História 1992
1992 / 2. szám - ŐSTÖRTÉNET - BARTHA ANTAL: Magyar törzsek a Kazár Birodalom
ŐSTÖRTÉNET Magyar törzsek a Kazár Birodalomban A honfoglalást közvetlenül megelőző időkben eleink a kelet-európai sztyeppén éltek, abban az időben az ember és természeti környezete közötti kapcsolat bensőségesebb, az ember részéről értőbb volt. A lepergett 1000-1200 év alatt a sztyeppén lényeges éghajlati változás nem történt. Egy feltevés ugyan úgy szólt, hogy a 8-9. században egy kiszáradás természeti változást és nagyszabású népvándorlást idézett elő. Ez a vélekedés azonban még megerősítésre szorul. Egykor a sztyeppe egy északi, tölgyes-vegyes erős és déli, füves sztyeppére tagolódott. Az előbbi északon a tajgával, az utóbbi délen a Fekete- és az Azovi-tengerrel, valamint a Kaukázus északi nyúlványaival érintkezett. A későbbi századokban az ember az erdős sztyeppe erdeit kiirtotta, ma már csak maradványai tengődnek. Mindkét övezet hatalmas kincse a fekete televény, a „csernozjom” csodálatos termékenysége kimerülőben van. Azokban az időkben a fekete televény ellátta a sztyeppe földműves és pásztor népeit élelemmel. Északról délre hatalmas folyamok vitték halban bőséges vizüket a Kaszpi-, Azovi- és Fekete-tengerekbe. A mellékfolyók és erek hálózata nem gazdag, de bővizűek voltak a rekkenő nyárban is. A folyókat és ezeket partjaik mentén ún. galéria-erdők és bozótosok kísérték, óvták a folyók és a talajvíz szintjét. A galéria-erdőségekben jól érezte magát észak óriása, a jávorszarvas, és otthon érezte magát a gímszarvas, őz, medve és hód. A sztyeppe kövér füvén egymás szomszédságában legelésztek a vad szarvasmarhák, vadlovak, szajgaantilopok csapatai a háziasított rokonaikkal. Össze is házasodtak, közös utódaik hol ide, hol oda csatlakoztak. A két övezet néprajzi és gazdálkodási hagyományok szerint is különbözött. Az erdős sztyeppe vizeinek partjait a keleti szláv szántóvetők falvai és fejedelmi székhelyei szállták meg. A füves sztyeppén iráni és török, valamint ismeretlenné vált lovas nomád népek ütöttek szállást. Már Hérodotosz tudott arról, hogy a füves sztyeppe galéria-erdeinek irtásain a földművelésnek sokévszázados hagyományai léteztek. A füves sztyeppe települései szintén vízpartokon, fokokon ültek. A két sztyeppe-övezet településföldrajzának azonossága nem véletlen. Azokban a korai időkben, de még évszázadokkal későbben is a folyók voltak a közlekedés, érintkezés és szállítás útvonalai. A szárazföldet átszelő utakon arab, perzsa és horezmi kereskedők jól szervezett, fegyveres zsoldosok védelmére bízott karavántársulásai kizárólag fényűzési javakat szállítottak. Biblikus vallások A sztyeppén a 7-10. században tekintélyes politikai szervezet, a Kazár Kaganátus tartotta kézben az eseményeket. Fennhatósága alá sokan tartoztak: magyarok, alánok, volgai bolgárok, keleti szlávok. A kazár államférfiak rosszallták a bizánci császári utódlás jogi rendezetlenségét, értetlenül álltak a muzulmán vallási fanatizmus előtt, udvarias távolságtartást tanúsítottak a keresztény térítőkkel szemben, bennük ugyanis a bizánci kütolitika eszközét is felimerték. Az északaukázusi alánok minden vallási ünnepét tisztelték, nehogy bárki vallás érzelmeit sértsék. A horezmi kereskedők egyezményben álltak a sztyeppén élő