História 1991
1991 / 5-6. szám - ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK - F. DÓZSA KATALIN: Magyar divattörténet
évente megrendezett nemzetközi (azaz szocialista táborbeli) ruházati versenyeken komoly sikereket értünk el — a másodikak lettünk 1952-ben, 53-ban és 54-ben (természetesen!) a Szovjetunió után. Ezekre a bemutatókra reprezentatív célú, jó anyagú, szép modellek készültek, úgy tűnik, mentegetőzni is kellett miattuk: „Miben különböznek ezek a divatbemutatók a régi idők divatbemutatóitól? Abban, hogy ezeken a bemutatókon divatot adunk, de minden dolgozó nő számára” — írta az Ez a divat 1954- ben. A szöveg melletti fotón viszont a Lipcsei Nemzetközi Vásáron versenyző gyönyörű, gyönggyel dúsan hímzett nehéz selyem estélyi ruha volt látható, amelyet „mindenki, minden dolgozó nő” ott viselhetett, ahol akart! A nők elégedetlenek A hazai fogyasztásra szánt termékekkel azonban valami nincs rendjén. 1952-ben Őszi Vásárt rendeztek. „Az áruházak gazdag árukészlete s az árak 10-25 százalékos csökkentése szocialista iparunk, kereskedelmünk eredményeit bizonyítja” — büszkélkedett a Nők Lapja. Számunkra a vásár azonban inkább a nemrég áruhiányban szenvedő piac túltelítettségéről tanúskodik, pontosabban az üzemi divatbemutatók és véleménykutatás ellenére sem kelendő drága és rossz áruról. A fogyasztók elégedetlenek. A Nők Lapja 1952 végén egy fiatal olvasónő, Kondorosi Margit levelét közölte: „Mi is hát a hiba? Én gyakran elnézegetem az utcán, hogyan is öltözködnek a nők. Sajnos, még mindig azt kell látni, hogy van egy vékony réteg, amelyik meg tudja fizetni a Váci utcai szalonok, a belvárosi üzletek árait, s ezek a nők valóban egyénien, ízlésesen, ötletesen öltözöttek. S aztán: van egy nagy tömeg, amelyet mintha egyenruhába bújtattak volna. Zöld lódenkabát, vagy tejeskávé színű velúrkabát, szürke kaskaszoknya, rikító flanellblúz, silány szövetekből készült egyenruhaszerűen unalmas szövetruhák, szörnyűséges gombokkal, ezek ennek az öltözködésnek »legfeltűnőbb« ismertetőjelei.” A fiatal nő szűk szoknyát, halászblúzt és más divatos holmit szeretett volna készen vásárolni, azonban nem talált, s azt a ruhát is, amit végül megvett, át kellett alakíttatnia, új gombokat rávarratnia. Végül talán jobban járt volna, ha eleve újat csináltat egy varrónőnél. Levelét vita követte, többnyire helyeslő hozzászólásokkal. De megrovást is kapott: „Semmi szükség nincsen rá, hogy államunk konfekcióipara a nyugati divatot majmolja mindenféle csőszoknyákkal meg zsákkabátokkal. Akinek az ilyesmi kell, az igenis menjen a Váci utcába, ha pesti az illető, de vidéken is talál olyan varrónőket, akik »ízlése« szerint készítik a ruhákat. Aztán csak menjen végig az utcán az ilyen ruhákban és viselje el a tekinteteket, ami a jampecdivat szerint öltözködőknek kijár” — írta Borbás Béláné Szegedről. Szemléletváltás (1955) 1955-től kezdve egyre inkább érezhető a szemléletváltozás. A divat már nem politikai kérdés, a puritán ideál háttérbe szorult, illetve egyéni választási lehetőséggé vált. A nőiesség vállalása, az elegancia nem rendszerellenes többé. 1957- től ismét tudósítottak a párizsi divatbemutatókról, mindenféle kommentár nélkül. Hosszú ideig ugyan az első számú „közellenség” a jampi, de a lófarok, szűk szoknya, gumitalpú cipő, fekete ing és mintás nyakkendő ellen elsősorban nem a politikai vezetés, hanem a társadalom konzervatív rétegei berzenkedtek. A viselettörténet furcsa fintoraként a „kapitalisták” teremtették meg, s hazánkban a jampecek hordták elsőnek azt az osztályok és nemek közötti különbséget eltörlő, nagy tömegben gyártott és mégis kedvelt típusöltözéket, „mely az élet, az otthon, a munka, a sport és az ünnep alkalmával jól szolgálja a millió és millió dolgozó asszony (és férfi) igényeit”. Ezeknek a szocialista nőideál számára elképzelt elveknek ugyanis tökéletesen megfelelt a 20. század második felére legjellemzőbb öltözet, a farmer, amely eleinte ugyancsak a ,,rothadó kapitalizmus” egyik jelképe volt, az ifjúságot megrontó Coca-Colával és rock and roll-lal együtt. Hosszú az út odáig, amíg társadalmunk hozzávetőleg tolerálja az eltérő megjelenést, s egyaránt elfogadja a divatkövető és ellenző irányzatokat. Ám, hogy a dolgozó nő egyáltalán nem ellensége a módinak, arról már 1957-ben tanúskodott a Nők Lapja: „...valami öltözködési düh tört ki a nőkön... Kora reggel a Váci utcában vagy ötvenen állnak sorban, a lehúzott redőnyű ajtó előtt. Nem citromot, nem banánt vagy hasonló ínyencséget osztanak, még csak nem is celofánt. Konfekcióruhákat. Olyanokat, amelyek nem túl drágák, nagyon szépek és egy modellből csak húsz példány készül... Egymás kezéből kapkodják ki a ruhákat, és úgy viszik a majdnem hatszázforintos selyempuplin ingruhát, mintha ingyen adnák. Pedig nem divatdámák, nem is nagyjövedelmű lányok, asszonyok. Van közöttük délutáni műszakban dolgozó nyomdászlány, munkásfeleség, tisztviselőnő — aki mind azt vallja: egy ruhám legyen ünnepre, de az aztán szép!” F. DÓZSA KATALIN Ez a Divat, 1957. április Új módi. Politikai vezetők az Ipari Vásár megnyitóján rendezett divatbemutatón. Kállai Gyula, Dobi István, Münnich Ferenc, Nezvál Ferenc, Kis Károly, 1958. május