Hidrológiai Közlöny 1979 (59. évfolyam)

6. szám - Dr. Simándy Béla: Az 1879. évi szegedi árvíz és árvízvédelmünk feladatai

Az 1879. évi szegedi árvíz, és árvízvédelmünk feladatai DR. SIMÁDY BÉLA igazgató Az emberiség mai fejlődésének iramában száz év nagy idő. A szegedi, azóta már történelemmé vált 1879-es árvízkatasztrófának ma már nincsen élő tanúja. Mi, utódok mégis kötelességünknek tartjuk a visszaemlékezést annak ellenére, hogy csak feljegyzésekből ismerhetjük, mi történt azok­ban a napokban és miért történt mindaz. Hazánk gazdasági felemelkedésének alapfeltétele volt a Tisza szabályozása, a Tisza kiterjedt alföldi árterületének teljes árvízmentesítése. Enélkül sem a mezőgazdaság, sem az ipar, sem a közlekedés nem lehetett volna biztonságos az ország mai területének negyedrészében. Amint megteremtődtek a szabá­lyozási munkák elvégzésének feltételei, azonnal fel is vetették azok mielőbbi elvégzésének szükséges­ségét. A Tisza szabályozása — a folyóvölgy és az ár­terület rendezése, a meder lefolyási viszonyainak javítása, az árvízvédelmi töltésrendszer megépíté­se — több nemzedék hatalmas, végül sikerrel zá­rult vállalkozása. Terveit a múlt század 40-es évei­ben, a reformkorban dolgozta ki Széchenyi István megbízásából, annak nagyra törő koncepcióit ma­gáévá téve Vásárhelyi Pál. A mű kivitelezése tör­ténelmünk egyik legtragikusabb korszakában, az osztrák önkényuralom idején kezdődött, de befeje­zése átnyúlt a kiegyezés gazdaságilag gyors fellen­dülést eredményező szakaszába is. Sajnos, még ebben a korban is csak később ismerte fel kormány­zatunk és közvéleményünk, hogy a vízügyeknek hazánkban más és fontosabb szerepe van az ország életében, mint a világon bárhol másutt. E tekintet­ben éppen a szegedi árvíz keserű tapasztalatai segítették elő a helyes megoldásokat. Az alföldi agrárproletáriátus sok tízezernyi serege — a kor mérnökeinek vezetésével — küzdelmes évtizedek során, meglehetősen mostoha műszaki feltételek között, kézi erővel, talicskával, kordéval építette fel ezt az évszázadokra szóló monumentális művet, amely azóta is Európa legnagyobb árvíz­védelmi rendszere. E rendszernek sok csodálója volt, és különösen akkor, amikor az elemek erejével nem, vagy csak részben sikerült megbirkóznunk, számos bírálója is akadt. Tény, hogy a Tisza ár­vizeinek szintje a szabályozás kezdete óta minden­hol, de különösen az alsó szakaszokon jelentősen megemelkedett, így az árvízveszély is lényegesen növekedett. A védműveket emiatt állandóan erő­síteni és magasítani kellett, mind a mai napig. Ez azonban nem a Tisza-szabályozás rendszerbeli fogyatékossága, vagy hibája, hanem ez tulajdon­képpen az árvízmentesítéssel nyert mezőgazdasági területek ára. Az árvízszint ugyanis a kezdeti hi­báktól és az egyensúlyi állapot átmeneti megzava­rásától függetlenül is szükségszerűen emelkedett — párhuzamosan az árvízmentesítés előrehaladásá­val­­, vagyis a mentesített terület növekedésével és az árvizek tározását biztosító, az árhullámok he­vességét és magasságát mérséklő ősi árterületek, majd nyílt árterek és a hullámtér csökkenésével. Mint a nagy mű leghivatottabb bírálói, a későbbi kor vízmérnökei megállapították: a Tisza szabályo­zás sikere az elsődleges, ha hibáiról beszélhetünk, azok másodlagosak. Kvassay Jenő megállapította (1889), hogy a megépített viszonylag magas tölté­sek rendszere helyett sem a víztározás, sem az oldal­csatornás árapasztás, sem a Vaskapu szelvény bő­vítése nem jöhetett szóba. Nem annyira e gondola­tok kivitelezhetetlensége miatt, hanem hatástalan­ságuk következtében. A hegyvidéki tározás tér­szükséglete olyan magas — legkevesebb 2,6 milliárd köbméter — lett volna, hogy ezzel sem akkor, sem ma nem lehet árvízmentesítés címén foglalkozni. A további elgondolások pedig, legalábbis részben, nem tették volna feleslegessé a töltésrendszert. Bogdánfy Ödön (1906) véleménye szerint egyes kisebb helyi hibáktól eltekintve a mű egésze ,,el­hibázottnak nem mondható". Erdős Ferenc (1919) ugyan mederbővítési javaslatokat dolgozott ki főként a Tisza Szolnok-Csongrád és Szeged—Tö­rökbecse szakaszára, de ő is leszögezte, hogy nem annyira az addigiak hibái, hanem a jövő időszak szükségszerű fejlődése miatt teszi meg javaslatait. Korhely József (1937) felsőfokú jelzőkkel dicsérte a nagy mű eredményeit, s hibáinak csak az attól történt — szándékos vagy szükségszerű — eltéré­seket jelölte meg, különösen azokban az esetekben, amikor a töltések köze a kívánatos 1000, de leg­alább 760 m-nél kisebb lett. Iványi Bertalan (1948) kimondta: ,,A Tisza szabályozása helyes alapon in­dult el, és az egyedül járható úton ért célhoz. Ered­ményei kétségbevonhatatlanok, hibái pedig, ha ki nem is küszöbölhetők, feltétlenül ellensúlyozhatók." Nem hibájaként, hanem korlátjaként említi azt a körülményt, hogy ámbár a Körös és a Maros le­folyásának gyorsításával elérhető volt, hogy a Tisza első árhullámával ezeknek a folyóknak az ár­árhullámai nem találkozhatnak, azt már nem le­hetett megakadályozni, hogy ha e folyóknak má­sodik, vagy további árhulláma keletkezik, ne tör­ténhessen meg mégis a tetőző vizeknek a veszélyes találkozása. A Tisza szabályozásáról adott fenti értékelések­nek közös és legfontosabb vonatkozása, hogy ár­vízvédelmünk mindenkor korszerű szinten tartása nélkül kockáztathatjuk az elért eredményeinket. Végeredményben az 1879. évi szegedi árvíznek sem önmagában a Tisza-szabályozás volt az oka, vagy annak hibás, inkább némelyek által hibásnak ítélt végrehajtásmódja. Ezek legfeljebb közvetve járultak hozzá a kialakult helyzet súlyosbodásá­hoz. A katasztrófa fő oka az volt, hogy a várost védő töltésrendszer nem épült ki — mert nem épül­hetett ki — kellő erősségűre és kellő magasságúra. * Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság, Szeged

Next