Népújság, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-05 / 157. szám

Szeretem a zsendülő búzakalászok vi­aszillatát, a virágporos, nektársza­­gú, júliusi határt. Régiségek jutnak az eszembe, amikor hajnalonta szúrta a tal­pamat a tarló, de futnom kellett a csöcsös cserépkancsóval, mert az aratók már korán szomjasak voltak. Nappirította fekete emberek arattak, és a kasza suhogásával egyszerre fújták a ko­rán forrósodó júliusi levegőt. A férfiak csu­pasz felsőtesttel gatyában vagy madzaggal felerősített vászonnadrágban vágták a ren­det, az asszonyok, lányok könnyű ingvállban szedték utánuk a markot. — Talán a szomszéd faluból hoztad? — dörmögött rám basszus hangján Derekas János, az első kaszás, aki mindig a Jézust énekelte a húsvéti passióban. — Ilyen Jézus a hét falunak sincs! — di­csérték többen is. Olyan jóízűen vizet inni, mint ahogyan a verejtékező aratók ittak, azóta sem láttam senkit. Derekas János elkapta tőlem a cse­répedényt, nap ellen fordult, szétvetette a lábát, aztán csak szívta, szívta a kancsót úgy, hogy a szája szegletéből kicsorduló hi­deg víz barázdát vágott szőrös, poros mel­lén. — Igyatok! — adta tovább és máris for­dulhattam vissza a Csordakúthoz. Amikor jót ivott, levette a kalapját és a kalapszalag alatt a fehér csík — mint egy korona — övezte körül ráncosodó homlokát. A markot szedő, kévekötő asszonyok is kap­kodtak a kancsó után. ingválluk alatt az ő bőrük is olyan fehér volt, mint Derekas János homlokkoronája. Naponta négyszer, ötször is fordultam és csak néha jutott időm, hogy egy csipkebo­kor hűs árnyéka alatt megsimogassam a talpamat, hogy megfigyeljem jobban az út porában szaladó fürjeket, a homokban für­dő foglyokat, a friss búzatarlón az aratók után lépkedő gólyát. Akkor vettem észre először igazán a kaszát fenő parasztot, em­lékezetembe véstem minden mozdulatát: a megfordított kaszát maga elé lökte, bal kar­ja hajlásába szorította a nyelet, aztán a tokmányból előhúzta a vizes fenőkövet, majd fenni kezdett. A próbát a hüvelykujj végezte el, amellyel citerahúr módjára pen­gette meg a kaszát. A kaszák alatt a búzák zizegve nyújtóz­kodtak, hogy még egyszer egyenesek legye­nek a ringó búzaföldek tengernyi világá­ban, aztán a levágott rendek mélyén, a kö­tött kévék között a keresztekben várják meg a cséplést. A cséplőgépek már éhesen, üres gyomorral ácsorogtak a szérükben és sóvárogták a hordás idejét, amikor a kaz­lakba rakott „életből” — verejtékes, poros napokon — összetörhették a formás kalá­szokat és a toklászok közül kiverhették a piros búzaszemeket, vastüdejükkel kiköhög­ték a szúrós töreket. Régi aratások emlékképeivel üldögélek a nyáras alatt, lasan elsüllyed bennem a múlt, előbukkan a jelen, a színek végtelen­sége a távolságok határtalansága gyönyör­ködtet. A fény felé bókoló napraforgók fe­lém köszöngetnek, sárgára karéjozott tá­nyérjuk bő termést ígér. Várom az ágazatvezetőt, akinek a fejében mostanában hajnaltól estig csak az aratás jár, a tizenegy kombájn irányítása, a ter­més betakarítása. Érkeztéig hűsölök a suso­gó nyárfák alatt, bámulom a temérdek szarkafészket, az erdő szélén elfekvő hasas nyulat, amelyet éppen úgy eltikkaszt a for­róság, mint minket. Poros dűlőutak felett álmos forróság van, igazi júliusi, aratásra kínálkozó idő. Bá­gyadt akácok bóbiskolnak az utak mentén, ahol gépek, traktorok szaladnak számomra ismeretlen célpontok felé, közelemben kék virágok fakulnak, poros szirmaik arról árul­kodnak, hogy bizony ezen a tájon mostaná­ban alig volt eső. Csikorog a fék, viharvert fekete Volga áll meg az erdő szélén, kiugrik a volán mellől az ágazatvezető: — Elnézést, de beszaladtam a géptelep­re! — mentegeti magát és leül mellém a fűbe. » — Itt várjuk meg a kombájnokat! Fűszálat tép, idegesen rágja a fogai között, közben ki tudja hol, merre jár az esze, hi­szen ennyi gép, szakember, jármű kézben­tartása, irányítása nem kis feladat. — Mit ígér a búza itt a homokon? Elhúzza