História 1981
1981 / 4. szám - EGY KÉP - EGY ESEMÉNY - PETNEKI ÁRON: Egy 1456-os keresztes emléktáblája
Az általános rettenetnek különös nyomatékot adott, hogy június 3. éjjelétől csaknem egy hónapon át egy hatalmas üstökös világított az égen, amelynek hol „tudományos” asztronómiai leírása, hol borzongó „értelmezése” szinte minden egykorú évkönyvben és krónikában megtalálható. Minthogy az üstökös csóvája kelet felé mutatott, a közvélekedés megegyezett abban, hogy kelet felől iszonyatos csapás készül a nyugati kereszténységre. Bulla imára, harangozásra A pániknak és a Magyarországról érkező híreknek ebben a légkörében adta ki III. Calixtus pápa 1456. június 29-én az utóbb Bulla orationum néven emlegetett bullát, amely elrendeli, hogy minden templomban mondassák el meghatározott szövegű ima „a pogányok ellen”; továbbá, hogy a kereszténység valamennyi templomában naponta, az addig szokásos reggeli és esti harangszó közt, „déltájban’’ háromszor kong 3csát meg a harangokat. Aszerint, „„V s m". harangszó alatt a hívek hány Miatyánkot és Üdvözlégyet imádkoznak el, a bulla 40—100 napi bűnbocsánatot helyez kilátásba. Az „Imabui!’” nevéhez híven mást nem rendelt el, a végveszély érzetében fogant könyörgérsorozatot, aminthogy az előírt ima pontosan ismert szövegének végkicsengése is ez: „Istenem tedd, hogy ellenségeink pusztuljanak, tégy csodát!” Még csak az sem mondható, hogy a déli harangozás elrendelése a Rajnától az Al-Dunáig mégiscsak gyülekező keresztesek lelkesítését, a nép további mozgósítását célozta volna, mert a szövegben erre egyetlen kitétel sem utal. Maga a bulla szövege és jól értesült kortársak értelmezése alapján, a déli harangszó a pápa eredeti szándéka szerint nem volt több, mint hogy „feladassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török, ellen harcolnak” és „állhatatos fohászkodással engeszteljék meg Istent”. Ily módon elmondható, hogy a déli harangszó eredetileg voltaképpen nem egyebet hirdetett, mint a keresztes eszme végső csődjét. A csoda A bulla kiadásának harmadnapján, július 2-án, megkezdődött Nándorfehérvár ostroma, három héttel utóbb pedig bekövetkezett a „csoda”: Hunyadi győzelme. A nándorfehérvári diadal tulajdonképpen kettős értelemben is ellenpontja annak, amiben a déli harangszó elrendelése eredetileg fogant. Ellenpont egyrészt azáltal, hogy a Balkánról érkező vészhírekre Hunyadi merőben ellentétes módon reagált, mint a már csak imákhoz folyamodó III. Calixtus pápa. Pontosan tudjuk, hogy a szerb despota értesítése a szultáni had szerbiai felvonulásáról a június 12. előtti napokban jutott Hunyadi kezeihez Szegeden. A hír, mely Rómában teljes pánikot váltott ki, Hunyadit arra sarkallta, hogy haladék nélkül cselekedjék. Ekkor határozta el, hogy közvetlenül átveszi a parancsnokságot a Kapisztrán által toborzott paraszti keresztes csapatok felett, miután végleg fel kellett adnia a hiú reményt a nyugati segélyhadak iránt; miután kiadta rendelkezéseit a kereszt prédikátorainak, ő maga június 12-én seregével együtt megindult Keve (Kovin), majd Belgrád felé, hogy energikusan kézbevegye a védelem előkészületeit. Minden jel arra mutat, hogy Nándorfehérvár védelmének egész stratégiája részleteiben ama napokban készült el, amikor Rómában az „Imabullát” fogalmazták. Másrészt ellenpont a győzelem azáltal is, hogy radikálisan „korrigálta” a fejedelmekre és lovagokra épített kereszteshadjárat elképzelését. Beigazolta, hogy ha már nem is holmi nagyralátó offenzív vállalkozásokra, például Konstantinápoly