Népújság, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-05 / 157. szám
Szeretem a zsendülő búzakalászok viaszillatát, a virágporos, nektárszagú, júliusi határt. Régiségek jutnak az eszembe, amikor hajnalonta szúrta a talpamat a tarló, de futnom kellett a csöcsös cserépkancsóval, mert az aratók már korán szomjasak voltak. Nappirította fekete emberek arattak, és a kasza suhogásával egyszerre fújták a korán forrósodó júliusi levegőt. A férfiak csupasz felsőtesttel gatyában vagy madzaggal felerősített vászonnadrágban vágták a rendet, az asszonyok, lányok könnyű ingvállban szedték utánuk a markot. — Talán a szomszéd faluból hoztad? — dörmögött rám basszus hangján Derekas János, az első kaszás, aki mindig a Jézust énekelte a húsvéti passióban. — Ilyen Jézus a hét falunak sincs! — dicsérték többen is. Olyan jóízűen vizet inni, mint ahogyan a verejtékező aratók ittak, azóta sem láttam senkit. Derekas János elkapta tőlem a cserépedényt, nap ellen fordult, szétvetette a lábát, aztán csak szívta, szívta a kancsót úgy, hogy a szája szegletéből kicsorduló hideg víz barázdát vágott szőrös, poros mellén. — Igyatok! — adta tovább és máris fordulhattam vissza a Csordakúthoz. Amikor jót ivott, levette a kalapját és a kalapszalag alatt a fehér csík — mint egy korona — övezte körül ráncosodó homlokát. A markot szedő, kévekötő asszonyok is kapkodtak a kancsó után. ingválluk alatt az ő bőrük is olyan fehér volt, mint Derekas János homlokkoronája. Naponta négyszer, ötször is fordultam és csak néha jutott időm, hogy egy csipkebokor hűs árnyéka alatt megsimogassam a talpamat, hogy megfigyeljem jobban az út porában szaladó fürjeket, a homokban fürdő foglyokat, a friss búzatarlón az aratók után lépkedő gólyát. Akkor vettem észre először igazán a kaszát fenő parasztot, emlékezetembe véstem minden mozdulatát: a megfordított kaszát maga elé lökte, bal karja hajlásába szorította a nyelet, aztán a tokmányból előhúzta a vizes fenőkövet, majd fenni kezdett. A próbát a hüvelykujj végezte el, amellyel citerahúr módjára pengette meg a kaszát. A kaszák alatt a búzák zizegve nyújtózkodtak, hogy még egyszer egyenesek legyenek a ringó búzaföldek tengernyi világában, aztán a levágott rendek mélyén, a kötött kévék között a keresztekben várják meg a cséplést. A cséplőgépek már éhesen, üres gyomorral ácsorogtak a szérükben és sóvárogták a hordás idejét, amikor a kazlakba rakott „életből” — verejtékes, poros napokon — összetörhették a formás kalászokat és a toklászok közül kiverhették a piros búzaszemeket, vastüdejükkel kiköhögték a szúrós töreket. Régi aratások emlékképeivel üldögélek a nyáras alatt, lasan elsüllyed bennem a múlt, előbukkan a jelen, a színek végtelensége a távolságok határtalansága gyönyörködtet. A fény felé bókoló napraforgók felém köszöngetnek, sárgára karéjozott tányérjuk bő termést ígér. Várom az ágazatvezetőt, akinek a fejében mostanában hajnaltól estig csak az aratás jár, a tizenegy kombájn irányítása, a termés betakarítása. Érkeztéig hűsölök a susogó nyárfák alatt, bámulom a temérdek szarkafészket, az erdő szélén elfekvő hasas nyulat, amelyet éppen úgy eltikkaszt a forróság, mint minket. Poros dűlőutak felett álmos forróság van, igazi júliusi, aratásra kínálkozó idő. Bágyadt akácok bóbiskolnak az utak mentén, ahol gépek, traktorok szaladnak számomra ismeretlen célpontok felé, közelemben kék virágok fakulnak, poros szirmaik arról árulkodnak, hogy bizony ezen a tájon mostanában alig volt eső. Csikorog a fék, viharvert fekete Volga áll meg az erdő szélén, kiugrik a volán mellől az ágazatvezető: — Elnézést, de beszaladtam a géptelepre! — mentegeti magát és leül mellém a fűbe. » — Itt várjuk meg a kombájnokat! Fűszálat tép, idegesen rágja a fogai között, közben ki tudja hol, merre jár az esze, hiszen ennyi gép, szakember, jármű kézbentartása, irányítása nem kis feladat. — Mit ígér a búza itt a