História 1993
1993 / 3. szám - DISPUTA - BURUCS KORNÉLIA: Magyar nők a Gulágon
Magyar nők a Gulágon A hadifogság a háború természetes következménye. A szovjet fogolypolitika azonban messze túllépte a hadifogság európai értelemben vett kereteit. Ez a sajátos magatartás a gyakorlatban a civil lakosság százezerszámra történő elhurcolását jelentette. Kétségtelen, a szovjet vezetés csak külföldről deportált foglyokkal tudta enyhíteni a háború következtében fellépő súlyos munkaerőhiányt. Ugyanakkor irracionális szempontok is befolyásolták a szovjet fellépést. Bár a Szovjetunió elvben elítélte a kollektív felelősségrevonást, a tömeges elhurcolásokat elrendelő intézkedések a bosszú szellemében születtek. A megtorlás elsősorban a kárpátaljai magyarok és a magyarországi németek ellen irányult, de válogatás nélkül vitték el a zsidó munkaszolgálatosokat, az Auschwitzból érkezőket, valamint a nőket és gyerekeket is. A szovjet fogságba került magyar állampolgárok száma orosz levéltári forrásokat is figyelembe véve közel 700 ezerre tehető. A valódi hadifoglyok csak kevesebb mint 500 ezer fővel részesedtek ebből a számból. A visszatértek részarányából arra következtethetünk, hogy a mintegy 200 ezer civil 5-6 százaléka nő volt. A nők viszonylag nagy számára utal az a tény is, hogy a debreceni hadifogoly-átvevő táborban gyerekszobát is berendeztek a kint, valamint az útközben született csecsemők számára. Az elhurcoltak a Szovjetunió különböző rendű-rangú hadifogoly munkatáboraiba kerültek. Itt került sor a politikai szelektálásra, melynek során a foglyok egy részét bíróság elé állították. A halálos, illetve a 20-25 évre szóló ítéleteket az 1926-ban kiadott Dzserzsinszkij-féle büntetőtörvénykönyv 58. paragrafusa alapján hozták, így jutott sok ezer magyar a Szovjetunió elleni kémkedés, diverzió, agitáció stb. vádjával a Gulag birodalmába. A táboréletet túlélő hadifoglyok túlnyomó része 1949-ig visszatért, de a Gulag még életben lévő lakói csak Sztálin halála után kerülhettek haza. Bár elbocsájtásukkor szóban rehabilitálták őket, itthon mégis büntetett előéletűnek számítottak. A de facto helyzetet mintegy törvényesítette az 1958-ban megkötött szovjet-magyar jogsegélyegyezmény. Ezután csak az számított büntetlennek, akit személyes kérvény elbírálása után a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága igazolt. A rehabilitációs bizonyítványok általában megérkeztek, de a szovjet táborvilágban meghalt mintegy 200 ezernyi magyar számára már késő volt a megbánás. STARK TAMÁS Részlet a Nők a Gulágon című dokumentumfilmből Nők a Gulágon címmel nyert díjat az idei filmfesztiválon Sára Sándor (rendező, operatőr), Csoóri Sándor és Hanák Gábor (dramaturg) dokumentumfilmje. A História részére a szövegkönyvből Burucs Kornélia készített válogatást. (A szerk.) Klári: Többször... cserélt gazdát a község, mivel ilyen... rengeteg csendőrség lakta... vidék volt. És hát azt mondták, hogy azért, mert a csendőrök, szóval besegítenek, hogy a csendőr miatt cserélődik a... front... És akkor végül a románok mégis bejöttek december... pontosan nem tudom, december 23-a körül... És... hát akkor azok szedték össze, akiket elvittek. Munkára szedték össze az embereket... De a... vagonokra ez volt kiírva, hogy „jóvátétel”... Mária: Nagyon sokan indultak a faluból külföldre... Aztán, amikor nagyon nehéz volt, én is arra gondoltam, hogy megpróbálom, hátha sikerül. Van egy... volt egy unokanővérem Svájcban, annak a