Hidrológiai tájékoztató, 2000
TERÜLETI VONATKOZÁSI CIKKEK - Dr. Vágás István: A Tisza és árvizei
A Tisza és árvizei DR. VÁGÁS ISTVÁN Az 1846-1908 közt végrehajtott Tisza-szabályozás célja és műszaki tartalma A Széchenyi István által elgondolt, és megszervezett, Vásárhelyi Pál által megtervezett és megindított Tisza-völgyi munkáknak célja kettős volt: Egységes töltésrendszer építésével mentesíteni Alföldünket a Tisza és mellékfolyói szeszélyesen, de mindig visszatérően bekövetkező elárasztásaitól. Mederváltozásoktól mentes, jó lefolyási és hajózási viszonyokat teremteni a folyómeder vonalozásának egészséges alakításával, átvágások létesítésével. Vásárhelyi Pálnak és munkatársainak megvalósított műszaki tervei, és Herrich Károly által három évtizeden át országosan felügyelt kivitelezés nyomán. A Tisza Tiszaújlak és Titel közötti síkvidéki szakaszán a vízfolyáshoz általában viszonylag közel megépített - az addig már kialakult töltés építési adottságokat is megtartó -„szűkebb" töltésrendszerrel mentesítettek az árvizektől mintegy 28 ezer km2-t, amelyből hazánk jelenlegi területére kereken 21 ezer km2 jut. Ez a töltésrendszer a mai Magyarország lakosságának 30%-át, vasútvonalainak 32%-át, közútjainak 15%-át, az ipari üzemei közül kb. kétezret, a legértékesebb mezőgazdasági termő területeiből pedig 18 ezer km2-t véd. Az eredeti töltésvonalazás - amely még kézi erővel, legfeljebb lóvontatású, bordélyos földszállítással, tehát a legnehezebb munkával épült „első közelítés"-ben 1872-re készült el. Kisebb helyszínrajzi módosításokra, és a megtörtént árvízi elöntések tapasztalataival indokolt lényegesebb töltéstest-erősítésekre 1908-ig, az építés hivatalos befejezésének évéig még többször sor került. A nagyobb, mindig sikeres árvízvédekezések (1919, 1932, 1970) után a töltéseket tovább magasították, és újabban főleg bővítették. A Tisza Szamos torkolat alatti fő védelmi vonala 1889 óta, tehát 111 éve egyetlen árvíz alkalmával sem szakadt át. Ez önmagában is sikere a tervezésnek, építésnek, fenntartásnak, a védekezési munkáknak, egyszóval: a mindenkori magyar vízügyi szolgálat eredményes és szakszerű működésének. A Vásárhelyi Pál eredeti terve által kijelölt és sorszámozott 102 átvágásból az eredeti tervek szerint, változtatás nélkül 92, kis változtatással további 2 készült el, összesen tehát 94-et építettek meg. Ezzel lényeges változtatás nem történt az 1846-ban véglegesített, s az akkor elfogadott terveken. Az építés későbbi évtizedeiben egyesek a „kettős" átvágásokat egymástól elkülönítve átszámozták. Ennek az íróasztali tevékenységnek eredményeként a 107, 112, sőt még a 120 átvágás-szám is elterjedt. A Tisza-szabályozás egyes későbbi bírálói ebből vonták le azt a téves következtetésüket, hogy Vásárhelyi eredeti művét a kivitelező mérnökök - állítólagos „egyéni érdekeket" szolgálva - „elrontották", és az „újabb", a tulajdonképpen nem is létező átvágásokkal „meggyorsították" a lefolyást, s így az Alföldet „kiszárították". Az átvágások rendszerével a Tiszaújlak és Titel közötti 1214 km hosszúságú folyószakasz 756 km-re, 1 1:6 arányban megrövidült. A megrövidített folyónak az 5/6-a régi, érintetlen folyómeder és 1/6-a az „ásott" meder. Az átvágások leginkább enyhe hajlású ívként fejlődtek ki a nagyjából egyharmad szelvényfelülettel készített, a víz kimosó ereje által teljes méretűre bővített vezérárkokból. Nem a meder „erőszakos kiegyenesítéséről" volt tehát szó, hanem olyan, a vízfolyás által is elfogadott állandósításáról, amely a hordalék- és jéglevonulási viszonyokat is jórészt