História 1983
1983 / 3. szám - HALÁSZ IMRE: Nyaralás, idegenforgalom és a "szerelmi szabadfoglalkozásúak"
Nyaralás, idegenforgalom és a „szerelmi szabadfoglalkozásúak” A 18. század második felétől — akik tehették — egyre többen keresték fel a Balatont nyáron és télen, hogy megnyugvást, enyhülést nyerjenek a partján, gyönyörködjenek festői szépségében. De csak a reformkorban vált fogalommá a „százszoros Éden”, ahogy Berzsenyi Dániel, a niklai remete nevezte a magyar tengert. A Balaton idegenforgalma a 19. század közepétől egyre nőtt és a század végére teljesedett ki. Ez természetesen maga után vonta a szórakoztató- és a vendéglátóipar kiépülését, így a kezdeti fürdőkultúra elég gyorsan, már a múlt század végére pezsgő fürdőéletté teljesedett ki és az idelátogató vendégek egyre növekvő száma miatt a nyári hónapokban Keszthely lakossága többszörösére duzzadt. A városban — mint ebben az időben minden nagyobb lélekszámú helységben — már állt egy, később több bordélyház. A piros lámpás házak és a nem bordélyházban alkalmazott, ún. „kujtorgó nők” szaporodása, valamint az idegenforgalom, a nyaralókultúra, a szabadidőtöltés fejlődése között a polgári világban szoros összefüggés állott fenn. 1849-ben Balatonfüred közigazgatásának vezetője, a polgári biztos arra kapott utasítást, hogy a „szabad személyeket”, ha kell karhatalommal, de telepítse ki Balatonfüredről Arácsra, mert az általában férjükkel érkező hölgyek nem hajlandók addig az egyébként festői szépségű fürdőhelyre jönni, míg ezek a „kujtorgó szabad személyek az utrán garázdálkodnak”. A felsőbb hatóság véleményéhez a fogadók tulajdonosai is csatlakoztak, mert a vendégek elmaradása nagyon érződött a bevételen. Mit volt mit tenni, a „szabad személyeket” ki kellett utasítani és a vendégjárás a következő évben ismét fellendült. Hasonló problémával kellett szembenéznie Keszthely város tanácsának is, először a múlt század ötvenes éveiben. A város tanácsa és a helyben lakók alakította közvélemény is elkeseredett, de reménytelen küzdelmet folytatott a prostitúció ellen. A fürdőidényben a ház forgalma nagyon fellendült. Sőt! A fürdőidény idejére nemcsak a városban, de a környékbeli falvakban is elszaporodtak azok a helyek, ahol ugyanazt megkaphatták a betérők, mint Keszthely „vörös lámpáshoz” címzett bordélyházában. Egy jelentésben felszólítják a közigazgatás vezetőjét, hogy „közeledvén azon időszak, mikor faluhelyeken az úgynevezett fonyó házak a fennálló rendeletek ellenére szoktak divatozni”, felszólították a helybeli elöljáróságot, hogy ezek az engedély nélkül „üzemeltetett” légyottházak ellen minden esetben erélyesen lépjenek fel. A korabeli városokban szigorúan tiltották az engedély nélküli üzletszerű kéjelgést, elsősorban közegészségügyi meggondolásból, a fertőző betegségek terjedése miatt. Ha a nő egy bordélyházban árulta szerelmét, nem kellett magát a hatóságnál név szerint nyilvántartásba vétetni. A bordélyház tulajdonosa kapott működési engedélyt és vezetett egy listát, ahol feltüntette, ki és mióta dolgozik a bordélyban. A nőket hetente orvosi vizsgálatra kötelezték. A „kujtorgó” kéjhölgyek, akiket később „magánbárcások”-nak neveztek, saját maguk számára kérhettek csak engedélyt, vendégeiket a saját hajlékukban fogadták és ők voltak azok, akik az utcán állva vagy sétálva vadásztak az „üzletre”. Bordélyházi nőnek nem volt szabad az utcán sétálni, itt a cégér a házon függő piros lámpás volt. Többször volt összetűzés a bordélyházi és a kujtorgó „szabad személyek” között, a bordélyháziak azzal vádolták a kujtorgókat, hogy azok „ellopják előlük a vendéget”. A magánbárcás nőket is orvosi vizsgálatra kötelezték, az ő működésüket is a csendbiztos engedélyezte. Amennyiben a csendbiztos engedélye valamelyik nő „Vizsgálati könyv”-ében nem szerepelt és a csendőrségi ellenőrzés őket „munka közben” találta, súlyos pénzbüntetésre vagy elzárásra ítélték. A két tanyahelyet is a keszthelyi köznyelv fejezte ki a legtalálóbban: a bordélyházat „búfelejtő”-nek nevezték, míg a magánbárcások utcáját „örömvölgy” utcának. Ez utóbbiban egymás mellett álltak a piszkos lakók, előttük álltak, vagy sétáltak tulajdonosaik, a „szerelmi szabadfoglalkozásúak”. Keszthely városa nem tehetett mást, fogcsikorgatva tűrte a bordélyt és a magánbárcásokat, s felháborodás ide vagy oda, csak annyit tudtak elérni, hogy a forgalmas utcákban nem engedélyezték működésüket. De mit tehetett a város, amelyiknek polgárai állandóan felháborodtak a bordély és a sétáló bárcások ellen, ugyanakkor nagyon jól tudta, hogy a város idegenforgalma, szórakoztató-üdülő jellege növekedéséhez hozzátartozik a kor felfogása szerint az „ősi” intézmény megtartása? Lajstromozott, rendszabályokat hozott, felügyeletet szigorított és így tovább. A városi vezetés aktái arról tanúskodnak: a mindennapi élet polgári „szükségletei” mindig erősebbnek bizonyultak a városatyák erkölcsi és közegészségügyi megfontolásainál. Vessünk Keszthely a század elején 13