Népújság, 1989. március (40. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-03 / 54. (53.) szám

KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS 4. Sokszor nem a gondolatok, hanem inkább a látványos jelenetek vonzzák a nézőket Megváltozott támogatási rendszer — Közönségcsalogató horror — Többletmunka, de megéri-e? Mi lesz veled, mozi? Nem igaz, hogy csak a videó az oka, hogy az emberek kevéssé járnak moziba. A szélesvásznú mozgóképnek még mindig meg­lenne a varázsa. Ha ... Ha a konkurencia kihívását is figye­lembe véve olcsóbbak lennének a mozijegyek. Ha az eddig szóra­kozásra szánt időt nem kellene munkával töltenünk. Ha a film­színházak szolgáltatásai, sokol­dalúbbak, vonzóbbak lenné­nek . . A helyzet azonban az, hogy a jelenlegi színvonal megtartása is komoly nehézségekbe ütközik. Nézzünk ezúttal két városi mo­zit! Kiss Péter, az egri Vörös Csil­lag vezetője szerint a forgalma­zás egyik alapvető gondja, hogy az elmúlt években korántsem volt következetes — országos szinten — a filmtámogatási rend­szer. Az 1988. január 1-jétől ér­vényben lévő szisztémát év köz­ben változtatták meg az illetéke­sek — ezzel jókora zavart keltve a vetítőhelyeken. Az eredeti három kategória szerint létezett úgynevezett ki­emelten támogatott alkotás, KT-s — ezeknél a nettó jegybe­vétel után kétszáz százalék térí­tést kaptak a filmfőigazgatóság­tól. A magyar filmek többsége ugyancsak a támogatottak közé tartozott, ezek vetítése után a jegybevétel arányában 160 szá­zalék térítés járt, míg az egyéb tá­mogatottak után 113 százalék. Az ösztönzés rendszere ter­mészetesen nem hagyta figyel­men kívül a produkciók művé­szi értékét, a közvetített gondo­latok aktualitását. A negyedik csoportba tartoztak mindazok a szórakoztató játékfilmek, ame­lyek számíthattak a közönség tetszésére, s könnyen eladható­­nak tűntek. A kategorizálást — mint ko­rábban is — a filmfőigazgatóság szakemberei döntötték el. Mint ahogy azt is, hogy 1988. július el­sejétől létrehoztak egy újabb úgynevezett T-O-s kategóriát azoknak a műveknek, amelyek művészileg elsőrangúak, ám amúgy is sikerdarabok. Ezek a továbbiakban csak eszmeileg és nem anyagilag ajánlott művek. így eshetett, hogy például a Hupikék törpikék első része után még jócskán csurrant-cseppent a támogatók erszényéből, míg a második rész vetítéséért a mozik már egy fityinget sem kaptak. Az adminisztratív intézkedés hátterében valószínűleg az a meggondolás húzódott, hogy túl sok pénz áramlott ki a központ­tól év közben. A terv szerint dolgozó film­színházak bevételi tervét ez a tény jócskán megbolygatta! Da­cára a kialakult szituációnak, az egri Vörös Csillag például a múlt esztendőben rentábilis volt. Ám mit hoz majd a jövő? Ha a piacon meg akar élni, va­lamennyi mozisnak a sarkára kell állnia. Szigorodnak a köve­telmények, így aztán többfélével is próbálkoznak: Direkt közön­ségszervezéssel becsalogatni a nézőket a „KT-s”, többnyire ré­tegfilmekre. Főleg a középisko­lásokra, mint a legnyitottabb korosztályra lehet számítani, de már őket is elcsábítják a megye­­székhelyen is fogható külföldi te­levíziós programok, a Super és a Sky, meg az iskolai videózás. Az egri Vörös Csillag és a gyöngyösi Puskin kísérletkép­pen ez évtől a lehetőségek más­fajta bővítésével is megpróbál­kozott. A Heves Megyei Mozi­üzemi Vállalat ösztönzésére e két vetítőhelyen előnyt élvezhet­nek az úgynevezett sikerfilmek (Bizony ebben benne vani a