História 1993

1993 / 3. szám - DISPUTA - BURUCS KORNÉLIA: Magyar nők a Gulágon

Magyar nők a Gulágon A hadifogság a háború természetes követ­kezménye. A szovjet fogoly­politika azon­ban messze túllépte a hadifogság európai értelemben vett kereteit. Ez a sajátos ma­gatartás a gyakorlatban a civil lakosság százezerszámra történő elhurcolását je­lentette. Kétségtelen, a szovjet vezetés csak külföldről deportált foglyokkal tudta eny­híteni a háború következtében fellépő sú­lyos munkaerőhiányt. Ugyanakkor irraci­onális szempontok is befolyásolták a szovjet fellépést. Bár a Szovjetunió elvben elítélte a kollektív felelősségrevonást, a tömeges elhurcolásokat elrendelő intéz­kedések a bosszú szellemében születtek. A megtorlás elsősorban a kárpátaljai magyarok és a magyarországi németek el­len irányult, de válogatás nélkül vitték el a zsidó munkaszolgálatosokat, az Ausch­­witzból érkezőket, valamint a nőket és gyerekeket is. A szovjet fogságba került magyar ál­lampolgárok száma orosz levéltári forrá­sokat is figyelembe véve közel 700 ezerre tehető. A valódi hadifoglyok csak keve­sebb mint 500 ezer fővel részesedtek eb­ből a számból. A visszatértek részarányá­ból arra következtethetünk, hogy a mint­egy 200 ezer civil 5-6 százaléka nő volt. A nők viszonylag nagy számára utal az a tény is, hogy a debreceni hadifogoly-átvevő tá­borban gyerekszobát is berendeztek a kint, valamint az útközben született cse­csemők számára. Az elhurcoltak a Szovjetunió külön­böző rendű-rangú hadifogoly munkatábo­raiba kerültek. Itt került sor a politikai szelektálásra, melynek során a foglyok egy részét bíróság elé állították. A halálos, il­letve a 20-25 évre szóló ítéleteket az 1926-ban kiadott Dzserzsinszkij-féle bün­tetőtörvénykönyv 58. paragrafusa alapján hozták, így jutott sok ezer magyar a Szov­jetunió elleni kémkedés, diverzió, agitá­ció stb. vádjával a Gulag birodalmába. A táboréletet túlélő hadifoglyok túl­nyomó része 1949-ig visszatért, de a Gu­lag még életben lévő lakói csak Sztálin halála után kerülhettek haza. Bár elbo­­csájtásukkor szóban rehabilitálták őket, itthon mégis büntetett előéletűnek számí­tottak. A de facto helyzetet mintegy tör­vényesítette az 1958-ban megkötött szov­jet-magyar jogsegélyegyezmény. Ezután csak az számított büntetlennek, akit sze­mélyes kérvény elbírálása után a Szovjet­unió Legfelsőbb Bírósága igazolt. A reha­bilitációs bizonyítványok általában meg­érkeztek, de a szovjet táborvilágban meg­halt mintegy 200 ezernyi magyar számára már késő volt a megbánás. STARK TAMÁS Részlet a Nők a Gulágon című dokumentumfilmből Nők a Gulágon címmel nyert díjat az idei filmfesztiválon Sára Sándor (rendező, operatőr), Csoóri Sándor és Hanák Gá­bor (dramaturg) dokumentumfilmje. A História részére a szövegkönyvből Burucs Kornélia készített válogatást. (A szerk.) Klári: Többször... cserélt gazdát a község, mivel ilyen... rengeteg csendőrség lakta... vidék volt. És hát azt mondták, hogy azért, mert a csendőrök, szóval besegítenek, hogy a csendőr miatt cserélődik a... front... És akkor végül a románok mégis bejöttek december... pontosan nem tudom, decem­ber 23-a körül... És... hát akkor azok szed­ték össze, akiket elvittek. Munkára szed­ték össze az embereket... De a... vagonok­ra ez volt kiírva, hogy „jóvátétel”... Mária: Nagyon sokan indultak a falu­ból külföldre... Aztán, amikor nagyon ne­héz volt, én is arra gondoltam, hogy meg­próbálom, hátha sikerül. Van egy... volt egy unokanővérem Svájcban, annak a le­velét magamhoz vettem... Hát