Népújság, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-25 / 46. szám
4. Egy hét... Ketten az úton Mi, negyvenesek, ifjakként tapsolhattunk nekik. Már akkor a könnyűműfaj élvonalában tündököltek. Azóta évtizedek teltek el, s közben újabb csillagok ragyogtak fel, s hulltak a semmibe. Ők azonban maradtak, továbbra is az elsők között, átvészelve különböző divatok viharzását. Nem hódoltak be, nem játszották a csak azért is fiatalt. Mindössze azt tették, amit régebben csináltak, igaz, mind magasabb szinten, így aztán nemcsak hajdani közönségüket tartották meg, hanem újabb híveket is szereztek. Amit csinálnak, egyedi, aligha utánozható, hangvételük sajátos, stílusuk markáns. Ajándékuk hamisítatlan érték. Erről győződhettünk meg pénteki, televíziós bemutatkozásuk alkalmából is. A Ketten az úton című, gonddal szerkesztett produkcióban — a dicséret ezért azt a Csenterics Ágnest, illeti, aki a rendező szerepkörét is elegánsan, ízlésesen látta el . Záray Márta és Vámosi János ismét bizonyította, hogy megéri farkasszemet nézni a múló idővel. A valamennyiünk számára szimpatikus művészházaspár nemcsak képességei legjavából adott ízelítőt, hanem a maradandó érzések értelmét, mind többre, mind nagyobb teljesítményre sarkalló erejét is hirdette. Nem szavakban, lagymatag frázisokban ! Ennél sokkal megnyerőbben, hatásosabban. Sorsukat villantották fel, s mondandójuk igazáért életük tényei érveltek. Magvas leckét adtak igényességből, ízlésformálásból is. Megválogatták számaikat, érzékeltették azt, hogy nem elég a mindannyiunkban ott szunnyadó nosztalgiavágyra alapozni, valamire való siker csak úgy születik, ha az alkotók folyvást friss leleményekkel jelentkeznek. Ezért gondoltak nem csak egy korosztályra, nem csak azokra, akik dalaik nyomán visszaálmodják emlékeikben a voltnál sokkal szebbé mintázott ifjúságukat. Számítottak a kevésbé korosakra, nekik is kínáltak meglepetéseket Negyven percet kaptak, s ebből minden pillanatot kiaknáztak. Olyannyira, hogy joggal nehezményeztük az egyébként rendkívül tehetséges Antal Imre teljesen felesleges műsorvezetői közreműködését. Nem véletlenül, hiszen ennek az estnek csak két főszereplője volt. Ők indultak a felénk vezető úton, s kalauz nélkül is hazataláltak... Pécsi István A film varázsa Ritkán gondolunk bele abba, hogy mennyire megváltoztatja életünket, a valósághoz való viszonyunkat a fénykép, a film. Természetesnek tetszik már, hogy meg lehet örökíteni a világ jelenségeit, figyelemmel lehet kísérni olyan dolgokat, amelyek időben és térben messzi esnek tőlünk. Ha egy-egy olyan alkotással találkozunk, amelyek e technikai lehetőség hőskorában keletkeztek, valamit megérzünk abból a csodából, amelyet e minden megelőzőnél pontosabb képrögzítési mód jelentett Szombaton, a 2-es csatornán, egy olyan amerikai dokumentumfilmet vetítettek le, amely 1920—21-ben keletkezett, s „műfajteremtő” volt. Vagyis olyasmit talált ki a rendező, ami eddig nem létezett. Filmjében egy népcsoport különleges életét ábrázolta, nemcsak a néprajz különlegességére figyelve, hanem arra is, miből fakad ez a másfajta életmód, milyen jellegzetes környezetben, lehetőségek között vívják mindennapi küzdelmüket az eszkimók. Olyan világ ez, amelyről csak homályos sejtelmeink lehetnek, a legzimankósabb tél is csak egyegy sarkvidéki nyarat idézhet föl számunkra. Nagy izgalommal figyelhettük azokat a cseleket, amellyel Nanuk, a nagy vadász mindennapi élelmüket megszerzi, családja megélhetését biztosítja. Csak elismeréssel