hor­ror és az erotika is). Növelték az előadások számát is. Napi négy alkalommal állnak az érdeklő­dők rendelkezésére. (3, 5, 7 és 9 órakor). Veres Ágnes, a gyöngyösi Pus­kin vezetője kérésünkre már az eltelt két hónap tapasztalatait is egy csokorba gyűjtötte. — Az emberek könnyen meg­szokták az új programszerkeze­tet — mondta. — A sikerfilmek kínálata kedvező fogadtatásra talált, de mivel egy-egy alkotást két hétig is műsoron tartunk, ta­lán nem igyekeznek annyira a jegyvásárlással. így esett meg, hogy pl." A hegylakót egy hét után levettük a műsorról, mert lanyhult iránta az érdeklődés, aztán pedig újból keresték. Ezek után azt érdemes meg­vizsgálni, vajon az alkalmazot­tak erőfeszítései, a többletmun­ka, meghozta-e a várt ered­ményt? Mindkét üzemvezető szerint ésszerű belső átszervezéssel jól sikerült megoldaniuk a dolgozók munkarendjét. A pénztárosok a korábbi hét helyett teljes nyolc órában teljesítenek szolgálatot, s ez bérükben is jelentkezik. A gé­pészeket, jegykezelőket (a ké­sőbbi, kilencórás kezdés miatt) éjszakai pótlék illeti meg. S hogy a növekvő rezsiköltségek, s az adatok végső összefüggésben mit mutatnak? Azt még egy ké­sőbbi, vállalati felmérés ítélheti meg. A jelenlegi becslések szerint a tavalyi év hasonló időszakához képest mindkét városi moziban abszolút értelemben nőtt a bevé­tel. Ám ezt az idén a magasabb helyárú szórakoztató filmekkel, (s a több előadással?) érték el. Logikus, persze, hogy ezek­nek az erőfeszítéseknek is meg­van a felső határa. Tehát koránt­sem rózsás a helyzet. A jövőbeni kilátások? A napokban szerez­tek tudomást a vállalat rendelke­zésére álló támogatási összegről. Ez több millióval kevesebb, mint a múlt évi, holott növekednek az üzemelési költségek. Másik ol­dalról pedig elmaradóznak a né­zők is, hiszen a magánember a kultúrán, szórakozáson tud még spórolni. Nincs más hátra, be kell szállni ebbe a versenybe. De vajon med­dig bírják az iramot? Lesz-e aki, vagy ami (pl. a tanács) a segítsé­gükre siet. Mert ha nem, meges­het, hogy néhány filmszínházat be kell majd zárni. Jámbor Ildikó NÉPÚJSÁG, 1989. március 3., péntek Csokonai és a vetrette Csokonai Vitéz Mihálynak első kollégiumi pere alkalmával a szemére vetették, hogy egy bizo­nyos Somogyiné nevű özvegy as­­­szonnyal embertelenül bánt. Csokonai tagadólag válaszolt er­re a kérdésre. A következőkben a következő kérdések és felele­tek hangzottak el: — Kérdés: Üzent-e ily szavak­kal ennek az asszonynak: ,,k . . .anyja kofájának mond meg, tsinálja jobban a vetretzét, ne tegyen belé annyi hagymát. Csokonai: Ezt én nem üzen­tem, mindazonáltal lehetséges, hogy a reggelinél vagy ebédnél méltatlankodás közben ilyesmi kicsúszott a számon. Beteges­kedtem, s az orvos által előírt or­vossággal éltem, s a sült húson kívül egész nap nem tudtam mást enni. Ez az oka annak, amiért Somogyiné asszonyomnak azt üzentem, hogy végre gondosab­ban készítse el azt az ételt. Kérdés: Milyen szenetvivő vitte meg ezt Somogyinénak? Csokonai: Szeles József diák inasa, Vas Márton. Vas Márton: Csokonai Uram azt izente Somogyiné asszonyom­nak, hogy jobban csinálja a vet­retzét, mert különben másuvá vi­szik stináltatni, erre azt kérdezte, hogy ki nem szereti a Deákok közzül a vetretzét, én megmon­dottam, hogy Csokonai Uram, arra azt mondotta, megeheti azt olyan ragyás ember mint Őke­­me, a ragyás p . . ./-ából esett szájával, más embernek is tsinál­tam én már vetretzét, mégis nem