Heves Megyei Hírlap, 1996. január (7. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-13 / 11. szám
I item, Emlékirat a hadifogságomról Egy egri polgár a doni katasztrófa utáni időről Én is egri polgár vagyok. Katonaéveimet a Dobó Istvánról elnevezett Magyar Királyi 14. Honvéd Gyalogezrednél töltöttem. Ez az egykor Hatvanas Gyalogezred után Eger város háziezrede volt. Résztvevője voltam az 1942-es év nyári, őszi és téli, valamint 1943. január 14-ig a hátvédharcoknak. Január 12-én a szovjet csapatok kilenc támadását vertük vissza. Ám ez nem használt. Január 12-én a szovjet csapatok Urivnál áttörték védővonalunk leggyöngébb pontját, és megállíthatatlanul törtek előre. Mi már nem kaphattunk sem lőszert, sem élelmet. A szovjet egységek már a hátunkban voltak, és mi hadifogságba kerültünk. (I.) Egykori katonáimra gondolva azt kell mondanom az élőknek, s azok emlékének is, akik meghaltak, helytálltunk az Utolsó lehetőségekig. Rendfokozatom akkor zászlós volt. Beosztásom pedig szakaszparancsnok. Mikor századparancsnokom, Huszár József százados megsebesült, én helyettesítettem őt. Megindultunk tehát, mint hadifoglyok, leharcolt, kimerült, téli ruházattal nem rendelkező katonáimmal a 39—40 fokos hidegben, a „fegyveres díszkísérettel” körülvéve, a Donon túl legközelebb fekvő Davidovka felé. A faluba érve a hadifoglyokat összezsúfolták egy-egy parasztházba, ahol még lekuporodni is alig lehetett. Óráinkról, értékesebb dolgainkról foglyul ejtőink „gondoskodtak”. Az elkövetkező napokban bevagoníroztak bennünket egy tehervonat kocsijaiba. A vagonban volt egy vashordó, abban lehetett tüzelni, de ez csak pár méterre adott meleget. Egy másik vashordó szolgált WC- ül. Test test mellé szorulva melegítettük egymást. Naponta egyszer kaptunk favödörben kását. Aki hozzá tudott férkőzni, az evett, akinek ez nem sikerült, az koplalt. Olyan eset is előfordult, hogy besózott halat kaptunk, de ivóvizet „elfelejtettek” adni. A vagonok belső falára vastagon lerakodott a dér. A nagyon szomjasak ezt nyalták, hogy olthassák szomjúságukat. Körülbelül 5 vagy 6 napig tartott az utazás. Az utolsó előtti napon történt. Velünk egy vagonban szerb munkaszolgálatosok is voltak. Ezek tudtak beszélni kísérőinkkel. Amikor megállt a szerelvény, vizet és ennivalót kértek a kísérő őrségtől. E szovjet katonák között voltak olyanok is, akik valósággal gyűlöltek bennünket. Ki tudja, hogy a háború milyen sérelmeket ejtett rajtuk. Azt kérdezték: vannak-e köztetek tisztek? Ha igen, akkor üssétek agyon őket, akkor majd kaptok enni, inni! Szerencsére a következő napon megálltunk. Kinyitották a vagon ajtaját, és a foglyokat kitessékelték. Sokan rávetették magukat a hóra, nyalták a havat, hogy csökkentsék szomjúságukat. Marsanszkban voltunk. Körülfogtak bennünket a kozák lovasok és a farkaskutyák. A falu lakosaiból kialakult a nézőközönség. Voltak, akik szidalmaztak, fenyegettek bennünket, de voltak olyanok is, akik kenyeret dobtak felénk, főleg idősebb asszonyok, akik szeretteikre gondoltak, még könnyeztek is. Mi azonban nem maradtunk a faluban. Egy fenyőerdővel borított területre vittek bennünket. Sokan gondoltunk arra, hogy talán ez lesz a végállomás. Ezrek számára valóban ez lett. Épületeket nem láttunk, csak