Népújság, 1973. május (24. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-06 / 104. szám
Balzac* Ukrajnában Ukrajnában befejezéshez közelednek annak az ódon verhovnyai kúriának a restaurációs munkálatai, amelyhez Balzac francia regényíró életének utolsó évei fűződnek. Az író két ízben jött ide Párizsból. E régi földesúri ház lakosztályaiban írta „Mostoha” című darabját, fejezte be „Emberi színjáték” című, több kötetes sorozatát, írta Úti jegyzeteit. Evelina Ganszkaja háza, oszlopaival, stukkó-díszítéseivel szőnyegeivel és bútoraival, a Louvre-ra emlékeztető palotának tűnt Balzac szemében. * Az ódon kúriában már több mint két esztendeje munkálkodnak a resturátorok. A kijevi tudományosrestaurációs műhelyek legtapasztaltabb szakemberei, akik annak idején részt vettek a moszkvai Kremlben a Granovitaja-palota restaurálásában, már teljesen helyreállították a kúria főépületének külsejét és belsejét. Visszakapták régi külsejüket azok a szobák, ahol Balzac élt és dolgozott. Restaurálták a kandallót, amely mellett szívesen pihent a nagy író. Részben helyreállították a berendezést is. A látogatóknak módjuk van arra, hogy megismerjenek számos Balzac korabeli berendezési tárgyat: a kerek asztalt, a pianínót, amelyen Ganszkaja muzsikált, a könyvszekrényt, a Franciaországból hozatott könyvekkel. Látható itt továbbá egy ódon svájci óra, a karos gyertyatartó, amelynek fénye mellett a halhatatlan mester dolgozott, valamint a szobáját díszítő néhány kép is. Ukrajnában nagy tisztelettel ápolják mindazt, ami a francia irodalom klasszikusának ukrajnai tartózkodásához fűződik. Azokon a helyeken, ahol az író annak idején megfordult, emléktáblákat létesítettek. A Szovjetunióban népszerűvé vált a balzaci emlékhelyeken végigvezető turistaút. «► • ö tí ü «r-4a 43 Ö> <1> 2 A menyasszony: „Néhai vitéz Csokonai Mihály Lillája .. ” Bármennyire debreceni volt Csokonai, gondolatai egész életében visszatértek a Komárom megyei Dunaalmásra, szerelméhez, a híres Lilla-dalok ihletőjéhez, Vajda Júliához. Dr. Ferenczy Miklósnak, a helyi körzeti orvosnak, aki szenvedélyes amatőr régész, nagy érdeme van abban, hogy Csokonai és Lilla emlékét sok minden, köztük a Lillaszoba is őrzi a faluban. Orvostörténeti kutatásai során bukkant rá évekkel ezelőtt egy 1844-es anyakönyvben Júlia második házasságának bejegyzésére, amelyben a menyasszony így szerepelt: „Vajda Júlia asszonyság, néhai vitéz Csokonai Mihály Lillája... Ez keltette fel az érdeklődését, és azóta fáradhatatlanul kutatja Csokonai életének, munkásságának Vajda Júliához fűződő momentumait. Most összeállította Csokonai Komárom megyei tartózkodásának emlékeit. A költő először 1797. márciusában járt a megyében. Komáromba látogatott, mert meghallotta, hogy a vármegye „nemesi felkelés ügyében” közgyűlést tart. Itt írta meg a „nemes magyarságnak felsülésére” című költeményét, melyet egy íven ki is adott. A városban élő volt debreceni diáktársa, Édes Gergely református pap révén került be az irodalmat és a költészetet kedvelők helyi társaságába. Itt mutatták be Vajda Júliának, Vajda Pál gabonakereskedő lányának. Még abban az évben, feltehetően szeptemberben ismét Komáromba utazott. Itt várta — a közelben Dunaalmáson tartózkodó —, Júlia fekete pecséttel lezárt levele azzal a vallomással, hogy szereti a költőt. Amikor 1798. januárjában negyedízben járt a városban Csokonai, már sejtette, hogy Júliát szülei máshoz akarják férjhez adni. Március 11-én ismét visszatért Komáromba. Ekkor szólalkozott össze végzetesen Júliával, aki kijelentette, hogy máshoz megy feleségül. Azt is hozzátette, hogy „nem is bánom, nem is tehetek róla”. Kötéltáncos iskola Egy dagesztáni hegyi faluban, Covkrában kötéltánc iskola alakult. Senki sem tudja, mióta űzik a falubeliek ezt a mesterséget, az azonban bizonyos, hogy valamikor még a szakadékokon való átkeléshez is kötelet használtak híd helyett. Ami Covkrában mindennapos dolog, az a cirkuszban mutatvány — s a covkraiak fel is lépnek vele. Az első kötéltáncos csoport 35 évvel ezelőtt alakult R. Abakarov vezetésével, ő ma az Oroszországi SZSZK kiváló művésze. Csoportja számos országban aratott nagy sikert. Később I. Gadzsikurbanov is fellépett a cirkuszban hét lányával együtt, akik ugyanolyan jól kitanulták a művészet csínját-bínját, mint a férfiak. Covkrában a kötéltánc oly nagy megbecsülésnek örvend, hogy a falubeliek azt tartják: a gyerek azon a napon születik meg, amikor először megy végig biztos léptekkel a kifeszített kötélen. Az ifjú hegyilakók most kötéltáncos iskolában tökéletesítik tudásukat. ■ ÜSS5SS IIÉ!