visszavételére, de legalább védelmi harcra, és végveszély idején még mindig mozgósíthatók tömegek a kereszt jegyében, de már nem lovagok és nemesek, hanem az otthonukat, szülőföldjüket — mint Kapisztrán írta — „remegve, de oroszlánként” védelmező parasztok. Nándorfehérvár felmentése végül is ama 20—25 000 főnyi — Hunyadi 4— 6000 létszámú seregét kiegészítő — paraszthad helytállásán múlt, a négyszeres túlerővel szemben, mely tömeg május—június folyamán vette fel a keresztet az említett dél-magyarországi megyékben. De maga a győzelem idővel „korrigálta” a déli harangszó jelentését és értelmezését is. A harangszó Az átértelmezést már kezdettől segítette egy sajátságos időbeli mozzanat. A bécsi Kölnerhof egyik káplánja, bizonyos Johannes Goldener 1456. július 31-én Bécsből írt leveléből tudjuk, hogy aznap hozta meg a városba, egyáltalán az Alpoktól északra eső tájakra Giovanni Castiglione paviai püspök Rómából III. Calixtus pápa Bulla Orationumát, melyet ki is hirdettek. Ugyanő egy másik levelében részletesen beszámol arról, hogy a Budáról érkezők már másnap, augusztus 1-én meghozták a nándorfehérvári győzelem (július 22) hírét Bécsbe, amit a kor szokása szerint a város valamennyi harangjának kongása ünnepelt. Már az Alpoktól északra, Európa Itáliához legközelebb eső nagyvárosáról pontosan tudjuk tehát, hogy véletlenül a „csodáért” való könyörgésre felszólító és a valóban csodás győzelmet nyugtázó harangozás már az első napon egybeolvadt. Másutt meg éppen mindenütt a győzelem ünneplésére szólaltak meg előbb a harangok. Budára például már július 28-án meghozták a győzelem hírét, s éppen a Budáról Bécsbe érkezők számoltak be arról, hogy július legvégén Budán és Magyarország egyéb városaiban „valamennyi harang meghúzásával és örömtüzekkel” ünnepelték a diadalt. A pápa bullája Budára legkorábban augusztus első hetének vége felé érkezhetett meg. A sorrendiség így alakult egész Európában még Itáliában is. Bolognában például már augusztus 9-én a nándorfehérvári győzelem hírére kongtak a harangok, míg a pápai bullát csak augusztus 22-én hirdették ki. A győzelemnek nemcsak híre volt gyorsabb a bullánál, hanem puszta ténye alighanem még akkor is átalakította volna a déli harangozás értelmét, ha maga a pápa tudatosan nem módosítja azt. III. Calixtus Rómában augusztus 6-án értesült a győzelemről; amikor a következő hónapok folyamán számos brevéjével, szerte Európában szorgalmazta az „Imabulla” kihirdetését, már maga is új értelmezést adott annak, minthogy Isten győzelemre segítette a keresztények fegyvereit, a déli harangszó alatt elmondott imák egyben a hálaadás imái legyenek. Ily módon maga a pápa teremtett — igaz, laza — kapcsolatot a harangszó és a győzelem között. Ehhez járult, hogy a pápa, kifejezetten a nándorfehérvári győzelem emlékére is, hozott egy rendelkezést, éspedig annak híre vételének első évfordulóján, amikor is a napot, augusztus 6-át — különben a keresztény naptár szerint az Úr színeváltozásának napját — az egész keresztény világban ünneppé tette. E rendelkezés bizonyára hozzájárult annak a hiedelemnek a kialakulásához, hogy a déli harangozást is hasonló értelmű pápai elhatározás hívta életre. A déli harangszó összekapcsolása a nándorfehérvári győzelem emlékével végeredményben a történelem nem gyakori önkorrekciói közé tartozik. A hagyomány a történelmi tévedést — egy általános európai kereszteshadjárat illúzióját — korrigálta azzal, hogy a déli harangszót a győzelemhez kapcsolta. SZŰCS JENŐ Nándorfehérvár 16. századi metszeten 15