homokon? Elhúzza a száját, csóválja a fejét, nemtetszése kiül arcának minden vonására. — Jó, közepes termést! Az idén valahogyan vagy túl későn, vagy túl hamar jött minden. Sok a meglepetés, a csalódás, ittott az öröm is. Mutatok neked olyan búzatáblát, ahol másfél hónappal ezelőtt már kaszáltatni akartam, most meg veri a termése a többieket. Az elém nyúló egyik száraz gallyon örvösgalambok hintáznak, szerelmes kedvükben szárnyverdesre csókolódznak, a rét aljából kolompok hangját fújja ide a szél. Bernát Pista, az ágazatvezető is nyugodni látszik. Fél karjára álmosan hanyatt dől, látom rajta, hogy legszívesebben szunyálna egy negyedórát, de a távoli dübörgés kiűzi az álmot a szeméből. — Jönnek a krokodilok! Találó megjegyzésén elmosolyodom, már jó előre kiállunk eléjük az útra. Itt zúg, dübörög már négy is, az üvegkalitkából kiugranak az emberek, tanakodnak, váltanak néhány szót, aztán a behemót gépóriások elindulnak a tábla végére. Törpének tűnik mellettük az ember. Eszembe villanó hajdani emlékeimet is megmosolygom már magamban: a rendet vágó parasztot, a markot szedő hajladozó fehérnépet, a kaszát, a csapófát, a tarlót kaparó brugót, a hordást és cséplést váró kereszteket, a régi aratások sokáig tartó kínkeserveit.. . — Megyünk a krokodilok után! Porral, gázolajszaggal keveredik az érő búza illata, bárányfelhők gyülekeznek az égen, de figyelembe sem veszi őket senki, így aztán gomolyognak egy ideig, majd eltűnnek, mint a füst, mintha itt sem lettek volna. A gépóriosok beállnak a búzatáblába és mint szürke szörnyek csillognak a sárga kalászok mögött. Egymás mellett, látványnak is meghökkentőek, de különösen akkor, amikor feldübörögnek a motorok és lassan, méltóságteljesen elindulnak. Utánuk porfelhő és tarló marad, akkora széles sáv, mint amennyit kétszer tizenkét kézi kasza csupán rendre vágott volna Az ágazatvezető nézi a munkát, a tarlómagasságot, a szétszórt szemeket, a távolodó krokodilokat, amint vasfogaikkal jóízűen harapnak. — Dolgoznak két falu helyett! Bernát a fejével biccent, szeme folyton a tarló között keresgél, mintha fürjtojásokra szeretne rábukkanni. — Néhány százalékkal több szemveszteség itt már tonnákban mérhető ... Fülemben van még elégedetlen hangja az idei termést illetően, nem is hagyom békén, tovább kíváncsiskodom. — Az időjárás mindent meghatároz? — Mindent azért nem, bár az égbolt alatt bizony nincs fedél. Ennek ellenére a mi mezőgazdaságunknak nincs olyan ágazata, amelyikben az elmúlt huszonöt esztendőben olyan harmonikusan alakultak volna a feltételek és az eredmények, mint a búzatermesztésben. Az 1960-as másfél, két tonna közti hektáronkénti búzatermés négy tonna fölé, tavaly 4,8 tonnára, azelőtt — amikor az időjárás is kedvezett — jóval öt tonna fölé emelkedett. — Vagyis az időjárás elviheti a rekordokat? — Azt el, de — negyedszázad átlagait tekintve — a technikával az emberi iparkodással már nehezen birkózik. Fordulnak a krokodilok, megállnak a tábla végében. A kombájnosokk leugrálnak a fülkéből, váltanak néhány szót az ágazatvezetővel, aztán megint mennek tovább. Félig száradt vadkörtefa alá húzódunk félárnyékba, várjuk az újabb forduló végét. Azt ne hidd, hogy ezek az aratók este majd bálba mennek! Három, négy hét alatt emberfeletti munkát végeznek, miközben a falu csak a rádióban hallja, hogy Hevesben is jól halad az aratás. Se szombat, se vasárnap, sőt még a légkondicionált fülkében napi tizenhat órát ülni sem leányálom ... Mire kibeszélgetjük magunkat, a tábla felén már vakítóan fehérük a tarló, nehéz teherautók viszik, hordják a búzát a mázsára, dolgoznak keményen a sofőrök,,a rakodók, a traktorosok, az irányítók, a kombájnosok. Az aratók! Motoros küldönc érkezik az ágazatvezetőért. — Jöjjön azonnal, várják az irodában! Elbúcsúzunk, de a fekete Volga olyan port kavar, hogy Bernát Pista autóstól együtt eltűnik a szemem elől... Szalay István r()áLidwi