sikerült is majdnem a határig eljutnom, de ott jött a határőrség ellenőrizni. Mivel hogy nem volt határsáv-engedélyem, így bekísértek a határőrségre. És amikor a határőrségre kísértek, ott átnézték a holmimat, és a tás­kámban megtalálták a külföldi címet. És akkor már rögtön le is tartóztattak. Azt mondták, hogy én biztos összekötő­ kém vagyok. Mondtam nekik, hogy én nem is tudom, mit jelent az a szó, hogy kém. És aztán ők magyarázták meg, hogy besúgó... ütöttek, rugdostak... (sír), hogy „te szemét hazaáruló, miért lettél te kém?! Ki az összekötőd? Kivel vagy összeköttetés­ben?” Mondtam nekik, hogy én nem va­gyok kém, én nem ismerek senkit sem, értsék meg! Akkor még egyet odaütöt­tek... Aztán leestem... És a végén azt mondták, „ha nem vallasz, te szemét, mész az oroszokhoz jóvátételbe!” Hát ott, ott engedelmeskedni kellett, mert aki nem engedelmeskedett, vagy vagy ellentmondott, vagy hasonló, akkor karcelba tették. Már olyanok voltunk, mind a birkák. Mindegy volt, hogy mit kellett csinálni vagy hova kellett menni, vagy nehezet kellett emelnie, vagy éjszaka fölkeltettek munkába — ott már nem szá­mított semmi se... Ott már, ott már az ember olyan volt tényleg, hogy... nem is tudott talán önállóan gondolkodni sem. Zsófia: Sokat nem törődtünk ott egy­mással, mert a lényeg ott az volt, hogy eltellett egy nap, és élünk. Hogy jóllak­­tunk-e? — az már csak óhaj volt. Erika: Ha valaki meghalt, akkor pró­báltuk... még aznap nem jelenteni vagy mi, vagy felültettük, hogy ő beteg, nem tud fölállni, hogy még a napi kenyér­adagját megkapjuk. [...] Borbála: A lágeren kívül körülbelül 16 órát töltöttünk... A napi 12 órát minden­képpen le kellett dolgoznunk, ha esett, ha fújt... Reggelenként, amikor munkába in­dultunk... Magdolna: Úgy számoltak, hogy ötösé­vel álltunk be, és akkor becsukták a kaput. Majdan a kintit kinyitották, és ott már ugye a géppisztolyos őrök álltak. És aki kiengedett bennünket, közölte, hogy... át­adom a nép ellenségét. Az tisztelegve mondta: a nép ellenségét átvettem. Közölték, még mielőtt elindultunk, hogy egy lépés jobbra, egy lépés balra, vagy kilépés a sorból, szökésnek számít és azonnal lövünk. Ezt, ha lehetett, meg is tették. [...] Klári: Kazahsztánba megérkeztünk... És hát... nem volt sehol egy barakk, sem­mi. Abba a homoksivatagba ki lettünk rakva. Egyetlenegy bunkerszerű valami volt, egy szál szögesdróttal körülvéve. Be­tereltek minket ebbe a bunkerba. Két­százötvenen voltunk összesen. És akkor elosztottak bennünket. Kellett menni vá­lyogot venni. Kimértek egy területet, azt körülhúzták egy szögesdróttal, és ezen a területen akkor ástuk a földet, és abból csináltuk a vályogot. Hordták oda a vizet autóval. És mikor volt már annyi vályog, hogy lehetett belőle fölépíteni egy kisebb házat, akkor azt’ megint nekiállították és mi csináltuk a házat. Úgyhogy mindenki minden volt: vályogvető volt, kőműves volt. Nem kellett hozzá nagyobb tudás, csinálni kellett. És mikor már volt egy ba­rakk, akkor abba beköltöztettek bennün­ket. És akkor vetettük tovább a vályogot. Akkor megint építettünk egy barakkot. És ott már kényelmesebben elhelyezték a népet. És tovább csináltuk a vályogot, és építettük a barakkokat. És amikor már annyi barakk volt, akkor jöttek újabb em­berek. Akkor építettünk konyhát étkez­dével, már mindent, fürdőhelyiséget. De akkorára már nagyon sokan, több ezren voltunk már. A várost is építettük, a Balhást. Min­denféle brigád volt, volt kőművesbrigád.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék