Hidrológiai Közlöny 1978 (58. évfolyam)
7. szám - Dr. Vágás I.: Adatok az 1876–1975 időszak tiszavölgyi árvizeiről. A Tisza fontosabb árhullámai 1876 és 1911 között
Dr. Vágás I.: Tiszavölgyi árvizek. 111. Gyoma és Maros—Makó — szintén feltüntettük a tetőzési ábra függőleges tengelyén, a betorkolláshoz legközelebbi tiszai vízmérce vonalában. Atetőzési vonalak koordinátarendszerében valamely vízmérceállomás vízszintesében pontot értelmez az adott szelvényben megtörtént vízállástetőzés napjának megfelelő idő-abszcissza. Tetőzési vonalat értelmez az egymásra következő vízmérceszelvényekben meghatározott, tetőzést értelmező pontok egyenes darabokkal történő összekötése. A tetőzési vonalak elméletileg felülről lefelé, azaz Vásárosnaménytól Szeged felé, és balról jobbra, azaz a folyó időnek megfelelően kellene haladnia. De már az l.b ábráról is kitűnik, hogy a tényleges tiszai árhullámoknál ez koránt sincs így: a ferde, egységes tetőzési vonal helyett a kissé talán a görög khi betűre emlékeztető ágas-bogas tetőzési vonal a jellemző. Látni fogjuk, hogy a legtöbb ábrán valami ehhez hasonló rendellenesség van. Az l.b ábrát érdemes részletesebben is szemügyre vennünk, mert ezen — az állatorvosi könyvek sokat idézett ábrájához hasonlóan — minden olyan rendellenesség látható, amiben a Tisza árhullámai megbontják az elméletileg elvárható szabályszerűségeket. Az igazság azonban mindig konkrét, sohasem absztrakt, ezért nekünk a tényekből fakadó törvényszerűségeket kell megmagyaráznunk, nem pedig a más folyókra esetleg érvényesnek talált elméleti elgondolásokat ráerőszakolnunk a Tiszára, amelynek árhullámai, úgy látszik, rendkívül különleges viselkedésűek. Az első rendkívüliségre, amely szerint Polgár tetőzése 1876-ban megelőzte Tokajét, azt a magyarázatot adhatjuk, hogy a Sajó árhulláma „szívta magához" a tiszai tetőzési vonalat. A másik rendkívüliség arra mutat, hogy több, Vásárosnaménynél még különböző időpontokban tetőző árhullámból valamelyik alsó szelvényben egyesült árhullám keletkezik. Ennek során egyes korábbi árhullámok vesztegelni kezdenek és egy későbbi árhullámmal egyesülve tudnak csak tovább haladni. 1877 áprilisában pl. Tiszaug szelvényében egyszerre három árhullám is egymásba futott (2.b ábra). Az egyesülés gyakran már Tokajban végbemegy. Sokszor Tiszafüred, esetleg Szolnok, kivételesen Tiszaug az egyesülés szelvénye. Mondhatjuk, hogy a Közép-Tisza képes az árhullámok összegyűjtésére. Az árhullámok egyesülésében előfordul azonban egy további rendkívüliség is. Nem minden egyesülő árhullám tetőzési vonala halad ugyanis olyan szabályossággal mindig felülről lefelé és balról jobbra, mint az az 1877 áprilisi árhullámot ábrázoló 2.b ábrán látható. Megkérdezhetjük: miért halad visszafelé az 1876. évi árhullám (1.b ábra), az 1879. évi árhullám (3.b ábra), vagy az 1888. évi árhullám (5.b ábra) felső szakaszán kialakult mellékhullám? Honnan „ismeri" leendő pályáját annak a tetőzési vonalnak egy alsó szakasza, amelylyel egyesülő mellékárhullám még el sem indult? A fenti kérdésekre a következőkben válaszolhatunk: el kell vetnünk a tiszai árhullámtetőzések kizárólagos lefelé haladásának feltételezését és a tények alapján el kell ismernünk, hogy az árhullámtetőzések a folyón alulról felfelé is terjedhetnek. Ez megalapozza válaszunkat, de még mindig nem elegendő válasz a második kérdésre, mert egy már elindult árhullám tetőzése valóban nem „tudhatja", hogy megszületett-e már az a mellékárhullám, amely utol fogja egyszer érni. Itt a következő magyarázat lehetséges: a Tisza árhullámai a folyó kis esésénél fogva hamar a duzzasztottság állapotába juthatnak. Ez az állapot hosszú idejű tetőzési stagnálásokat hozhat létre viszonylag hosszú folyószakaszokon és a duzzasztottság hátrarágódásával is járhat. Ebbe a sokáig egyazon folyószakaszon tespedő magasvízi állapotba már „beleveszhet" valamely későbbi árhullám, úgy, hogy a tetőzés részben alulról felfelé, részben felülről lefelé terjed és e két hatás találkozik. Az ennek megfelelő pont a törtvonalú tetőzési ábrán a jobb oldali szélső pont lesz. A legnagyobb, legmeglepőbb és az eddigi leírások nyomán eddig még nem ismert rendkívüliség az a tény, hogy az árhullámok a Tiszában nemcsak egyesülni, de szétválni is képesek. Az árhullámok általában Szolnok vagy Tiszaug alatt válnak ketté, kivételesen azonban már Tiszabőnél, Tiszafürednél, esetleg Polgárnál is szétválhatnak. Előfordul a szétvált árhullám további széttöredezése is az Alsó-Tiszán. A széttöredezés együtt járhat a tetőzési vonal időben értett visszahajlásával is, bár ez a visszahajlás a Szolnok alatti Tisza-szakaszon egyben maradó árhullám esetén is előfordulhat. Mind a szétválás, mind a visszahajlás egyértelmű okozója a Marosnak Szeged felett a Tiszába hatoló árhulláma, amely rendszerint jóval előbb ér a Maros torkolatába, mint a tiszai árhullám tetőzése odáig. A Maros duzzasztásának hatása a Tiszában Szolnokig is felhatolhat és a fő árhullámot befolyásolhatja. Ezért tetőzik Szegeden jóformán mindig Szolnokot megelőzően a Tisza. Ha véletlenül mégis Szolnok tetőzne hamarább, akkor is a Maros az okozója ennek: ilyenkor a Maros árhulláma éppen késett. 1879 januárjában pl. (3./bábra) ez az eset adódott. Az árhullám kettészakadása pedig rendszerint akkor következik be, amikor a Maros korábban érkező árhulláma valamivel alárendeltebb, és emellett a Tisza hatása módosulva bár, de meg tud maradni vagy még inkább, ha a Maroson második, vagy további árhullám is kialakul. A most felsorakoztatott tények igazolják azt a törekvésünket, hogy a tiszai árhullámtetőzések levonulását vízjárástörténeti szemléletben, a bekövetkezett és regisztrált hidrológiai események megismerése után jellemezzük, és a Tisza árhullámait a maguk egyéniségében, rendkívüliségeik tudatában vizsgáljuk. Az 1876—1975 évszázad tiszai árhullámait három korszakra oszthatjuk. Az első korszak az 1876—1895 évek közötti árvizes, és az 1896— 1911 közötti viszonylag szárazabb időszakból áll. A második korszak az 1912—1942 évek közötti árvizes és az 1943—1961 évek közötti árvízmentes időszak összessége. A harmadik korszak az 1962— 1975 közötti, de még 1977-ben is tartó árvizes időszak. A Tisza árvizeit leíró három tanulmányunk Hidrológiai Közlöny 19/8. 7. sz. 303