Heves Megyei Hírlap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-14 / 12. szám
10. oldal • *« A Hétvégi Magazin A tánc életforma- a lélek fegyelme Sokáig töprengtem, hogy ehhez a fiatal egyéniséghez, Korponay Berenikéhez melyik oldaláról közelítsek? Egyáltalán szabad-e megzavarnom a hétköznap szürke szavaival azt a folyamatot, ami ebben a lányban az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola hallgatója -, ebben a sudár termetű, a mozgás lelkét, a lélek mozgását tanuló-tanító, megmutató művészjelöltben, gyakorló táncosban évek óta tart? Láttam társulattal, közösen - a Mozart Requiemjére komponált pantomimiában -, de láttam szólóban is. A Franciskánus-udvarban jóval közelebbről, mint az egri sportcsarnokban. Feltűnt nekem, kivált a többi között, nemcsak a termetével. Mára sem tudom eldönteni, mi az, amivel egy a testét kifejező eszközként használó, a lélek értékeit megmutató szerszámmá nemesítő-alakító egyéniség hogyan jelzi azt a többletet, ami miatt rá kell figyelnünk. Mielőtt ez az írás elkészült volna, kértem, hozzon magáról olyan felvételt - mai kifejezéssel: fotót -, amelyre „ráolvashatnám”, odaköthetném mondanivalómat. Bereniké nem az arcát, „a sztárfotót” tette az asztalomra, amely a pesti színes lapban is megjelent, ahogyan a profi fotós őt beállította, hanem ezt az írást is értelmező látványt: az egész test, tüllben, a belső fegyelem által egy állapotra kifeszítve. A néző azt várná, hogy most kezd el valamiféle keleti, indiai, ázsiai mozdulatsort, ahogyan azt a tévé és a filmek jóvoltából már majdnem ismerjük. A fej tartása, a két, vízszintesbe lendített kar, a terpeszállás, a térdek hajlása, a törzs oldalára döntése, az ujjak lecsüngetése - mind-mind kezdete és vége is valaminek. Amit jobb híján nevezünk mozgásnak, csak mozgásnak. Azért jó, ha az embert a kíváncsiság néha az átlagoson túl is gyötri, s nemcsak a szép fiatal lány testi vonzókészsége okából! Mert ilyeneket hall, amikor a párbeszéd megindul a festőművész anya, Korponay Margó társaságában: „Valószínűleg a testemmel is meg kell azt éreznem, értenem, amit a képzeletem már jóval hamarabb végigjátszott . No, itt meg kell állnom, itt le kell cövekelnem, ez itt elemzést kíván. Ez a kislány, a maga szellemi elevenségével igencsak megcsapott, felébresztett. Azt mondja, a testével is meg kell értenie - éreznie is! -, amit a képzelete már korábban, ,jóval hamarabb” végigjátszott. De mi is ez a képzeletbeli végigjátszás, mi az a jóval hamarabb, ami előkészíti, mintegy előhívja azt a tettet, amit majd a test megérez, végső soron meg is ért. Ezzel a mondattal bizonyította a táncos azt a néhány előzményt, ami az én érdeklődésemet is felkeltette. Mert tovább indokol, szinte csak magának sűrítve a kifejtenivalókat: „Egy gondolat, élmény, érzés, pillanat, szín, folt, vagy valami megragad, állandóan vissza-visszatér, nem hagy nyugodni, így hát kezdenem kell vele valamit. Persze, rengeteg módszer, kifejezési forma létezik az élmény stb. feldolgozására, de léteznek olyanok, amelyeken csak az eltáncolás segít." S ha van az a valami, arról ő, mármint Bereniké - szép név, görög! - szinte azonnal tudja, hogy mozgásban kell megmutatnia. És nemcsak megragadnia! Aztán jön az újabb és újabb fázis, a muzsika, az újraélés, a formálás, a formai tisztulás hosszú „hórukkja”, amivel bemelegítések és újrafogalmazások után a közönség elé vihetik a produkciót. Azt sem kell külön hangsúlyozni: a tánc, a