adózhatunk azoknak a filmeseknek, akik erőt, ener giát nem kímélve, „belebújtak” az eszkimók bőrébe, s végigszenvedték kínjaikat örülték örömüket. Olyan vallomás született ennek a sajátos népcsoportnak az életéről, amely egyedülálló. Ezért aztán olykor meg is feledkeztünk arról, hogy kamera kíséri a kutya vontatta szánt s úgy éreztük, mintha mi is ott loholnánk csontig dermesztő, fagyos szélben. Annál is inkább, mert a „hősök” szemnek tekintették a felvevőgépet, s egy-egy sikeres vadászat után úgy mutatták neki a zsákmányt, mintha egy társukkal akarták volna boldogságukat megosztani. Nyilván ez a stábnak szólt, nemigen tudták felfogni még a sarkvidéken élő emberek, hogy a filmtekercs útján arcuk és mozgásuk milliókhoz eljut. Ebből fakad a látvány romlatlansága, egyedisége, megismételhetetlensége. Azóta sok sarkvidéki tél és nyár elszállt, már az eszkimók is megismerkedhettek a modern élet vívmányaival. Nem szólva rólunk, akik nap mint nap részesedünk különféle látványosságokban, egyszer a pigmeusok, másszor a lámák életébe nyerhetünk bepillantást. Susan Sontagh, e kitűnő amerikai esszéista írta a magyarul is megjelent, A fényképezésről című írásában, hogy alapvetően megváltozik az új képrögzítési lehetőség által a külvilághoz való viszonyunk. Mindenhová behatolhat a kíváncsi szem, egyre inkább befolyásolja viselkedésünket, hogy mi is egy pillanat alatt megörökíthetők, „tárgyiasíthatók” lehetünk. Ez a mindenhová bekandikáló figyelem elveheti azt a természetességet, amely valaha — talán épp e film elkészítése időszakában — jellemezte az embereket. A néző minderre csak akkor eszmél rá, amikor nézi ezeket a képsorokat, amelyek régen készültek, régen halott emberekről. Mégis, mintha itt lennének velünk, s talán többet tudtunk meg róluk, mint közvetlen szomszédainkról. Gábor László A KÉPERNYŐ ELŐTT A NAGYBÁTONYI KAMARAEGYÜTTES EGERBEN A barokktól a XX. századig A Nagybátonyi Kamaraegyüttes csütörtökön este adott hangversenyt az egri Ifjúsági Ház színháztermében. Ez az egri közművelődési intézmény egyre bővíti kapcsolatait azokkal a vidéki, feljövőben levő együttesekkel, amelyek Eger zenei életét gazdagíthatják. Ez a kamaraegyüttes joggal kelthetett érdeklődést az egri zenekedvelők között. Nemcsak az igényes zenei program bizonyult vonzónak, hanem az is, ahogyan az egyes műveket megszólaltatták. És nemcsak a szűkén vett „szakma”, karnagyok, művésztanárok, énekés zenepedagógusok, de az egri koncertközönség jó része is jelen volt ezen az estén. A műsor első felében Bach, Kunst der Fuge V. és IX. tételét és III. brandenburgi versenyét szólaltatták meg. Mozart Esz-dúr kürtversenyét Víg Péter adta elő. A két szám a XVIII. századot idézte és azt a mai felfogást, amely szerint a kortárs zenét sem lehet érteni, értelmezni, ha az igazi elődök szellemi örökségét nem tiszteljük, mi több, nem állítjuk oda mérceként a mai embernek. A hegedűsnek és koncertmesternek is gyakorlott Torják Vilmos elmélyült zenélésre serkentette vonósait, míg Víg Péter a kürtverseny második tételében élte át igazán a zenét, a lírai áradást. A műsor második felét Farkas Ferencnek Piccola musica di concerto című alkotása vezette be. A hangulatos mű mintha csak hangulati előkészítésül szolgált volna Stravinsky Miniatűrjeihez. Ez az a nyolc darab hangszeres apróság minden ízében azt a könnyed és ezer hatást befogadó muzsikust állítja elénk, akit a „közönség éppen elevensége, elapadhatatlan ötletei miatt szeret”. S amiért igazán érdemes volt Egerben a nagybátonyi