Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)
2. szám - Domokos Miklós: Pietro Palocapa és a magyarországi Tisza-szabályozás
Pietro Paleocapa és a magyarországi Tisza-szabályozás Domokos Miklós Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóközpont 1095 Budapest, Kvassay J. u. 1. Kirónál: A velencei Istituto Veneto di Scienze, Lettere ed Arti 1988 októberében konferencián emlékezett meg Pietro Paleocapa (1788—1869), az európai hírű olasz vízimérnök születésének 200., és a nevezett Istituto újjáalapításának 150. évfordulójáról. A konferencián a jelen dolgozatot szerzője meghívott előadóként ismertette, vázolva a magyarországi Tisza-szabályozás történetét, különös tekintettel Paleocapa abban szerzett érdemeire. A dolgozat 1. fejezete az olasz hallgatóságot a Tisza-völgy vízszabályozás előtti állapotával ismertette meg. Ezt követte Széchenyi István gróf és Vásárhelyi Pál mérnök Tisza-szabályozást megelőző együttműködése egyik legjelentősebb eredményének, az Al-Duna hajózhatóvá tételének rövid bemutatása, majd a Vásárhelyi-féle előzetes és általános Tisza-szabályozási terv (1846) ismertetése, amelyről a budai Helytartótanács — részben Vásárhelyi hirtelen halála miatt — Paleocapától kért szakvéleményt. Az előadás súlypontja: a Vásárhelyi- és a Paleocapa-féle koncepciót összehasonlító 4. fejezet, amely a témakör kiváló szerzőktől származó gazdag irodalmán alapul (Bogdánfy 1906, Botár 1954, Ihrig et al. 1973, Iványi 1948, Lászlóffy 1982, Vágás 1987, V.Borkóczy et al. 1987) és érveléséhez friss mérési eredményeket is felhasznál. Az epilógus-szerű 5. fejezet röviden a Tisza-völgyi vízrendezés — megtorpanástól és tragédiától sem mentes — megvalósulását (1846—1908) és — „második honfoglalás"-nak is nevezett — végeredményét tekinti át, tisztelettel emlékezve a kezdeményező Széchenyire és munkatársaira, köztük Vásárhelyire és Paleocapá ra. Kulcsszavak: ármentesítés, lecsapolás, folyószabályozás, Tisza-völgy, vízügyi történelem, Paleocapa 1. Hővezetés Magyarország Európa azon országai közé tartozik, amelyekben — a földrajzi adottságok miatt — az átlagosnál jóval nagyobb áldozatot követel a víz ellen és a vízért való küzdelem. Az ország területe a magyarok IX. századi honfoglalását követő történelmi időkben a 325.000 km 2 területű egész Kárpát-medencére kiterjedt, 1919 óta pedig a medence középső, 93 000 km 2-nyi, legmélyebb fekvési részére szorítkozik. A környező, magas hegységekből lezúduló vizek az Alföldön kanyargó, kisesésű folyómedrekből kilépve az ország mai területének egynegyedét még a XIX. század első felében is szinte évről-évre elöntötték (l.ábra). A vízjárta területek — a maguk idején — ugyan némi áldást is hoztak a lakosságnak: virágzott a halászat, a nádfeldolgozás, sőt a XVI—XVII. századi 150 éves török megszállás idején a mocsarak a magyar lakosság búvóhelyeiül is szolgáltak. A mocsarakból terjedő betegségek, a mezőgazdaságilag művelhető terület jelentős mértékű korlátozása, a közlekedés bizonytalansága, főképpen pedig a lakosság életének és vagyonának állandó veszélyeztetése azonban az említett előnyöknél sokkal súlyosabb hátrányokat jelentett. Az alföldi folyók gátak közé szorítása és mederszabályozása, a — máig „legnagyobb magyar"-ként tisztelt— Széchenyi István gróf céltudatos és áldozatos kezdeményezésére, Vásárhelyi Pál és más magyar vízimérnökök irányításával, a kiváló olasz vízimérnök, Pietro Paleocapa, mint felkért szakértő, hatékony közreműködésével, 1846-ban kezdődött és lényegében 1908-ban fejeződött be (noha egyes vonatkozásaiban még most is tart). Ezt a múlt századi gigászi munkát — amely 4200 km-nyi árvízvédelmi töltés létesítésével az ország mai területének negyedrészét adta vissza a mezőgazdaságnak (2. ábra), megszüntetve a tele-1. ábra. A Kárpát-medence keleti felének vízborította és árvízjárta területei a lecsapoló munkálatok megkezdése előtt 99