É, síé! Kiss Benedek új verskötete Emlékezetes siker kísérte Kiss Benedek költői indulását. Egyike volt annak a kilenc fiatal költőnek, akik az Elérhetetlen föld című antológiában jelentkeztek először, 1969-ben. Nemzedéki fellépést emlegetett akkor a kritika, s ha költő-elődjeiket keressük, össze is kapcsolta kilencüket a Nagy László-i és a Juhász Ferenc-i indíttatás, de hamarosan megmutatkoztak a külön utakra ösztönző különbségek is. így természetes ez, hiszen alig lehet valamirevaló költő, aki nem tud szabadulni az elődök vonzásából, vagy kortársai hatásától. Kiss Benedek erős tehetségű költő, s ha az érette szeretetével felelősséget vállaló Juhász Ferenc „szívéből megépített jövője” felé bocsátotta el a Költők egymás közt (1969) című antológia előszavában, akkor ma már örömmel vehetjük kézbe megizmosodó költői világának hű tükrözőjét, szép új verseskötetét. A Békesség nektek, utak! versei folytatást is jelentenek a költő útján: sokat megőriztek abból a mítoszteremtő képzeletvilágból, amely már első jelentkezésekor különösen felhívta figyelmünket Kiss Benedekre. Képei most is látomásokban bomlanak ki: a nyárfák sudarán tűzkorona gyullad, a magány vápájába tűzött emberi lélek körül rózsatűz lobban, átvirrasztott éjszakákon hóka gondolat-paripák a téli holdra fölnyihognak. Juhász Ferenc 1969-ben még úgy látta, hogy Kiss Benedek, ez az „indulatos, dacos, toporzékoló, jókedvre-vágyó, bársonycsikókedvű, tavaszra-vágyó, tavasz-sejtelmű költő” az anyag mitológiáját teremti meg, de ez az új kötet költészetének eddigi jellegzetességeit megtartva az emberi létezésnek már gondolatibb, intellektuálisabb felmérése felé tágítja Kiss Benedek világát. Gondolatisága két forrásból táplálkozik. Keresi a költészet értelmét-feladatát, s az ember helyét a világban. Tudja, hogy csak a komoly felelősség tarthatja fenn a költőt, s hogy gyökér nélkül ingataggá válhat a költészet. Az erkölcsi tartás mellett ezért építi ki verseinek világát a másik forrásból is, népünk történelméből és a jelen közösségi gyötrelmeiből. „Dragonyos, janicsár, zsoldos, labanc — engem vert földbe itt mindig a sarc” —, hirdeti elkötelezett hittel, és az utak köves keresztjét hordozva a boldog haza reményével szorítja arcára a tájat, „könnycsipkés, vérmonogramos kendőjét szép magyar Veronikánknak”. A mondanivaló elmélyülése és gondolatibbá válása fegyelmezett formateremtéssel jár együtt. Nyelvi igényesség és tömörítés ugyanúgy jellemzi Kiss Benedek költeményeit, mint a mondanivalóhoz igazodó versritmus. A sodró szabadverset ugyanolyan tudatosan használja fel a korszerű kifejezésre, mint a folklórból a jelenbe emelt kötött versformát, a magyaros ritmust, a modern, nyugtalanság kifejezésére. Kiss Benedek versépítő művészetének és formakezelésének jellemzésére befejezésként ide iktatjuk a kötet egyik legszebb költeményét, a Régi szarvas című verset: Tűz patája avart roppant. Régi szarvas rőt szeme füstök mögül, imbolyogva mintha földerengene. Vénhedt, ütött kutya mordul, foga bennünk megcsikordul. Holmi szarvas rőt szeme? Láncszemek, őr. Tőr hegye. E. NAGY SÁNDOR WWMIVWAWM .AAAAAAA* Az Üllői úton történt, korán reggel, a villamos hátsó peronján. Ott, ahol jólesik kinézni az ablakon és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklanak elő a kerekek alól a sínek. Száma sincs utas fér el azon a peronon. Már nem kap levegőt az ember, s még felszáll két katona, a következő megállónál egy kövér néni, kövér lábakon, kövér cekkerrel, s a rákövetkezőn négy iskolás lány. Ekkortól fogva egy darabig nincs változás a létszámban, a villamos úgy döcög át a városon — túlcsordulva a kétoldalon —, mint egy szénásszekér. Aztán kezdenek lefele szállni az utasok. Az Üllői út vége táján nincs is más a peronon, mint a lányok, iskolatáskáikkal a hónuk alatt, egy katona meg egy kifutófiú, aki tik egyforma színű és egyforma szabású női kartonruhát visz a vállára borítva. És az anya kézen fogva, a kisfiával. Magas termetű szép szál asszony az anya, barna hajú, barna szemű, komoly megfontolt természetű. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehet kitalálni, abból, ahogy maga elé tekint, elmélázva, mintha a villamos piszkos fapadlóján egy gondból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve, s ő annak cikornyáit vizsgálná szoros figyelemmel... Aktatáskát szorít a derekához, ő is munkába megy. A fiúcska kistáskát lóbál a kezében. Nyolcéves forma, surbankó legényke ő, termete a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. Haja vizes, még viseli a kefe barázdáit, csinos a ruhája, vasalt az úttörő-nyakkendője, s frissen pucolt az a bakancsocsika a lábán, mely két számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de amelyet mégis hamarabb fog utolérni növéssel, mintsem hogy a talp leválnék a felső részről. Tűhegyes, turcsi orrán még ott virít két pár halványuló, nyári szeplő, amitől minden gyerek arca — nem tudom miféle eszmekapcsolás révén — valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbizonyságot. Szeme barna, mint az anyjáé. A most következő megállónál a kisfiú leszállt. Ez úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszín fehérségű arcocskáját. A gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett az anyjára, az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer, alig észrevehetően intve, azt mondta gyöngéden, csendesen: — Lacika, szervusz. — Szervusz, anyu — mondta a kisfiú. Az anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az Üllői úton mind a két irányba és azt mondta: — Most átmehetsz, Lacika. A villamos csengetett és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten. A megálló távolodott, lábunk alól fényesen futottak elő a sínek, s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság. Anyu csak nézett utána, a villamos ablakából. Épp átellenben feküdt az iskola. Nem látszott sehol semmiféle jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről. Állt és nézett a villamos után. Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének. „Miért nem megy át az a gyerek?” — töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli fordult be a szemközti kis utcából, az iskola mellől. A motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú igen. Ezért állt és várt. Egyre gyorsabban robogott a villamos. A motorbicikli már régen eltűnt, de a kisfiú még mindig nem mozdult a helyéről. Meg sem mozdult arról a helyről, ahol búcsút vett az anyjától , de ahogy nőtt a távolság, egyre kisebbedett az a pöttömnyi figura. Most már egészen kicsire zsugorodott és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az előbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, szekerek és teherautó-mobilok, szembe jövő villamosok és az úttesten átkelő járókelők —’ mind közénk furakodtak, anyu és Lacika közé. De hát miért nem indul az a gyerek ? Csak áll és áll, mintha megbabonázták volna... Ekkor azonban megint kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó jármű, melyet mi nem láthattunk közeledni, csak ő. Harmadszor is megállt a villamos. Leszállt a kifutógyerek, s mi csilingelve folytattuk utunkat. Néztem én is, erősbödő kíváncsisággal, ott e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta. Anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikát állhatatosan. Nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést. Nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával és a bőr alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához s csak nézte. Csak nézte, nézte bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvértezte szeretete vaspáncéljával, úgy nézte, nézte azt a gyereket... így csak ők tudnak nézni, az anyák. Szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk... Már a negyedik megállóhoz közeledtünk. Már el is fordultunk az Üllői útról, s azt a járdaszigetet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta a kanyarulat. De ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke fölszaladt homloka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük előbukkant a nyelve hegye. Lacika lelépett a járdaszigetről. Mosolygós szemmel kísérte nyomon. Ebből rögtön tudtam, hogy a gyereket nem fenyegeti veszély, semmiféle jármű nincs látóközelben. Tudtam, hogy Lacika nyugodtan megy át az úton, s tudtam — mert írva állt anyu homlokán —, hogy szerencsésen átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent az asszony, és hátat fordított az ablaknak.