Hevesi Szemle, 1981 (9. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bertha Csilla: Yeats nó drámái - nemzeti gondolat és egyetemes jelentés

TUDOMÁNYOS MŰHELY Yeats nó drámái — nemzeti gondolat és egyetemes jelentés Nemzeti és egyetemes, sajátos és általános egy­másba, egymás által feszülő egységének, szerves totalitásának példasora a magyar és világiroda­lomban: mindmáig tanulság és fölhívás. Vitatha­tatlan, kisszerű mérlegeléseket elhomályosító igaz­ság, hogy egy nép, egy nemzet­­ kultúrája csakis önmaga sajátosságával gazdagíthatja az egyetemes emberi kultúra színskáláját; csakis önmaga népi­­nemzeti alkatából fakadó, sajátságos árnyalataival léphet be a világkultúra mindig konkrét nemzeti egységekből összeálló egészébe. A nemzeti, közös­ségi kötelékek, gondok és gondolatok ereje együt­tesen hat az általános érvényesség, egyetemes igaz­ság sugárzásával. Tanulságos ilyen szempontból rálátni az írók nagy nemzeti költőjének-drámaköl­­tőjének, W. B. Yeatsnek a gondolatrendszerére és művére, s különösen a nemzeti problematikától látszólag eltávolodó kísérletezésébe egy másik, messzi kultúra szülte műformával, a japán noval. Yeats személyisége, ugyanúgy, mint sorsa, hely­zete, tevékenysége és művészete, feszülő ellenté­tekből — vagy inkább valami Egész elentétes oldalaiból — épült, állt össze egységgé. Álmodo­zásra, szemlélődésre való hajlama ellenére, a mű­vekben mindig hatalmas szenvedélyeket akart élet­re kelteni. Gátlásos, visszahúzódó természetű volt, de az ír nemzeti forradalom aktív’ cselekvésre, harcra, munkára késztette. Filozófiai meditációk­ba s a léleg belső zugaiba való — vágya szerin­ti — elvonulás helyett vitázni, szónokolni, iro­dalmi társaságot, színházat alapítani, szellemi éle­tet szervezni kényszerült, a külső körülmények adta, belsővé vált szükségszerűség egy mozgalom egyik vezéregyéniségévé tette. Az önmagában s a világban állandóan jelenlevő ellentéteket úgy tudta szintézisbe hozni, hogy azo­kat egymás kiegészítő ellentétpárjaként fogta föl. „A végső valóság antinómiák sorozatára esik szét az emberi tudatban” — ilyenek például a soláris és lunáris, az objektív és szubjektív hatások, az in­tellektus és képzelet, az ember és maszkja (vagy­is önmagáról kivetített, mindennapi énjének el­lentétes képe — s ezek Yeats filozófiai rendszeré­ben és művészetében egymással örök harcban ugyan, de mind a harmonikus Egység, a tökéletes­ség megközelítésére törekednek. A szintézist, az egységet kereste Yeats minden síkon: az egyénét, a személyiségét (Unity of Being) s a nemzetét, a kultúráét (Unity of Culture). Hite szerint a reneszánsz előtt Európában még léte­zett egység, amíg a személyiség olyan volt, mint „egy tökéletes arányú emberi test”, s egy-egy nemzetben „hercegnek és földművesnek ugyanaz volt a gondolata és érzése”. De az egység foko­zatos felbomlása ahhoz vezetett, hogy a modern világban az intellektus uralkodik a lelken és a képzeleten, az egyensúly végzetesen fölborult, s éppen a művészek feladata „újraegyesíteni az em­beri szellemet képzeletünkben”, visszaadni a lé­leknek, a fantáziának a hatalmát. A kor technikai racionalizmusának ez a romantikus, misztikus szimbolista elutasítása nem egyedi jelenség: a pol­gári gondolkodás bizonyos fejlődési szakaszának szükségszerű velejárója. A századfordulós általános elbizonytalanodás, érték- és normavesztés, a külön filozófiákba, val­lásokba való menekülés idején Yeats talált olyan biztos pontot, amely egyszerre kötötte meg, adott talajt a lába alá, s töltötte föl olyan erővel, amely az univerzum tágassága felé tudta emelni. A pre­­raffaelita szépségkultuszon, a dekadens költők ál­matag világában nevelődött költő vágyott a mé­lyebb tartalmak megragadására, s mint a kor kü­lönböző szellemi áramlataiban fellelhető irracioná­lis és misztikus elemek tanulmányozója és elsajátí­­tója, ötvözni tudta azokat az ír szellemiség imma­nens miszticizmusával, hogy egyéni szintézist te­remtsen. Adyval, Jeszenyinnel, Lorcával együtt rá­érzett a nemzeti hagyományok, az ősi népi kultúra, a mítosz értékőrző-értékteremtő, megtartó és ki­teljesítő, az egyént a közösséggel, az embert a vi­lágegyetemmel szervesen összekapcsoló erejére­­szerepére. Egység-, közösség-, nemzetformáló erő­ként ragadta meg a népi kultúrát s a mítoszt. A mítoszt, az egységlátás ez ősi formáját, amely az emberiség őstudását, a végsőkig általánosított em­ber-princípiumokat (örök elveket) testesíti meg a lehető legtömörebb formában. Amely sűrített 45

Next