pirult meg az ortzám miatta. Kérdés: Hát azt izente-é, hogy k . . . anyja pofája, tsinállya jobban a vetretzét, ne tegyen an­­­nyi hagymát belé? Vas Márton: Azt senki sem szen­te, hanem beszélték a Deákok egymás között, s amit hallottam, azt találtam megmondani Somo­gyiné Asszonyomnak.” A költő mint mondotta, sokat betegeskedett és feltételezhet­jük, hogy gyomorbántalmakban is szenvedett. Ezért nem bírta a hagymás vetretzét megenni. De mi is hát a vetretze? Egy 1806- ban íródott szakácskönyv (úri és közönséges konyhákon megfor­dult szakácskönyv, 1806, Po­zsony) szerint: Azt izente Somogyinénak, hogy k . . . anyja kofája? A recept „A húst vond nyársra és mikor félig megsült jó levesen vond le, me­téld fel szeletenként, tedd serpenyőbe vagy egy lábasba, metélj sza­lonnát is közibe laposan és veres hagymát bőven és rántsd meg jól, úgy hogy a szalonna is jól megrántódjék és mikor így a maga zsírjában megfőtt, bors, gyömbér­ belé, add fel. Némelyek egy kis etzetet is eresztenek belé, lássad Te, úgy tsináld, amint szereted.” Az ételrecept elolvasása után érthető, hogy a költő tiltakozott a bősé­ges hagymás vetrette ellen. Sok más ok miatt is távoznia kellett a Kol­légiumból. Előbb Sárospatakra, majd Komáromba ment, hogy költői terveit megvalósítsa. Gyomorbántalma élete végéig elkísérte éppen­­núgy mint csalódása. Dr. Ferenczy Miklós él sem volt, és már hetek óta itt a tavasz. Évszázados hő­mérsékletrekordok dőltek meg, a barométer mutatója úgy sza­ladgál, mint pók a falon, a böjti szelek sem pillantottak a naptár­ra, amikor februárban trópusi meleggel árasztották el a Kárpát­medencét. — Nem eszi meg a kutya a te­let! — a népi időjósok kelletlenül a meteorológusok is egyetérte­nek, miközben sok évtizedes sta­tisztikákkal jönnek elő, amely­ben természetesen­ mindig fél­igazságok vannak, ezek mögé vi­szont ügyesen el lehet bújtatni a bizonytalanságot. — Manapság semmi sem biz­tos! Bármennyire is hihetetlen, de már december végén sejtettem, hogy az idén bizony megeszi a kutya a telet, mert a természet nem hazudik. A szarvasok janu­árban már vedleni kezdtek és a költöző madarak egy része sem ment vándorútra, a növények vegetációja is eltér a szokásostól, a barkák, a korai hóvirágok, rügypattanások is ennek bizo­nyítékai. A mókusok nem alud­tak téli álmot, amit hírlik, a med­vék sem, február közepén az egyébként sokáig alvó borz is élelem után nézett a tíz fokon fe­lüli melegben. Amikor kibújik a nap, nyújtó­zik az erdő, a mezők is ébredez­nek, a fák korhadt ágakat dob­nak le magukról, az utak kezde­nek felszáradni, a föld meleg pá­rájától megreszketnek bölcső­jükben az alvó lepkék, és mé­hecskék döngicsélnek a kisker­tekbe igyekvő emberek szeme előtt, mert ők ösztöneik szerint tesznek mindent, és fittyet hány­nak arra, hogy telet vagy tavaszt mutat-e a kalendárium. A természet éledése lassú és lágy, mint simogató anyai kéz, rendre, sorjában évmilliók törvé­nye szerint történik minden, amelyben a kivételeknek éppe­­n úgy helyük van, mint a megszo­kottaknak. Mindennek megvan az oka és a következménye, hi­szen a mozgások nem öncélúak, mint ahogyan a mozdulatlansá­gok sem tartanak örökké. Az éb­redésnek színei vannak, bárki láthatja, ha figyel: a tél színe a fe­hér, utána jön a tavaszt ígérő sár­ga, a kék, a lila, a rózsaszín és leg­végül a nyári ragyogásban a pi­pacs piros színe. Március reggelén a szőlőben szél nem mozdul, ág nem hajlik, egy vén varjú