megjavította. A kanyarulatok, elfajult meanderek, kettős kanyarodású szurflexiók megszüntetése nemcsak a hajózást segítette, hanem a jégtorlaszok odafagyását is gátolta, sőt, ki is küszöbölte. Az átvágások száma összhangban állt a szűk töltésközökkel is, hiszen az árvízi sodorvonalnak is irányt szabó lefolyási útvonala szélesen kanyargó anyamederben nem lett volna elkészíthető. A töltésezéstől és az átvágásoktól az árvízi időszakok rövidülését várták. A töltések valóban megakadályozták, hogy hetekig-hónapokig tartson, amíg a kiterült vizek visszatalálnak valahol a Hortobágyot, vagy a Körösök völgyét is megjárvaa Tisza anyamedrébe. A szabályozott folyószakasz 1:1,6 arányú megrövidítése a vízszín átlagos esését is ebben az arányban növelte meg (Szolnok alatt szinte egységesen 4 cm/km-re), ami a lefolyás sebességét (az esés növekedésének négyzetgyöke arányában) csak 26%-kal emelte. Az 1,6-szer rövidebb, és az átfolyás középsebességét 1,26-szorosára növelő folyószakaszon a víz tartózkodásának időtartama 1,6 x 1,26 x 2,02-szeresen, tehát kb. a felére rövidült. Ebben ezek szerint nem a vízsebesség növekedésének, hanem a lefolyási út rövidülésének volt lényegesebb szerepe. Félreértésekre vezetett az a hiedelem, hogy a lefolyási út rövidülése és a vízsebesség mérsékelt növekedése a vízállástetőzések levonulásának meggyorsulásával jár. A víz az adott meder súrlódás és vízszínelés feltételei mellett a betöltésezett Tiszán az áradások idején kereken 1 m/s = 3,6 km/óra középsebességgel folyik. A zavartalanul lefelé vonuló, a vízhozamok növekedéséből létrejövő árhullám tetőzése a tapasztalatok szerint viszont 35-45 cm/s = 1,3-1,6 km/óra sebességgel halad előre. A víz és a vízen haladó tetőzési hatás sebessége azonban nemcsak nagyságában, hanem irányában is eltérő lehet. A Tisza középső és alsó szakaszain ugyanis a leggyakrabban alulról halad felfelé a tetőzés, holott a víz ebben az irányban sohasem folyhat. A mellékfolyóknak, vagy a Dunának, mint befogadónak a Tiszáétól eltérően alakuló árhullámai duzzaszthatják, vagy süllyeszthetik a Tisza vízállását, és ez a főfolyó hidrológiai önállóságát korlátozva határozza meg a tetőzési helyzeteket. A szabályozott Tiszán - ha a vízgyűjtő egészéről megindul a lefolyás - az árhullámok levonulásának jellegzetes eseménysorozata a következő: A Felső-Tisza és a Szamos Vásárosnamény közelében egyesülő árhullámának tetőzése - ha azt a Bodrog árhulláma is eléri - Tokaj körzetében lelassulhat, és akár napokig is változatlan szinten ott, vagy alatta, a Közép-Tiszán bevárhatja a nem sokkal később elinduló további árhullámokat. Mielőtt az eredeti, vagy az egyesült árhullámnak a tetőzése elérné Szolnokot, a Tiszába érkezhet Csongrádnál a Körös, Szegednél a Maros árhulláma, amelyeknek az apadása is gyors, s a Tiszában a szolnoki tetőzést megelőzően új tetőzést hoz létre a betorkollási szelvények alatt. Az ezt követő vízszín-süllyesztési hullám, „tetőzési" hullámként indul visszafelé a főfolyón. A két irányból, a felülről is, alulról is érkező tetőzés - amelyben a Körös és Maros árhullám gyorsabb befejeződésének apasztó szerepét a Duna egyidejű áradásának hatása átmenetileg megszüntetheti, apadását fokozhatja valahol Szolnok és Csongrád közt, leginkább Tiszaugnál találkozik, s ilyenkor a Tisza árhulláma -mint ahogy eddig az esetek kb. kétharmadában történt - nem Titelnél, hanem Tiszaug táján fejeződik be. Az is jellegzetes lehet, hogy a Duna, vagy a Maros, esetleg a Körös hatása csak részben hat a Tiszán lefelé haladó árhullámra, s az a Tisza alsó 45