mozgás, ez a formanyelv nemcsak azért jön létre, mert az alkotó ki akarja lökni magából a soha vissza nem hozható élmény emlékét, hanem azért is, mert a megalkotott közlés, a szépség, a mozgás, a mozdulatokban kibuggyanó lelki tartalmak közvetítésével gazdagítani, valóban nevelni akar másokat is. Miközben az alkotó művészek - így ő is - önmaguknak oldanak meg feladatokat. Ez a gondolkodó lány eddigi legnagyobb eredményének tartja: már működőképessé váltak az érzékelői a tánc nyelvén történő üzenetekre. Hogy egy kis habot is tegyek ennek a jellemképnek a hegyébe: Bereniké, a huszonéves lány, főiskolás, táncos, pantomimes, irodalomrajongó és irodalomszakos tanárjelölt nem okossá, hanem bölcs emberré kíván fejlődni élete során. Mivel a szavak értékét már régen keressük mi is, utánanéztünk, mi a különbség a bölcs és okos között: az okos az átlagosnál jobb értelmi képességű, a bölcs - tapasztalt és érett ítélőképességű. És már mondja is hozzá Bereniké az ő egyéni tartalmait: „A bölcsesség tartalmazza mindazt az értéket, melyet szeretnék életem során - szintén magamban - létrehozni, előhívni, megélni, megőrizni. Szeretném, hogy tanítványára találjon bennem egy igaz Mester!” Ezt nem lehet félreérteni, itt egy program áll, aminek csak az egyik szára a mozgás, a többi a lélek igénye a tartalomra. Ilyeneket él meg, mond el Korponay Bereniké egy jegyzetelőnek, aki két nemzedékkel korábban járt iskolába. És ez a vallomás megnyugtatja a kérdezőt a tekintetben, hogy ez a fiatalság sem üresebb annál, mint amit ő akkoriban komolyan vett. Ha olykor mellé is lépett az iránytűnek...! Farkas András Korponay Bereniké, a belső fegyelem által egy állapotra kifeszítve... Szívet cseréljen, ki iskolát cserél...? A tanév első felének zárását követően rendszerint „csöndes válóperek” kezdődnek. Tanári berkekben a tananyaggal sehogy sem boldoguló, az osztályközösségbe beilleszkedni végképp nem tudó gyerekek esetében vetődik fel az elválás, az iskolaváltás gondolata. Családi körben pedig rendszerint a vártnál rosszabb osztályzatok, a vélt vagy valós iskolai sérelmek nyomán születnek hasonló elhatározások. Az együttélés soronkívüli megszakítása súlyos döntés, amely körültekintő, higgadt mérlegelést követel! Ahogy a bölcs tanács ajánlja: hétszer mérj, míg egyszer vágsz... A tanintézetek ritkán, csak nagyon indokolt esetben élnek az eltanácsolás eszközével, hiszen a kényszerű búcsú a tanár számára egyfajta szakmai meghátrálás. Nagyobb az elhamarkodott döntés veszélye a család oldaláról. A gyatra osztályzatok, a csak a gyerek elmondásából ismert ilyen-olyan sérelem, tanári igazságtalanság miatti csalódottság és indulat többnyire rossz tanácsadó. A végső szó kimondása előtt azt, és csakis azt kell átgondolni, milyen kihatással jár a gyerekre az iskolacsere. Az új helyen egy többé-kevésbé összeszokott diákkompániába kell beilleszkednie, megtalálnia, sőt kiharcolnia helyét, ami nem könnyű. Kérdés, hogy sikerül-e a régiek helyett új játszótársakra szert tenni? Még azt is jó fontolóra venni, hogy a tanulmányi környezetváltoztatás nyomán nem kell-e jóval többet gyalogolnia vagy utaznia a gyereknek, mint eddig. A gyakorlatban egyébként az iskolacserékre többnyire annak reményében kerül sor, hogy az új helyen alacsonyabbak a követelmények, könnyebben osztogatják a jobb jegyeket. Elképzelhető, hogy bejön a számítás: az iskolák között, mi tagadás, vannak színvonalbeli különbségek. De ez csak látszatelőny. Lehet, kevesebbet kell pironkodnunk, izgulnunk bizonyítvány osztáskor - ám gyerekünk szegényebb marad ismeretekben, tudásban, s ennek később mindenképp kárát látja. Természetesen adódnak helyzetek, amikor csakugyan jótékony hatású az iskolacsere. Amikor az osztályfőnök is, szülő is úgy látja: az együttmaradás erőltetésénél jobb, ha új környezetben, tiszta lappal kezdi - folytatja iskolai pályáját gyerekünk. Ilyenkor viszont nincs értelme a halogatásnak, a csöndes válópert közös megegyezéssel akár tanév közben is érdemes gyorsan lebonyolítani. Dr. Kecsmár Ilona 1995. január 14-15., szombat - vasárnap _________________ÉVFORDULÓ_________ Egy öreg katona visszaemlékezései... Az esemény színhelye: a keleti jetunió harcterei. A történések visszaemlékező: id. Kiss Lajos nagy nyugdíjas tanár. 1942 karácsonyára a frontról tíz nap szabadságot kaptam. Úgy éreztem, talán jutalomnak tekinthetem, miután résztvevője voltam a nyári, őszi és téli harcoknak, amelyek a Szovjetunió területén Szorosevóje és Uryv, azaz a Don-kanyar térségeiben lezajlottak. Csapattestem a Dobó István nevét viselő Magyar Királyi 14. Honvéd Gyalogezred II. zászlóaljának 4. lövészszázada volt. Beosztásom szakaszparancsnok, majd Huszár József ht. százados sebesülését követően a századparancsnokot helyettesítettem. Ugyanez történt Boroskay tart. főhadnagy szabadság miatti távollétében is. Mivel szüleim már nem éltek, szabadságomat Miskolcon, apai nagynéném családjánál töltöttem. Leírhatatlan boldogság volt a fehér ágy, a fürdőszoba és az itthoni karácsonyi hangulat. De gondolatban akkor is a fronton jártam: ugyan, miként ünnepelnek most a századom katonái? Szabadságom gyorsan eltelt. Indulnom kellett vissza oda, ahol olcsó volt az emberélet. De ott voltak a bajtársaim, akik vártak az itthoni hírekkel, a családjuktól küldött kisebb-nagyobb csomagokkal megrakodva, ami számukra az otthon üzenetét jelentette. Ha jól emlékszem, 1943. január 5-én érkeztem meg a századomhoz. Bajtársaim örömmel fogadták az otthoni küldeményeket, de mindennél jobban érdekelte őket, hogy mikor váltanak le bennünket, hiszen ekkor már hetedik hónapja voltunk egyfolytában frontszolgálaton. Szabadságom idején én is feltettem ezt a kérdést ezredünk otthon maradt parancsnokságának, de nem kaptam megnyugtató választ. Helyzetünk egyre kilátástalanabb lett. A katonákat felőrölték a nyári, őszi és a beköszöntő tél harcai, megtépázott század voltunk, az eltelt időben sok bajtársunk elesett vagy megsebesült. A velünk szemben álló ellenséges arcvonalról nagy mozgást észleltünk. Éjszakákon át traktorok zúgását hallottuk. A foglyul ejtett orosz katonák egyöntetűen azt vallották, hogy odaát általános támadásra készülnek. Ezt azonnal jelentettük felsőbb parancsnokságainknak, azonban azt a választ kaptuk, hogy, a szovjetek most nem akarnak téli támadást, csak az állásaikat erősítik. A foglyoktól származó hírek csak arra jók, hogy minket ijesztgessenek. Ez azonban nem így volt: a szovjetek úgy Szorosevóje, mint Uryv térségében jól megerősített hídfőállásokat alakítottak ki, és ezeket keményen védték. Ezeknek az állásoknak harcászati, de hadászati szempontból is nagy jelentőségük volt, megszerzésükért folytak a nyári és őszi harcaink is, de nem hozták meg a kellő eredményt. Tőlünk északra a 22., délre pedig a 23. gyalogezred egységei védték arcvonalunkat. Ők is hozzánk hasonló körülmények között voltak: megtépázott századok, a téli felszerelés hiánya, gyenge ellátás, emberveszteségek. 1943. január 11-én óriási ágyúdörgés reszkettette meg a levegőt. Folyamatosan lőttek, ez már támadás volt. A szovjet katonai vezetés felderítette védelmi vonalunk leggyöngébb pontját, ez Uryvnál volt, és ide összpontosították támadásukat. De ez kiterjedt az egész Don-kanyar területére. A január 11-ről 12-re virradó éjszakán rettenetes fáradtság vett erőt rajtam. Fájt minden porcikám, úgy éreztem, megsiketültem az ágyúzás megszakt hadműveleti területek (a Szovideje: az 1942-1943-as évek. A zászlós, majd tartalékos had tatlan bömbölésétől. Valósággal lezuhantam bunkeromban a priccsre. Csak néhány órát is aludni, mert ezt már nem lehet kibírni. De nem lehet pihenni, mert az ellenség támadni fog. A drótfigyelőket óránként kell váltani, mert a legénység is olyan állapotban volt, mint én. Talán egy vagy két órát tudtam aludni, de ez nem is alvás volt, inkább kábultság. Felköltöttem a szinte támolygó szakasz- és rajparancsnokokat. Felváltva állandóan járni kellett a lövész- és az összekötő árkokat, a drótfigyelőket is ellenőrizni és váltani, mert a drótfigyelő nem alhat el! Mert nem egy közülük már szinte állva aludt. Előttünk a szovjet csapatokat rendszeresen váltották. Minket viszont nem. Ugyancsak megritkult századunk pótlására idevezényeltek ötven fegyencet. Közöttük politikai, de köztörvényes bűnözők is voltak. Századparancsnokunk szabadságon volt, tehát nekem, helyettesének kellett intézkedni. Szószólójuk, Kurta Miska, egy pesti vagány arra kért, ne szórjam szét őket, szeretnének együtt maradni, mert már „megszokták” egymást. Beleegyeztem, de intézkedtem arról is, hogy figyeljük mozgolódásukat. Január 12-én az ágyúzás folytatódott. Ezen a napon törték át a szovjetek az urgvi védelmi vonalat. Tankjaik, a T- 34-esek és mögöttük a géppisztolyos rohamcsapatok feltartóztathatatlanul jöttek... Nem sok időnk maradt a töprengésre. Potyogtak a támadóinkat védő füstgránátok. Perceken belül aknavetőtűz, gránáteső hullott védelmi vonalunkra. Megindultak a tankjaik is, de közbeszólt a mi tüzérségünk is. Tüzelni, tüzelni, mert ez most már életkérdés. Katona, ne vaktából lőj, hanem célozz! Fegyvereink szinte átforrósodtak a folytonos tüzeléstől. Az első támadást sikerült megállítanunk, de támadásaik ismét és ismét kibontakoztak. Az elesettek helyét újabb rohamcsapatok váltották fel. A fegyverropogás olyan volt, hogy egymással csak ordítva tudtunk szót érteni. Sok volt a halott és a sebesült. De támadóinknál még sokkal több. Egyszer csak arra figyeltünk fel, hogy a fegyenccsapatnál hallgatnak a fegyverek, éppen akkor, amikor újabb szovjet támadás bontakozott ki. Szinte biztos voltam abban, hogy a fegyencek beengedik állásaikba az ellenséget, és átállnak. De nem így történt. A szovjetek már a drótakadályok előtt voltak, amikor a fegyenccsapat működésbe kezdett. Német nyeles kézigránátjaink voltak. Ezekből a fiúk kötegeket készítettek. Lehúzódva megvárták a dobási távolságot, és ezeket a tankok elé vagy alá vetették. Ilyenkor a harckocsikat követő gyalogság szétugrott. Ezeket géppuskáink tüze hallgattatta el. Ezt a támadást is visszavertük. Már szinte feketék voltunk a lőporfüsttől. No, ezt megúsz tuk, fiúk! De vajon meddig? Sokáig már nem..! Mindenekelőtt a sebesültjeinket igyekeztünk elsősegélyben részesíteni, amíg megérkeznek az egészségügyiek. Ez hamarosan meg is történt. Egyszer csak kormos képpel jön hozzám Kurta Miska, és