ü­l a fán mozdulat­lanul, mintha múzeumban lenne. Ül az öreg varjú szép csendben, nem károg, nem tollászkodik, csupán szemlélődik, mintha vár­na valamit, ami még nem bizo­nyos. Nem úgy a cinkék és a sző­lőtőkék között futkosó frakkos rigók, a folyton éhes, tavaszt vá­ró madárépség. A szőlőmetszés szakértelmet kívánó bizalmi munka, aki ros­­­szul vág, nem szakít szép fürtö­ket szüret idején. Délidőre meg­merednek az ember ujjai és sza­­lonnázásra, beszélgetésre gyűjt össze néhányunkat a rőzsetűz. A­ szokatlan tél, a­­ különös tavasz, és a nyugtalan pártokra, szerve­zetekre, képviseletekre tagolódó világunk kerül szóba a kenyérre csöpögő zsír illatárjában. Bort önt a poharakba az ügy­véd, kékfrankosával hozakodik elő a mérnök, Jani bátyó, a haj­dani kisgazda, aki Veres Péter nevének említésekor — mintha feszület előtt menne el — mindig kalapot emel, maga töltötte kol­básszal traktál. Nyolc éve, amikor elkezdtük a kertművelést, még hobbiból in­dultunk, most, ha nem tetszene is végezni kellene a téesz földjén a paraszti munkát. Akkor kinevet­tük, ha elvitte a termést a fagy, most kifordítja a nadrágzsebet egy-egy rossz esztendő. — Többpártrendszer, jogál­lam, címervita és világbankköl­csön, röpködnek a szavak a rő­­zsefüstös, pernyés levegőben, te­le pofával, zsíros szájjal vitázunk, győzködjük egymást, miközben dörzsölgetjük metszőollóhoz nem szokott hólyagos tenyerün­ket. Furcsa szerzet az ember! Szin­te bele tud szédülni a szabadság­ba, óriássá női a vitázókedve, ha nem kell félelmet éreznie és szentül meg van győződve a ma­ga igazáról. Világjelenség ez ma­napság. Meglehet, hogy a hu­szonegyedik század előjele, talán egy olyan világ prelúdiuma, amelyben majd viták, szócsaták döntik el a nézetkülönbségeket és nem a háborúk? Vaskos politizálás közepette észre sem veszük, hogy a száraz füvön ellegel a tűz, és lángra lob­ban a közeli bozót. Földbe szúr­juk hamar a nyársakat és bottal, gereblyével verjük a földet, hogy tovább ne harapódzanak a lán­gok. Elaludt a tűz, kesernyés per­nyefüst marja a torkot, szidjuk magunkat, hogy nem figyeltünk időben a terjedő lángokra . . . Cuppan a sár a gumicsizmák alatt, kellemetlen szél, homokvi­har támad, de amíg nem esik, nem lehet abbahagyni a met­szést. Kalákában dolgozunk, er­dész, gyógyszerész, mérnök, csattogtatjuk a metszlőollót, fű­résszel fiatalítjuk a kivénhedt tő­kéket. — Termeljünk biobort! Nem hangzik rosszul, hátha erre ráharapnának a kuncsaftok és a méregdrága vegyszerekért sem kellene pénzt adni. — Nem kell a bor a kutyának sem! Egy bakugrás és már megint benne vagyunk az agrárpolitiká­ban, szidjuk a sok irányítgató fe­lesleges embert, akik évtizedek óta érdekképviseletet hangoztat­tak, zsebrevágták a nagy fizetést és most vakon akarnak vezetni világtalant. — Csiba te! — csitítom a fiatal tornatanárt, de nem hagyja abba. — Téeszen belül, önelszámo­láson alapuló kisvállalkozások! Ez a jövő útja. A nagy beszédben alig veszem észre a délről talán éppen most érkező pacsirtát, amelyik ott tril­lázik a fejünk fölött miközben hadakozik ő is az erősödő széllel. — Tán sok a tanácsadó, az ügyeletes okos! — dörmög valaki a harmadik huzal közül. Az öt­letgyárosok, akik azt hiszik, hogy ha ügyes a paraszt, egy nyáron kétszer is termelhet árpát . . . Mintha csendesedne a szél, a pacsirtánk fáradhatatlan, nótá^­jához magunk írjuk a szöveget: — Március van, itt a ta­vasz . . . Szalay István Március

Next