levelét magamhoz vettem... Hát sikerült is majdnem a határig eljutnom, de ott jött a határőrség ellenőrizni. Mivel hogy nem volt határsáv-engedélyem, így bekísértek a határőrségre. És amikor a határőrségre kísértek, ott átnézték a holmimat, és a táskámban megtalálták a külföldi címet. És akkor már rögtön le is tartóztattak. Azt mondták, hogy én biztos összekötő kém vagyok. Mondtam nekik, hogy én nem is tudom, mit jelent az a szó, hogy kém. És aztán ők magyarázták meg, hogy besúgó... ütöttek, rugdostak... (sír), hogy „te szemét hazaáruló, miért lettél te kém?! Ki az összekötőd? Kivel vagy összeköttetésben?” Mondtam nekik, hogy én nem vagyok kém, én nem ismerek senkit sem, értsék meg! Akkor még egyet odaütöttek... Aztán leestem... És a végén azt mondták, „ha nem vallasz, te szemét, mész az oroszokhoz jóvátételbe!” Hát ott, ott engedelmeskedni kellett, mert aki nem engedelmeskedett, vagy vagy ellentmondott, vagy hasonló, akkor karcelba tették. Már olyanok voltunk, mind a birkák. Mindegy volt, hogy mit kellett csinálni vagy hova kellett menni, vagy nehezet kellett emelnie, vagy éjszaka fölkeltettek munkába — ott már nem számított semmi se... Ott már, ott már az ember olyan volt tényleg, hogy... nem is tudott talán önállóan gondolkodni sem. Zsófia: Sokat nem törődtünk ott egymással, mert a lényeg ott az volt, hogy eltellett egy nap, és élünk. Hogy jóllaktunk-e? — az már csak óhaj volt. Erika: Ha valaki meghalt, akkor próbáltuk... még aznap nem jelenteni vagy mi, vagy felültettük, hogy ő beteg, nem tud fölállni, hogy még a napi kenyéradagját megkapjuk. [...] Borbála: A lágeren kívül körülbelül 16 órát töltöttünk... A napi 12 órát mindenképpen le kellett dolgoznunk, ha esett, ha fújt... Reggelenként, amikor munkába indultunk... Magdolna: Úgy számoltak, hogy ötösével álltunk be, és akkor becsukták a kaput. Majdan a kintit kinyitották, és ott már ugye a géppisztolyos őrök álltak. És aki kiengedett bennünket, közölte, hogy... átadom a nép ellenségét. Az tisztelegve mondta: a nép ellenségét átvettem. Közölték, még mielőtt elindultunk, hogy egy lépés jobbra, egy lépés balra, vagy kilépés a sorból, szökésnek számít és azonnal lövünk. Ezt, ha lehetett, meg is tették. [...] Klári: Kazahsztánba megérkeztünk... És hát... nem volt sehol egy barakk, semmi. Abba a homoksivatagba ki lettünk rakva. Egyetlenegy bunkerszerű valami volt, egy szál szögesdróttal körülvéve. Betereltek minket ebbe a bunkerba. Kétszázötvenen voltunk összesen. És akkor elosztottak bennünket. Kellett menni vályogot venni. Kimértek egy területet, azt körülhúzták egy szögesdróttal, és ezen a területen akkor ástuk a földet, és abból csináltuk a vályogot. Hordták oda a vizet autóval. És mikor volt már annyi vályog, hogy lehetett belőle fölépíteni egy kisebb házat, akkor azt’ megint nekiállították és mi csináltuk a házat. Úgyhogy mindenki minden volt: vályogvető volt, kőműves volt. Nem kellett hozzá nagyobb tudás, csinálni kellett. És mikor már volt egy barakk, akkor abba beköltöztettek bennünket. És akkor vetettük tovább a vályogot. Akkor megint építettünk egy barakkot. És ott már kényelmesebben elhelyezték a népet. És tovább csináltuk a vályogot, és építettük a barakkokat. És amikor már annyi barakk volt, akkor jöttek újabb emberek. Akkor építettünk konyhát étkezdével, már mindent, fürdőhelyiséget. De akkorára már nagyon sokan, több ezren voltunk már. A várost is építettük, a Balhást. Mindenféle brigád volt, volt kőművesbrigád.