Hidrológiai Közlöny 1993 (73. évfolyam)
5. szám - Dobos Irma: A magyar Vízügyi Múzeum hálózati kiállításai
A magyar vízügyi múzeumi hálózat kiállításai Dobos Irma 1027 Budapest, Margit krt. 44. Kivonat: A magyar vízügyi múzeumi hálózat három múzeuma és 15 gyűjteménye áttekintő képet ad az országunkban századok óta folyó küzdelemről a vizek hasznosításáért, vagy a vizek kártételei ellen. Megismerteti azokat a nagyszerű mérnöki alkotásokat, amelyek egy részével még ma is találkozhatunk, és amelyek méltán hirdetik kiváló alkotóik nevét és nagyságát: múzeumok, vízügyi történelem. Kulcsszavak: 1. Előzmények A tágabb értelemben vett hazai vízgazdálkodás 2000 évre visszavezethető történetének tárgyi és írásos emlékeit elődeink már az 1800-as években megkísérelték összegyűjteni. Kezdeményezésükben az a cél vezérelte őket, hogy egyrészt méltó emléket állítsanak mindazoknak, akik a vízépítés, a vízbányászat és a folyószabályozás nehéz munkájában maradandót alkottak, másrészt megőrizték és ápolják időtálló eszközeiket és munkájuk eredményét. A gyűjtéshez az első nagy lehetőséget az ország ezredéves (1896) fennállásakor rendezett kiállítás nyújtotta. A gazdag anyagot, amit az ország vízügyi szervei összegyűjtöttek, nem sikerült megmenteni, arra csak az akkor kiadott albumból és néhány értékes fényképből lehet következtetni. A következő kezdeményezés Sajó Elemér (1875-1934) kiváló vízépítő mérnök nevéhez fűződik, aki - körlevele tanúsága szerint a vízügyi múzeum életre hívásáról intézkedett a Vízrajzi Intézeten belül. Hamarosan jelentős mennyiségű anyag gyűlt össze, amely az intézet gyakori helyváltoztatása következtében megsemmisült. A második világháború után talán éppen a kissé enyhülő politikai viszonyok adtak lehetőséget 1954-ben a művelődési főhatóság keretében egy Műszaki Emlékeket Nyilvántartó és Gyűjtő Csoport megalakítására. Ez a csoport képezte később a magját az Országos Műszaki Múzeumnak, amely természetesen a vízügyi vonatkozású tárgyi és írásos emlékeket is összegyűjtötte. Közel egyidőben Dégen Imre, a vízügyi ágazat akkori vezetője is felvetette egy önálló vízgazdálkodási múzeum alapításának gondolatát. Felállításáról az Országos Vízügyi Főigazgatóság Kollégiuma 1961-ben hozta meg határozatát (Fejér L. 1988.). Ezt követően 1973-ban alapították meg a Magyar Vízügyi Múzeumot, és több mint másfél évtized szorgos munkájának eredményeképpen 1980 óta Esztergom egyik szép barokk épülete ad otthont a vízügyi emlékeknek. Anyagából rendezték be az esztergomi Duna, a siófoki Beszédes József Múzeumot és Nagycenken három országos múzeum részvételével a Széchenyi Emlékmúzeumot. Ezt megelőzően az 1960-as és az 1970-es években már több vízügyi intézmény az ország különböző részén kisebb kiállítást is kialakított. A gyűjtemények és az emlékhelyek azzal a céllal létesültek, hogy a vízgazdálkodás vagy vízépítés egy bizonyos szakterületének vagy egy kisebb vízrajzi egységének vízügyi történetét bemutassa. Ezek ma már a Magyar Vízügyi Múzeum szakmai felügyelete alatt működnek, szervezetileg viszont - néhány kivételtől eltekintve - a területileg illetékes vízügyi igazgatóságokhoz tartoznak. Időközben a Körös-vidék történetét bemutató gyulai kiállítást lebontották, a nagycenkit pedig átrendezik. 2. A Duna szabályozása és hasznosítása A Duna fontos szerepet töltött be a kereskedelemben, a hadászatban, az élelmezésben, néhány helyen az arany kinyerésében, több évtized óta a csápos kutak és a felszíni vízkivétel révén a vízellátásban is. Az utóbbi évekig úgy látszott, hogy a megépülő dunai vízerőmű az ország villamosenergia-ellátásában is részt vesz. Az esztergomi Duna Múzeum állandó kiállítása a Dunatáj kialakítását a Duna mederváltozásain és gyakori árvizein keresztül mutatja be. A „Geológiai vitrin"-ben állították ki a kotrásokkal felszínre került kavicsot és egyéb kőzetféleséget, valamint sok, történelem előtti idők maradványait Szerszámok és eszközök régi korok hajósait, halászait, aranyásóit és mesterembereit idézik meg. Itt kapott helyet egy török időkből származó, a vízelvezetést is szolgáló közkút triász mészkőből kialakított része. A víz elleni védekezéstől a vízellátáson keresztül a szennyvíz-elvezetésig minden vízépítést magában foglalt a rómaiak tevékenysége. Zsilipet, gátat, utat, hidat, s valószínűleg vízimalmot is építettek. A múzeum szabadtéri területén az Óbudai Aquincumból származó triász időszaki mészkőbe ágyazott, a hideg és a melegvíz vezetésére alkalmas kettős csövű római vízvezeték-maradvány látható. Nemcsak a rómaiak, hanem az őket követő népek vízkultúrája is bizonyítja, hogy a Dunán a vízhasznosítás jóval előbbre járt, mint a vízszabályozás. Az első folyószabályozást hazánkban a XIII. században IV. Béla király felesége, Mária királyné végeztette uradalmának megvédésére és „Pozsonytól Gönyü felé egyenes irányban új Dunát" ásatott, hogy a Mosontól távol tartsa a magas árvízeket. Tudjuk, hogy ebben a században több védgátat építettek és folyót is szabályoztak, de ez nem volt jellemző (Ihrig D. 1973). A tervszerű vízrendezési munka csak a XIX. században kezdődött, amelyhez kiváló alapot adott a II. József császár által életre hívott első magyar mérnökképző egyetem, az Institutum Geometrico et Hidrotechnicum (1782). Innen kerültek ki azok a kiváló vízügyi szakemberek, mérnökök és földmérők, akik a folyószabályozások első nehéz munkáit megvalósították. Az őket segítő, kézi erővel dolgozó kubikosok (a kubikméterm3 szóból származik) emberfeletti munkáját megörökítő korabeli képei és felszerelései is helyet kaptak a kiállításon (Fábián Gy. 1980, Kaján I. 1982). A nagy munka az Al-Duna szabályozásával indult el, amelyet gróf Széchenyi István (1791-1860) a kiváló államférfi kezdeményezett, s a megvalósításhoz Vásárhelyi Pál (1795-1846) készített terveket (Bidló G. 315