bunkerokat. A mínusz 36-40 fokos hidegben ezekben kellett meghúzódnunk. Naponta egyszer kaptunk favedrekben kását. A felvételezők indultak a kiosztóhelyre. Botokkal felszerelt kísérőkre is szükség volt, mert az éhségtől megvadult emberek az ennivalóért egymást is megtámadták. Ha egy kanálnyi kása a hóra esett, rávetették magukat, hogy felnyalhassák. Az éhség és a hideg mellett felzárkózott egy még nagyobb ellenség, a kiütéses tífusz. Elkezdődtek a tömeges megbetegedések. Naponta orosz szánok járták be a tábor területét. A bunkerok mellett megálltak. Kihúzták a meztelenre vetkőztetett halottakat, és feldobták a szánra. A tábornak egy erre kijelölt részén sorba lerakták őket. A föld olyan vastagon át volt fagyva, hogy temetni nem lehetett, csak az olvadás megindulásával. A szovjetek a későbbiek folyamán megpróbálták a védekezést. Erre „tetőport” használtak, majd a betegeket hadifogoly-kórházba szállították. Ez lett az én sorsom is. Igen magas láz gyötört. Nem tudtam, hogy mikor és hogyan kerültem a marsanszki kórházba. Csak a folyosón volt már helye az én vaságyamnak. A másik fekvőhelyen egy szerencsétlen katona feküdt. Mindkét lába fagyos volt, és irtózatosan büdös. Lábait amputálni kellett. Olyan gyenge voltam a magam 45 kilójával, hogy alig tudtam megmozdulni. Egyszer csak egy ismerős arc hajolt felém. Kurta Miska volt, a századunkhoz beosztott fegyenc vagány. Ő is fogságba esett, de sikerült beállnia szantárnak (beteghordozónak). Nemegyszer jól tartott engem a konyhából ellopott kolbásszal. Még egy személy volt, akit sohasem tudok elfelejteni. Egy idős nő, egy sesztricska (ápolónő). Ő felemelt az ágyamban, úgy nyújtotta a gyógyszert, a homlokomat is megsimogatta. Ember volt ő az embertelenség viharában. Amikor kitavaszodott, már éreztem, hogy meggyógyultam. A marsanszki hadifogolytáborból ekkorra már a tiszteket elszállították az Uralba, Gubahba. Innen nemsokára továbbkerültek Szuzdalba. Amint visszanyertem járóképességemet, engem és Répási főhadnagyot is utánuk küldtek Szuzdalba, egy szovjet törzsőrmester kíséretében. A mi fülkénkben utazott egy szovjet százados is, aki beszélt németül. Moszkvába érkezve valamit mondott a törzsőrmesternek, ez bólintott rá. A százados kíséretében leszálltunk a vonatról, vele mentünk, megálltunk egy káposztás bélest áruló bódé előtt. A százados 2-2 béléssel megvendégelt bennünket, majd visszakísért a vonathoz, kezet fogott velünk és távozott. Természetesen nagyon köszöntük a szívességet, és összenéztünk Répási főhadnaggyal. Mint minden népnél, íme, itt is vannak jó emberek és rossz emberek, igaz emberek és gonoszak. Megérkeztünk hadifogságunk következő állomására, Szuzdalba. Mondanom sem kell, hogy itt sem hiányzott az erős őrség. Őrtornyok géppuskás figyelőkkel, a tábor területét körülfogó árokrendszer, szögesdróthálózat, az árokban pedig farkaskutyák őrködtek a hadifoglyokra. Nagy volt az öröm, amikor találkozhattunk a már odaszállított bajtársainkkal. Ők azt hitték, hogy már nem is vagyunk életben. Az igazat megvallva, ehhez nem sok hiányzott. A hadifoglyok az egykori szerzetesek szobácskáiban (celláiban) kaptak helyet. Mindenütt emeletes ágyak voltak, a helyiségeket fűtötték. Ez valóban nemzetközi tábor volt. A helyiségek