népek fejedelmeivel, a kazár kagánnal is. A felek tiszteletben tartották az egyezményt, a felmerülő üzleti nézeteltéréseket békésen rendezték. A keleti kereskedelem arányait a sztyeppe népeihez került ezüst pénzek, értékes dirhemek hatalmas mennyisége is bizonyítja, belőle a magyaroknak is jutott. Azonban a pénzforgalom túlnyomórészt egyirányú volt, a muzulmán világ városaiból érkezett kereskedők fizettek pénzzel. A sztyeppe népei a dirhemeket kincsként halmozták és ékszerként viselték. Idővel megjelentek a kazár és a volgai bolgár pénzverdék, ahol dirhemutánzatok készültek. A barbár dirhem utánverések talán arra utalnak, hogy a sztyeppe népei az egymás közti kereskedelemben is alkalmazni kezdték a pénzt. Bármennyire különösen hangzik, a sztyeppén „barbár civilizáció” körvonalai bontakoztak ki. Megnyilvánult ez a szellemi életben is; a sztyeppén keresztény irányzatok térítő püspökségei működtek. Korán-iskolák és mecsetek jelezték az iszlám terjedését. A legősibb biblikus vallás tanainak és kultúrájának a hirdetői a zsidó gyülekezeti házak és iskolák voltak. A kazár állam urai a zsidó vallást a 8. század dereka táján hivatalossá tették. A héber írásbeliség jelentőségét egy Kijevben a 930-as években keletkezett okirat tanúsítja, amelyikre a kijevi fejedelem írnoka régi török, talán kazár nyelven jegyezte fel, hogy „olvastam”. A keresztény eszmények tekintélyét jelzi a kereszt kultusza, tiszteletére templomokat építettek, bajtól és betegségtől óvó jelképként alkalmazták. Az iszlám és a zsidó jelképek tisztelete is megjelent. A magyarok körében is felbukkant a kereszt kultusza, alkalmaztak zsidó kabalisztikus jeleket, az iszlám művészeti ízlés befolyásolta a magyar ötvösséget. Mindez még nem jelentette a biblikus vallások bármelyikének győzelmét, de jelezte a pogány hiedelmek térvesztését. Az bizonyos, hogy a magas civilizációk íróitól származó művek állításai a sztyeppe népeiről, azok barbár voltáról kiigazításra szorulnak. Kazárok, alánok, zsidók A keleti írók, Ibn Ruszta* és Gardézi,* akik Dzsajháni elveszett művéből másoltak, úgy tájékoztatnak, hogy a magyarok tavasztól a hidegek beálltáig állataikat legeltették, együtt vándoroltak a zöld vegetációval. Azaz a lehasznált legelőket elhagyva, frissek után néztek. A telet viszont nagy folyók partján halászattal töltötték, és sok szántóföldjük volt. Eleink ismerték a jég alatti halászat fortélyait. Ami pedig a szántóföldjeiket illeti: aligha valószínű, hogy a 10. század első negyedében a magyaroknak a folyók mentén sok szántóföldjük volt. A magyar-kazár együttélés jeles emléke nyelvünk kazár eredetű szókincse, mintegy 250-300 szó, amelyben jelen van a földművelés fogalomkészlete: eke, tarló, sarló, szérű, szőr, búza, árpa, alma, szőlő, seprő, szűr, bor. Vagyis előttük áll a szántóföldi és a kerti földművelés lényeges szókincse. Megjegyzésre érdemes, hogy a 10. század végén vagy all. század első éveiben ke-Ibn Ruszta (10. sz.) arab tudós. Művében beszámol a magyarok 870 körüli életéről. Megjelent: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról, 1975. Gardézi (11. sz.) perzsa történetíró. „A legkiválóbb tudósítások" c. műve a magyar őstörténet fontos forrása. Megjelent: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról, 1975 A szerk.