mondja: „No, zászlós úr, mit szól a bandához?" Csak ennyit tudtam mondani: „F...a gyerekek vagytok!” Megint megszólalt: „Mit gondol, miért?” Kérdésére ő maga adta meg a választ: „Bennünket ütöttek-vágtak, talán embernek se tartottak, maga meg úgy bánt velünk, mint ember az emberrel.” Hát ezért volt a helytállás. Január 13-án is megszólaltak a fegyverek, de már nem olyan erővel. Ennek az lehetett az oka, hogy az ellenség kihasználta az urgvi áttörést, és oda csoportosította erőit. Nem volt második védővonal. Elfoglalták az élelmet, lőszert, ruházatot tartalmazó raktárakat, amiket nem sikerült időben elmenekíteni vagy megsemmisíteni. Most már a bekerítés veszélye fenyegette csapatainkat. Január 13-án már nem tudtam kapcsolatot teremteni sem az ezred-, sem a zászlóalj-parancsnoksággal. Mögöttünk már megkezdődött a visszavonulás. Tehát az utóvédek utóvédjei lettünk. Most már nem kaphattunk sem lőszert, sem élelmet. Emberanyagunk is siralmas volt. Nem volt mit tennünk, január 14-én a kora hajnali órákban megkezdtük a visszavonulást. Irtózatos hideg volt. Mindenki magához vette a még meglévő konzerveket, bár ezek is kővé voltak már fagyva. A század maradványaival elindultunk nyugati irányba. A pálinkásüvegekből csak néhányat hagytam meg, a többit összetörettem. Tudtam: aki itt berúg és leül, az halál fia. Elesett katonáinkat puha, jéghideg paplannal takarta be a fehér halál. Egy felderítő járőrt küldtem előre sítalpakkal, azzal a paranccsal, hogy ha magyar egységekkel találkoznak, azonnal jöjjenek vissza, és azt jelentsék. De egyórányi idő után mindenképpen, bármit is tapasztalnak, térjenek vissza. Ez meg is történt. Ezután megindultunk a térdig érő hóban. Egy magaslatról fehérköpönyeges csoportot pillantottunk meg. Ők is észrevettek bennünket, és integettek, kiáltottak: „Gyertek ide!” S mi mentünk is. De amikor lőtávolba értünk, ránk szegezték fegyvereiket. Oroszok voltak. Két választási lehetőségünk volt: ha a fegyverekhez nyúlunk ebben a teljesen egyenlőtlen küzdelmet jelentő helyzetben, az a biztos halál. A másik szóba jöhető lehetőség: vállaljuk a hadifogságot, ami természetesen szintén nem lesz egy életbiztosítás. Az utóbbit választottuk. Ha csak egy hajszálnyi esély van az életbenmaradásra, akkor azt ki kell használni. Ezeket az embereket odahaza várták a szülők, hitvesek, gyermekek, barátok. Hogy látjuk-e még szeretteinket, azt ekkor még nem lehetett tudni. Ezekben a mostani napokban lelki szemeim előtt megjelennek azok a bajtársak, barátaim, iskolatársaim, akiket sohasem fogok elfelejteni. Kik voltak ők? Battonyai János hdp. őrmester, később zászlós, Bíró Ferenc hdp. őrmester, Józsa Ferenc hdp. őrmester, Kovács Ferenc hdp. őrmester, Kiss Balázs hadnagy, Szabó Dezső zászlós, Filep Sándor szakaszvezető. Egykori osztálytársaim: Darvas József zászlós, Sárosi Zoltán zászlós, Koplinger Zoltán zászlós. Ők az én halottaim is. Befejezésül: úgy gondolom, becsülettel teljesítettük katonai kötelességünket. Végrehajtottuk, amit a Haza megkövetelt tőlünk. Vagy talán nem is követelte? Sohasem fogom elfelejteni 1943. január 12-ét, amikor visszavertük a szovjetek többszörösen ismétlődő támadásait. Sok bajtársunk elesett, s bár elvesztettük a háborút, ennek ellenére - úgy érzem - nem hoztunk szégyent az egykori Dobó István gyalogezredre. Csak akkor hagytuk el védővonalunkat, amikor már az élelmiszerünk és lőszerünk is elfogyott. Hősi halottaink emlékét megőrzi talán az idő.