zenészeknek bemutatkozniuk: Britten: Simple Simphony című műve. Az angol zeneszerző művei nálunk ritkábban fordulnak elő a kelleténél. Életérzése, zenéje, azok a hatások, amelyek harmóniái, dallamvilága kapcsán keletkeznek bennünk, megérdemelnék a Brittenművek gyakoribb műsorra tűzését. Ez a viszonylag nem nagy terjedelmű, négytételes mű értékeinél fogva lebilincsel, mélyen szántó gondolatokra készteti a hallgatóságot. Az egész műsorért a karmesteri feladatokat ellátó két zenészt, Lórencz Pétert és Torják Vilmost dicsérjük elsősorban, azt azért tesszük, mert tudjuk, hogy egy ilyen amatőr együttes esetében mekkora szakmai és emberi erőfeszítés a jó eredményt kicsikarni, ilyen színvonalon létrehozni. L NÉPÚJSÁG, 1985. február 25., h M8 A STÍLUSGYAKORLATOK a gárdonyi színházban Színpadi „légtornász-mutatvány” Kétnapos vendégjátéka alkalmából a Katona József Színház bemutatta az egri Gárdonyi Géza Színházban Raymond Queneau Stílusgyakorlatok című színpadi művét. Nem vígjáték, nem szatíra, nem kabaré, de nem is csak jelenetek összefüggéstelen sora ez a mű. Nevezhetnénk rövidre szabott, gyilkos célzatú, szatirikus apró drámáknak a sorjázó epizódokat. Hatásuk mindenképpen kettős. Végignevettük ezt a gyorsan lepergő másfél órát, nevetésünkkel együtt játszottunk a színészekkel, mert mindent érteni, felfogni és megtartani akartunk ebből a játékból. És túl a nevetésen, megőrizni az élményt. Nemcsak a másfél óráét, nemcsak a játék elröppenését. Sokkal többet. És hogy a humor, a tréfa, erősebb esetben a minden jellemet levetkőztető szatíra mennyire nem illékony műfaj, azt magunk is érezzük: az előadás után a jelenetek újraperegnek előttünk, nem elmosódó képek villannak fel, de éles vonalakban vetítődnek elénk az arcok, az arcra kifeszülő figyelem, a belső történésnek az a lenyomata, ami fölött olykor nem tudunk, nem is akarunk napirendre térni. A látottakat ugyanis nem tudjuk elhessegetni, magunkra vonatkoztatjuk nem egy passzusát az eseménynek. És csak azért, mert az író, a színész, a rendező, a lejátszódó események, az azokban összefonódó ötletek sora — nem ünneprontás ez! — tanítani akartak minket. Az abszurddal a mindennapi élet fonákságait tanították felismerni. Meglátni a magunk és mások ostobaságának, lehetetlen szerepjátszásának következményeit. Queneau alapszövege, amelyre az egész játék épül, jóformán semmi. Ha úgy veszem, színpadi halandzsa, amire lehet helyzeteket építeni. Mert akik ezt a játékot űzik, a színpadon a hosszú nyakkal, a gombbal, a paszománnyal, már nemcsak az utazás adta idegi feszültségeket vetítik ki magukból, hanem azt a többletet is, amiből a mindennapi drámák sora származik: önmagunk „fontosságából”, annak a megjátszásából, hogy nélkülünk másképp forogna a Föld. Kedvünk támadna végigelemezni azt a képzettársítási bukfencet, ahogyan a kaszáló apa és fia beszélgetésébe a francia vidéken a francia kisváros okos kispolgára belehajt a kerékpárjával, ahogy biciklijét jobb híján odatámasztja a báván álló fiú combjához, majd nagyképű, az adott helyzetben képtelen, tudálékos „dumába” kezd. Azok után, ami az apa és fia között addig folyt. Hogy ez a parasztfiú miért egyenesíti ki a kaszát és ahogyan az apa véget vet a jelenetnek, további gondolatokat ébresztenek, mert az itt a cselekvést már a bölcselkedés is követheti. Csak érintjük: az élet ellehetetlenülése talán ott kezdődik, amikor a boncnok úgy fűrészeli ketté a koponyát, mintha fát látna marga előtt. Neki az nem emberi érték már, csak egy anyag, sünit