folyosóra nyíltak. Német, magyar, román, olasz hadifoglyok kaptak itt elhelyezést. Még finnek és spanyolok is voltak itt. (Az Azúr Légióból.) Minden nemzetiség korpuszokban kapott elhelyezést. A német hadifogolytisztek Sztálingrád elfoglalása után kerültek ebbe a táborba. Itt volt - igaz, rövid ideig - Paulusz tábornok is, a sztálingrádi német erők főparancsnoka, később valószínűleg Moszkvába vitték, de itt kapott elhelyezést gróf Stomm Marcel tábornok is, a III. magyar hadtest főparancsnoka, valamint Dezső vezérkari ezredes is. Gróf Stomm Marcel tábornoknak a hátvédharcok idején mindkét lába megfagyott, és amputálni kellett. Őket később Krasznogorszkban helyezték el. (Folytatása következik) Kiss Lajos A szerző, Kiss Lajjló FOTÓ: MAJOROS TAMÁS 3 1 A kincsek még vevőre várnak Szihalmon is szebb holnapokról álmodnak Manapság talán hihetetlennek hangzik, de Szihalom azon kevés települések közé tartozik, ahol az idei szűkösnek mutatkozó esztendőben is van remény a falu anyagi gyarapodására. S bár 1996 januárjában nem mindenki látja egyformán kecsegtetőnek a holnapokat, a község vezetői mégis bizakodnak. Az év első hónapjában élesek a kontrasztok itt is, mint az oszág legtöbb pontján. Az áremelkedések bénítóan hatnak az emberekre, sokan megalapozottan félnek a hosszú téltől. A falu főterén - keddi nap lévén - élénkebb az élet. Fodor László bogácsi zöldséges friss áruval várja a szihalmi vevőket. Mondja: egy ideje rákényszerül a piacozásra, mivel az otthoni boltban is megritkultak a vásárlók. Az itteniek kedden és szombaton már várják az érkezését, mivel állítják, hogy jóval olcsóbban méri a portékát, mint a helyi üzletekben. Főként nyugdíjasok állják körbe az árust. Érdeklődésünkre gyorsan feltárul a kispénzűek „panaszládája”. Egymást erősítve marasztalják el az önkormányzat tevékenységét. Mondják - mint sok mindennel -, a fűtési támogatással is rosszul sáfárkodnak az illetékesek. Olyan helyekre kerül a segély, ahol nem küszködnek filléres gondokkal. Farkas Kálmánnénak nem kell keresgélnie a szavakat sérelme továbbítására: - Nem éri el a hétezer forintot a nyugdíjam, mégsem kaptunk fűtési támogatást. Nézze csak meg a szatyrom! Hét embernek vettem két kiló krumplit, mert többre nem futja. Ebben a faluban talán az egyedüli cigánycsalád vagyunk. Rendesen, tisztán élünk, de úgy látszik, ez is baj. A körben állók szaporán bólogatnak. - Rajtunk verik el a port mindenért - szólal meg egy idősebb férfi. - A Parlamentbe kávézni járnak az urak 80 ezer forintos fizetésért, mi meg lassan éhen veszünk. -Nemcsak ez a baj - van félre Zelei Ferdinándné. - Itt helyben nincsenek rendjén a dolgok. Én is betöltöttem a hatvan évet, nyugdíjból élek, de az semmire nem elég. Tavaly egész nyáron a Zsóriba jártam biciklivel takarítani. Dolgozom, amíg bírok, de hiába. Én sem kaptam támogatást, de még segélyt se soha. Ez csak azoknak jár, akik a polgármester köreihez tartoznak, no meg azoknak, akik a kocsmába viszik. Tudok nem egy ilyen emberről, de kérdezzen meg bárkit a faluban. Nagyon sokan így látják. - A segélyezés mindig is neurotikus pont az önkormányzatok számára - mondja a falu jegyzője, Gulyás László a vádakra válaszolva. - Tavaly decemberben 144 kérelem érkezett be, s ebből kb. hetven