História 1991

1991 / 5-6. szám - ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK - F. DÓZSA KATALIN: Magyar divattörténet

évente megrendezett nemzetközi (azaz szocialista táborbeli) ruházati versenye­ken komoly sikereket értünk el — a másodikak lettünk 1952-ben, 53-ban és 54-ben (természetesen!) a Szovjetunió után. Ezekre a bemutatókra reprezenta­tív célú, jó anyagú, szép modellek ké­szültek, úgy tűnik, mentegetőzni is kellett miattuk: „Miben különböznek ezek a di­vatbemutatók a régi idők divatbemuta­tóitól? Abban, hogy ezeken a bemuta­tókon divatot adunk, de minden dolgozó nő számára” — írta az Ez a divat 1954- ben. A szöveg melletti fotón viszont a Lipcsei Nemzetközi Vásáron versenyző gyönyörű, gyönggyel dúsan hímzett nehéz selyem estélyi ruha volt látható, amelyet „mindenki, minden dolgozó nő” ott vi­selhetett, ahol akart! A nők elégedetlenek A hazai fogyasztásra szánt termékekkel azonban valami nincs rendjén. 1952-ben Őszi Vásárt rendeztek. „Az áruházak gazdag árukészlete s az árak 10-25 szá­zalékos csökkentése szocialista iparunk, kereskedelmünk eredményeit bizonyítja” — büszkélkedett a Nők Lapja. Számunk­ra a vásár azonban inkább a nemrég áru­hiányban szenvedő piac túltelítettségéről tanúskodik, pontosabban az üzemi divat­­bemutatók és véleménykutatás ellenére sem kelendő drága és rossz áruról. A fogyasztók elégedetlenek. A Nők Lapja 1952 végén egy fiatal olvasónő, Kondorosi Margit levelét közölte: „Mi is hát a hiba? Én gyakran elnézegetem az utcán, hogyan is öltözködnek a nők. Sajnos, még mindig azt kell látni, hogy van egy vékony réteg, amelyik meg tudja fizetni a Váci utcai szalonok, a belvárosi üzletek árait, s ezek a nők valóban egyé­nien, ízlésesen, ötletesen öltözöttek. S aztán: van egy nagy tömeg, amelyet mint­ha egyenruhába bújtattak volna. Zöld ló­denkabát, vagy tejeskávé színű velúrka­bát, szürke kaskaszoknya, rikító flanell­­blúz, silány szövetekből készült egyenru­­haszerűen unalmas szövetruhák, szörnyű­séges gombokkal, ezek ennek az öltöz­ködésnek »legfeltűnőbb« ismertetőjelei.” A fiatal nő szűk szoknyát, halászblúzt és más divatos holmit szeretett volna ké­szen vásárolni, azonban nem talált, s azt a ruhát is, amit végül megvett, át kellett alakíttatnia, új gombokat rávarratnia. Végül talán jobban járt volna, ha eleve újat csináltat egy varrónőnél. Levelét vita követte, többnyire helyeslő hozzászólá­sokkal. De megrovást is kapott: „Semmi szükség nincsen rá, hogy államunk kon­fekcióipara a nyugati divatot majmolja mindenféle csőszoknyákkal meg zsákka­bátokkal. Akinek az ilyesmi kell, az igen­is menjen a Váci utcába, ha pesti az il­lető, de vidéken is talál olyan varrónőket, akik »ízlése« szerint készítik a ruhákat. Aztán csak menjen végig az utcán az ilyen ruhákban és viselje el a tekintete­ket, ami a jampecdivat szerint öltözkö­­dőknek kijár” — írta Borbás Béláné Sze­gedről. Szemléletváltás (1955) 1955-től kezdve egyre inkább érezhető a szemléletváltozás. A divat már nem po­litikai kérdés, a puritán ideál háttérbe szorult, illetve egyéni választási lehető­séggé vált. A nőiesség vállalása, az ele­gancia nem rendszerellenes többé. 1957- től ismét tudósítottak a párizsi divatbemutatókról, mindenféle kommen­tár nélkül. Hosszú ideig ugyan az első számú „közellenség” a jampi, de a lófa­rok, szűk szoknya, gumitalpú cipő, fekete ing és mintás nyakkendő ellen elsősorban nem a politikai vezetés, hanem a társa­dalom konzervatív rétegei berzenkedtek. A viselettörténet furcsa fintoraként a „kapitalisták” teremtették meg, s hazánk­ban a jampecek hordták elsőnek azt az osztályok és nemek közötti különbséget eltörlő, nagy tömegben gyártott és mégis kedvelt típusöltözéket, „mely az élet, az otthon, a munka, a sport és az ünnep alkalmával jól szolgálja a millió és millió dolgozó asszony (és férfi) igényeit”.­­ Ezeknek a szocialista nőideál számára el­képzelt elveknek ugyanis tökéletesen megfelelt a 20. század második felére leg­jellemzőbb öltözet, a farmer, amely ele­inte ugyancsak a ,,rothadó kapitalizmus” egyik jelképe volt, az ifjúságot megrontó Coca-Colával és rock and roll-lal együtt. Hosszú az út odáig, amíg társadal­munk hozzávetőleg tolerálja az eltérő megjelenést, s egyaránt elfogadja a di­vatkövető és ellenző irányzatokat. Ám, hogy a dolgozó nő egyáltalán nem el­lensége a módinak, arról már 1957-ben tanúskodott a Nők Lapja: „...valami öl­tözködési düh tört ki a nőkön... Kora reggel a Váci utcában vagy ötvenen áll­nak sorban, a lehúzott redőnyű ajtó előtt. Nem citromot, nem banánt vagy hasonló ínyencséget osztanak, még csak nem is ce­lofánt. Konfekcióruhákat. Olyanokat, amelyek nem túl drágák, nagyon szépek és egy modellből csak húsz példány ké­szül... Egymás kezéből kapkodják ki a ruhákat, és úgy viszik a majdnem hat­százforintos selyempuplin ingruhát, mintha ingyen adnák. Pedig nem divat­dámák, nem is nagyjövedelmű lányok, asszonyok. Van közöttük délutáni mű­szakban dolgozó nyomdászlány, munkás­feleség, tisztviselőnő — aki mind azt vall­ja: egy ruhám legyen ünnepre, de az aztán szép!” F. DÓZSA KATALIN Ez a Divat, 1957. április Új módi. Politikai vezetők az Ipari Vásár megnyitóján rendezett divatbemutatón. Kállai Gyula, Dobi István, Münnich Ferenc, Nezvál Ferenc, Kis Károly, 1958. május

Next