fel kell dolgoznia. Ki az őrült és ápolója? Ki a rokonszenvesebb? Az író gyötri magát az egyik jelenetben, panaszkodik, hogy nem tud írni és szörnyű dolog, hogy a dráma, a szonett, az eposz, a regény csak kín, s minden formának a fortélyát meg kellene tanulnia. Egy másik jelentben terjesztik a papírlapot, amelyről azt állítja osztogatója, hogy megírta rajta az igazságot. De a jelenet abbamarad, sem a papír tartalmának, sem a közönség reagálásának további felfogására-megkérdezésére nem kerül sor. Ugyan miért? Póztalan írás Queneau alapszövege. A Katona József Színház színészei telerakták ezt a szöveget mimikával, gesztusokkal, dramaturgiai felbontásokkal, kimerevítésekkel, a humornak egy olyan eleven áradásával, amelytől a másfél óra kitűnő attrakcióvá nemesedik. A színészi képességek és az adott színpadi lehetőségek jó találkozásává épik. Bán János, Dörner György és Gáspár Sándor a légiórászok ügyességével, beidegződésével játszák. S ha már a cirkuszi hasonlatnál tartunk, ezeknél a mutatványoknál a két ,,Untermann”, Dörnler György és Gáspár Sándor végezte a munka oroszlánrészét, míg az ezerarcú, hallatlanul szellemes arckifejezésekkel, gesztusokkal végpontozó Bán János befejezte a jeleneteket. Lábas Zoltán díszletei közé rendezte ezeket Salamon Suba László. S ha a Queneau-kézirat 99 jelenetéből csak 26 tételt játszottak el, a közönség kíváncsivá lett, mi is maradhatott még a tarsolyban? Pedig így is, mintha minidig rögtönöztek volna! Az eset, ahogyan egy amatőr író... (Fotó: Kőhidi Imre) ... és ahogy a parasztember dolgozza fel Farkas András VLADIMIR VOLMA: Alkalmas parkolóhely Ott állok a fürdőszobában a tükör előtt, vállamon a törülköző, kezemben az ecset. Panelházban lakni — ez se kutya, ennek az életnek is megvannak a maga örömei. Például, még a mosdónkban csörgő víz zaja sem képes túlharsogni felső szomszédunk, Navratil és a felesége csevegését, ő is éppen most borotválkozik. — Lehetetlen alak, egyszerűen lehetetlen! — pattog a szomszéd. — Ugyan, minek kötsz belé?! — kiabál a felesége, alighanem a konyhából. — Szerintem, nagyon jól nevelt és művelt ember, nagyon szeretem ez elbeszéléseit. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy az egy emelettel följebb lakó, kedves szomszédok éppen rólam beszélgetnek. — Nem tudom, mit kezdjek ezzel a fráterrel! — ordítja a férj. — Képzeld, már megint a mi oszlopunk mellé állította a járgányát, mintha nem tudná, hogy ez a mi helyünk! — És ezért tartod gazembernek? — Értsd meg már végre, Jana, mégiscsak vannak elemi illemszabályok! Nekünk kék Skodánk van, és őkelme angyali nyugalommal ugyanilyen kocsit vesz. Mi éveken keresztül a lámpaoszlop mellé állítjuk az autónkat, és most ő ugyanoda tolakszik... Nem, ez így nem mehet tovább! — Nincs igazad, Jiri — felel nyájasan Jana. — Az ember oda állítja a kocsiját, ahová a kedve tartja, nemde? Azután csend támad, csak a két borotva surrogása hallatszik, az enyém hangja nyugodt és szabályos, az övé meg ideges és felzizzenő. — Remélem, megbocsátasz nekem, drága Jiri, de a dolog úgy áll, hogy én magam állítottam a kocsinkat az utca végén a túlsó oldalra... Mi ebben a baj, nekem így kényelmesebb... És a szomszédunk is odaállhat a mi helyünkre, az oszlop mellé... Némán mosolygok. És hirtelen Jiri Navratil dühös üvöltése harsan a fülembe: — Hányszor mondjam neked, hogy a mi helyünkre állítsd a kocsit, az ördög vigyen el! ! ! Ezen a héten már háromszor mostam le az ő tragacsát! Fordította: Gellért György ________________