családnak ítélt oda 4-8 ezer forintot a szociális bizottság. Most januárban is folyamatosan jönnek az igénylők. Eddig 600 ezer forintot osztottunk szét, a maradék egymillió forint sorsa pedig ebben a hónapban dől el. Kevesen értik meg, hogy ez a támogatás nem adható bárkinek, csak bizonyos szempontokat mérlegelve ítélhető oda. Sajnos, a segélyek kérdésében nagyon nehéz igazságosan dönteni, hiszen rengeteg a rászoruló, a pénz pedig kevés. Megemlítem még a körzeti megbízottak bánatát is, akiknél a falu és a környező települések közbiztonságáról érdeklődtünk az imént kollégámmal. Jancsó Zoltán törzsőrmester, miután az átlagosnál kedvezőbb képet fest a tavalyi helyzetről, azt is elmondja: nem esett jól nekik, hogy a lakosságtól értesültek arról, hogy a szolgálati épületet egy vállalkozónak adták el a falu vezetői. (Folyt, a 2.o.) V.Szubjektív HALLOM, hogy Ópusztaszeren időszaki helyhatósági választást kellett tartani a napokban. Hét helyi képviselő végképp nem tudott már kijönni az ottani polgármesterrel, s a torzsalkodás végül is a lemondásukhoz vezetett. Nem érdemesíteném különösebb figyelemre az eseményt, ha tavaly vagy jövőre történik, de idei ügyről van szó. Ráadásul történelmi darabkájáról országunknak, olyan helyről, amely a honfoglalás 1100. évfordulójára szervezett központi jubileumi megemlékezések egyike. A rangos és hangos ünnepségsorozat részese, ami iránt - feltehetően - határainktól távolabbról is érdeklődnek. Lehet, sőt talán biztos, hogy az alföldi település önkormányzatára nem ügyel majd a vendég, amikor jön. Ha mégis, ott már akkor régen teljes a rend megint. Vagy végre. Az újjáalakult testület különösebb zavarok nélkül végzi a munkáját. Esetleg nem mindig egyetértésben, de békében. Fogalmam sincs, hogy miért nem volt ez így eddig is, amikor Ópusztaszer neve önmagában is összefogást hirdet. Másutt sokkal inkább lehet - van is - marakodás, széthúzás, ám ez itt valahogy kevésbé megengedhető, elfogadható. Egyébre int, kötelez a história szelleme, kiváltképpen a jubileumi esztendőben. S erre akár már az „igazi” választásnál ügyelhettek volna a szavazók, a voksokat kapott tisztségviselők! Hihetetlen, hogy éppen az ópusztaszeriek feledkeztek meg erről! Mulasztásukra talán nem is gondolhatunk, legfeljebb a hagyományok korszerűbb ápolásáról beszélhetünk. A hajdani, legendás országgyűlés helyén a mostani pestieket próbálták követni kicsiben, amikor tépték egymást, majd kivonultak, hátat fordítva mindennek. Persze, megeshet - talán fel is ismeri, s dörgő hangon messzire kiáltja egy pártvezér! -, hogy semmiféle tradíciót nem követtek ott, csakis valamiféle ellenség állhatott az ügy mögött az ünnep szándékos befeketítésére. Esetleg nevén is nevezi az illetőt. Állítja, hogy bolsi leiz’, aki ördögként megszállta a kiszemelt képviselőt, majd átbújt a többibe. MINDEGY. Akár így, akár úgy esett a dolog, kétségkívül megtörtént. S cifraság nélkül is kedves, szép ünnepségre vet parányi árnyékot a félidőtől is még messze járó ciklus időszaki választása Ópusztaszeren. Csak ettől többel ne homályosítsa az évfordulót, s főleg a vendégeink, a külföldiek számára maradjon ez is észrevétlen! Sok más hibánkkal, bajunkkal együtt... Gyóni Gyula Az ünnepi készülődés sodrában • ••