a száját, csóválja a fejét, nem­tetszése kiül arcának minden vonására. — Jó, közepes termést! Az idén valaho­gyan vagy túl későn, vagy túl hamar jött minden. Sok a meglepetés, a csalódás, itt­­ott az öröm is. Mutatok neked olyan búza­táblát, ahol másfél hónappal ezelőtt már kaszáltatni akartam, most meg veri a ter­mése a többieket. Az elém nyúló egyik száraz gallyon ör­vösgalambok hintáznak, szerelmes kedvük­ben szárnyverdesre csókolódznak, a rét al­jából kolompok hangját fújja ide a szél. Bernát Pista, az ágazatvezető is nyugodni látszik. Fél karjára álmosan hanyatt dől, lá­tom rajta, hogy legszívesebben szunyálna egy negyedórát, de a távoli dübörgés kiűzi az álmot a szeméből. — Jönnek a krokodilok! Találó megjegyzésén elmosolyodom, már jó előre kiállunk eléjük az útra. Itt zúg, dübörög már négy is, az üvegkalitkából ki­­ugranak az emberek, tanakodnak, váltanak néhány szót, aztán a behemót gépóriások elindulnak a tábla végére. Törpének tűnik mellettük az ember. Eszembe villanó haj­dani emlékeimet is megmosolygom már magamban: a rendet vágó parasztot, a mar­kot szedő hajladozó fehérnépet, a kaszát, a csapófát, a tarlót kaparó brugót, a hordást és cséplést váró kereszteket, a régi aratá­sok sokáig tartó kínkeserveit.. . — Megyünk a krokodilok után! Porral, gázolajszaggal keveredik az érő búza illata, bárányfelhők gyülekeznek az égen, de figyelembe sem veszi őket senki, így aztán gomolyognak egy ideig, majd el­tűnnek, mint a füst, mintha itt sem lettek volna. A gépóriosok beállnak a búzatáblába és mint szürke szörnyek csillognak a sárga kalászok mögött. Egymás mellett, látvány­nak is meghökkentőek, de különösen akkor, amikor feldübörögnek a motorok és lassan, méltóságteljesen elindulnak. Utánuk por­felhő és tarló marad, akkora széles sáv, mint amennyit kétszer tizenkét kézi kasza csupán rendre vágott volna Az ágazatvezető nézi a munkát, a tarló­magasságot, a szétszórt szemeket, a távolo­dó krokodilokat, amint vasfogaikkal jóízű­en harapnak. — Dolgoznak két falu helyett! Bernát a fejével biccent, szeme folyton a tarló között keresgél, mintha fürjtojások­­ra szeretne rábukkanni. — Néhány százalékkal több szemveszte­ség itt már tonnákban mérhető ... Fülemben van még elégedetlen hangja az idei termést illetően, nem is hagyom bé­kén, tovább kíváncsiskodom. — Az időjárás mindent meghatároz? — Mindent azért nem, bár az égbolt alatt bizony nincs fedél. Ennek ellenére a mi mezőgazdaságunknak nincs olyan ágazata, amelyikben az elmúlt huszonöt esztendőben olyan harmonikusan alakultak volna a fel­tételek és az eredmények, mint a búzater­mesztésben. Az 1960-as másfél, két tonna közti hektáronkénti búzatermés négy tonna fölé, tavaly 4,8 tonnára, azelőtt — amikor az időjárás is kedvezett — jóval öt tonna fölé emelkedett. — Vagyis az időjárás elviheti a rekordo­kat? — Azt el, de — negyedszázad átlagait te­kintve — a technikával az emberi iparko­dással már nehezen birkózik. Fordulnak a krokodilok, megállnak a tábla végében. A kombájnosokk leugrálnak a fülkéből, váltanak néhány szót az ágazat­vezetővel, aztán megint mennek tovább. Félig száradt vadkörtefa alá húzódunk félárnyékba, várjuk az újabb forduló végét.­­ Azt ne hidd, hogy ezek az aratók este majd bálba mennek! Három, négy hét alatt emberfeletti munkát végeznek, miközben a falu csak a rádióban hallja, hogy Heves­ben is jól halad az aratás. Se szombat, se vasárnap, sőt még a légkondicionált fülké­ben napi tizenhat órát ülni sem leány­álom ... M­ire kibeszélgetjük magunkat, a tábla felén már vakítóan fehérük a tarló, nehéz teherautók viszik, hordják a búzát a mázsára, dolgoznak keményen a sofőrök,,­a rakodók, a traktorosok, az irá­nyítók, a kombájnosok. Az aratók! Motoros küldönc érkezik az ágazatveze­tőért. — Jöjjön azonnal, várják az irodában! Elbúcsúzunk, de a fekete Volga olyan port kavar, hogy Bernát Pista autóstól együtt eltűnik a szemem elől... Szalay István r()áL­idwi

Next