiak vagyunk. Égetővel forogni kezdett a konyha, makogott. _— Feleségül akarom ven­­­ni a húgát... Csak elemele­tem egy biciklit... De tiszta véletlenből__Az enyém he­lyett. — Mikor? — Nemrégen. A vendéglő­nél. Azt kell visszavinni. — Az anyád — ordított Miskolczi, és ölbe kapta a kis embert. Az asszony ijed­ten szaladt ki, azt hitte, már ölik egymást. Miskolczi meg kiabált torkaszakadtából: — Héj, a máriáját! A só­gor nemcsak asszonynézőbe jött, de visszahozta a bicik­limet is! Míg az özvegy álmélkodott, ők kimentek az udvarra. Ne­vettek, azután összeölelkezve elindultak a vendéglő felé. »^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/VWVWWWS/WWWWVVWWSAAAAAAAAAAAAAAAAyw GERŐ JÁNOS i Asszony nézőben *AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/\AAAAAAA/NA/VWW^^A^^WWW\AA/WWWWWAAAA/\AAAAAAAAAAA/W* Grenketéti zászló rajza. FARKAS ANDRÁS: ^írtant ki ritmus­­ dnőtteknek Csilingelek Kis rímeket. Mint kisgyerek Felnőtteket Utánozón — Ez itt a gondt — Csengőimen Adok jelet. Ingyen adom, Hogy jel legyen. Jelzek delet. Vagy délelőtt Játszom jelet. Árnyak között Emelkedett Kis fényeket. Üzengetek, Ha éjjelek Virrasztanak, Ha nappalok járnak gyalog. A tér ölén. Ha pillanat A tér feszes. Feleselő A tér szabad. Gyerekszava Támaszt keres, Repül elő. Korlátokat, S kis szólama. De csak a mi Minthogyha ma Korlátaink A holnapért Tudnak sunyin is szállana Szorítani. — Jel a jelért — A tér, a fény Együtt velem. Korláttalan, Hogy tett legyen. De létemért Hogy e fehér Határa van — Szándék legyen önérdekem. Miattam is. ítéletem — Mfások miatt A perc, a hang Talán hamis A kárhozat. A gond, a fény Hogy életünk Együtt suhan Arasznyi csak. Száradt iszap, Múló csapás, S hogy elmegyünk. Egy állomás — És áldomás — Nem érti más. Hogy mindenünk Zárt forma csak. Hogy meglegyünk: Testünk a csap, Amelyen át Eljut — hova? — A déliláb. A nagy csoda. Az életünk. Ki mondja meg. Hogy mit tegyünk? Van felelet kérdés helyett?

Next