Híd, 1963 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1963-05-01 / 5. szám - Sinkó Ervin: Csokonai Vitéz Mihály
Ezt a műveletet nem eszköznek, hanem célnak, életfeladatnak tekinti a költő, életfeladatul választja, éspedig állhatatosan és önmaga teljes odaadásával. Helyesebben, nem is választja, hanem ennek mint valami rendeltetésnek veti alá magát. Van ebben valami extravagáns, valami, ami a gyakorlati normákon kívül esik. S annál inkább, mennél következetesebben, mennél teljesebb kizárólagossággal, mennél hevesebb benső lázzal történik. Ez azt jelenti, hogy az illetőnek, aki erre teszi föl az életét, tartós válság a sorsa. Mindig újra, mindig elölről bizonyítania kell — kifelé is, de mindennél inkább önmaga előtt —, hogy nem félreértés, félreértett hivatás, nem öncsalás áldozata, amikor rendes emberek között nem tud rendes lenni, hanem ragaszkodik a mindig kihívásként ható, mindig némileg groteszken, könnyen komikus színben feltűnő patetikus magatartáshoz, ami az emberé, aki az általános gyakorlati normával ellentétben kivétel. Hogy fellebbezhetetlen törvényt, hivatást tölt-e be, vagy puszta hóbort-e, aminek hódol, az végleges biztossággal csak a végén, illetőleg a vége után dől el. Ha azonban egész a végéig minden, ami éri, minden, amit lát, félreérthetetlenül arról akarja meggyőzni, hogy nem a hivatás szenvedélye, de puszta hóbort az, ami hevíti? Ha minden körülötte azt szuggerálja neki, hogy csak ő veszi komolyan, túl komolyan vette a hóbortját, s ha időnként aláterülve ennek a szuggesztiónak belemegy a játékba, megjátssza a hóbortost, ha néha vagy gyakran személy szerint majdnem vagy pedig egészen azonosul a nemesi udvarházak siralmasan rosszul fizetett udvari bolondjának, névnapi vagy lakodalmi tréfacsinálójának vagy temetési gyülekezetek bölcselkedő szónokának szerepével? Az akkori Magyarországnál sokkal civilizáltabb, kulturálisan sokkal fejlettebb és érzékenyebb közösségekben, tehát még ott is, ahol művésznek lenni társadalmi rangot jelenthet, a hivatás megszállottja, a kivétel fölött szintén ott lebeg a társadalmonkívüliség, az elszigeteltség, a visszhangtalan magányosság veszedelme. Még ott se könnyű kezdeményező alkotónak, hogy ne ingadozzék, ne tévessze össze magát a torzképpel, mely róla a „közönség” vagy a céhbeliek szemében él. Nem könnyű még ott sem, hogy ne váljék csak azért is vagy öntetszelegve a saját sorsa hőse helyett, ennek a sorsnak színészévé, egyszerre vátesszé és kicsit ripaccsá is, mint ahogy ez az ifjú Petőfivel, de még Ady Endrével is meg-megtörtént. A lényénél fogva kiközösített, magányos és magára hagyatott ember számára, különösen ha fiatal ember, nem kicsiny kísértés, hogy túlbecsülje és ugyanakkor meg is játssza magát, éspedig úgy, hogy a képhez igazodik, mely róla abban a kisszámú hívőben él, akik inkább a félreértés, mint a megértés alapján álltak a pártjára. Ezek közül való barát volt az a Domby Márton nevű úriember is, aki több mint tíz évvel Csokonai halála után vállalkozott rá, hogy a Csokonai művek posztumuszán készülő kiadásának bevezetőjeként „előadjon némely darabot” Csokonai „környülállásinak formálódásának életének egészéből”, azaz, normális nyelven szólva, hogy felvázolja a költő életrajzát. Hogy még a Csokonaival szemben barátságos indulatú környezet is mennyire elmaradott volt, arra jellemző, hogy még ez a maga lelkesedésében tetszelgő egykori barát is ebben az előszónak szánt életrajzban milyen alacsony szellemi színvonalat és a művészi szenzibilitásnak milyen csekély fejlettségét árulja el. Bizonyos önérzettel vallja, hogy sok időt nem szentelhet életrajzírói feladatának, mert (ellentétben a komolytalan emberekkel, mint amilyen Csokonai is volt neki, Domby Mártonnak „a szerint Themis a játszásra időt nem ad”. Magyarán: lévén Domby Márton jogász, tehát komoly ember, komolyan csak komolyabb ügyeket és nem a literatúrát tekinti szakmájának. S a vidéki