História 1993
1993 / 4. szám - SZŰCS JENŐ: IV.Béla király, az államszervező
IV. Béla király, az államszervező A magyar király, IV. Béla 1235-ben került trónra. Az emigrációból 1225-ben tért haza, és itthon tartózkodásának, majd uralkodásának első évei még nem engedték sejteni, hogy ő a „második honalapító”, aki nagy ívű átlátással, ügyes politikával újjászervezi a magyar államot a tatárdúlás, a muhi vereség (1241. április 11.) után. Újjáépíti és egyben modernizálja is azt. A király a vereség után az ellenállást gyenge eredménnyel szervezi meg, majd maga is menekülni kényszerül 1242 márciusában Dalmáciába. A Szűcs Jenő munkájából kiválasztott részlet itt veszi fel az elbeszélés fonalát. A szövegrészlet Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok címmel a História Könyvtárban megjelenő összefoglalójából származik, amely a korán elhunyt történész kézirathagyatékában maradt fenn, és amely 1241-1301 között áttekintő képet ad a magyar történelemről. A könyv május végén a könyvhétre jelenik meg. (Részletesebb tudnivalók e számunk 32-33. oldalán.) A szerk. A király, az ostromgyűrűből szabadulva, még két hónapig időzött Dalmáciában, majd 1242. május derekán megindult családjával, kíséretével Szlavónián át „csaknem teljesen elpusztult országába”. Kíséretében ott volt az egyháziak közül Báncsa István váci püspök és Benedek fehérvári prépost és alkancellár, a jövő két érseke és egymást váltó kancellárja, s még több püspök. Ott volt Türje Dénes bánnal együtt a királyi udvartartás három főtisztviselője, a legidősebb Csák Máté, Rátót Loránd és Gutkeled István, valamint az idős Kán László, a jövendő két évtized nádorai, országbírói, tárnokmesterei és bánjai. Ott volt a Duna vonal védelme után Dalmáciába siető Geregye Pál országbíró, az ifjú Pok Móric és mások — „Magyarország maradványainak színe-virága”, ahogy Spalatoi Tamás számba vette IV. Béla dalmáciai kíséretét. Valamennyien részt vettek lovagi páncélzatban a Sajó-mezei ütközetben, majd követték a menekülő uralkodót, ki előbb, ki később, a Tengermellékre. Többségük a király bizalmas környezetébe tartozott már a tatárjárás előtt is. Valamennyiőjüket kötelezte a korábbi politika revíziója, majd a kulcspozíciókban, a revízió végrehajtása. Erősségek emelése Hiányosan ismerjük a király legelső intézkedéseit, de amit ismerünk, már mind az új politika egy-egy irányát jelzi. Még Trau mellett erősítette meg március 10-én az eléje járuló vegliai grófok korábbi adományát Modrus és Vinodol földjére nézve, ám immár azzal a konkrét feltétellel, hogy ha a király a Tengermelléken tartózkodik, két gályával és három „kellően és tisztességesen felszerelt”, azaz páncélos fegyveressel tartoznak szolgálni. A hűbéries színezetű feltétel, meghatározott számú nehézfegyveres állításának kötelezettsége, az új politikai törekvés egyik sarkpontja. Szlavónián átvonulva sorban megerősítette Petrinya, Szamobor, Varasd kiváltságait, majd Verőce mellett, november 16-án merőben újszerű intézkedést tett. Elrendelte, hogy a Zágráb-Váralján már a 12. század második fele óta virágzó kiváltságok kereskedőtelep (vicus Latinorum) költözzék fel a „Gréc” (Gradec) hegyre, s azt falakkal megerősítve új, teljes városi szabadságjogokkal is körülbástyázott, erődített várost létesítsen. Az új városi közösséget is kötelezte, hogy hadjárat esetén tíz páncélost küldjön a királyi seregbe. Ezáltal nemcsak megvetette Zágráb szabad királyi város alapjait, hanem egy újszerű elvet is megcsillantott: a város mint jogi-topográfiai-védelmi egység koncepcióját, amely néhány év múlva majd az „újpesti hegyen” Budavárát, az ország fővárosát fogja létrehozni. A kormányzat átszervezése Mielőtt a Drávát átlépte, átszervezte kormányát. A kincstár, a pénzügyek rendbehozatalának nehéz feladataira már korábban kinevezte tárnokmesterré Csák Mátét, aki hasonnevű unokájával, a majdani hírhedt tartományúrral ellentétben híven szolgálta királyát. Tűrje Dénest, gyermekkori társát és „mentorát” is már korábban nevezte ki „egész Szlavónia” bánjává. A kulcsfontosságú pozíciók elrendezéséből különösen kettő érdemel figyelmet. A legfőbb méltóságra, nádorra Kán Lászlót tette meg, annak a Kán Gyulának a fiát, akit trónra léptekor mint apjának egyik legbizalmasabb tanácsosát, következésképpen mint saját személyes ellenségét, bosszút és kemény példát statuálva, börtönbe záratott. Egyébnek, mint korábbi nézetei megváltoztatását kézzelfogható módon jelezni hivatott gesztusnak aligha lehet tekinteni, hogy éppen ezt az idős főurat emelte az ország első méltóságába. Mintha csak az arisztokrácia egészével való megbékélést kívánta volna jelezni, az ellenzéket megnyugtatni. Ezt támogatja, hogy a rangban második főméltóságra, országbírójává az ugyancsak idős Csák Demetert tette meg, aki szintén II. Endre híve volt, s ugyancsak eltűnt a politikai életből 1235 után. A változások közé tartozik, hogy Béla addigi országbíróját, 1224 óta fegyvertársát, Geregye Pál fehérvári ispánt a Dunától keletre eső országrész és Erdély viszonyainak rendezésére küldte el, aki „elsőként az ország előkelői közül” — mint később egy oklevél kiemeli — sietett a leginkább elpusztított „Dunán túli” részekre, mai fogalmaink szerint a Tiszántúlra. Egy későbbi oklevélből (1249) értesülünk, hogy ő volt az, aki az országnak e nagyobbik felén a tolvajokat és rablókat, akik „akkoriban ama részeken tömegesen támadtak”, kiirtotta, ő gyakorolta a bírói hatalmat, nemkülönben a „mindenfelé szétszóródott népet összegyűjtötte” (vagyis az összekuszálódott birtokviszonyoktól kezdve a várszervezet működésének helyreállításán, a közigazgatás reorganizációján át a telepítésekig irányította az újjáépítés munkáját), megnyitotta az erdélyi sóbányákat — „és mindazt véghezvinni igyekezett, amire az ország reformációja érdekében csak képes volt, és ami a király hasznát szolgálta . Közbiztonság teremtése Figyelemre méltó e királyi oklevélben egy fogalmi mozzanat. A reformatio regni, az „ország reformációja” éppen nem új kategória a középkor jogi műnyelvében, sőt nagyon is régi toposz, csakhogy rendszerint éppen az ellenkezőjét jelenti, mint amivé a „reform” és „reformáció” a modern fogalomrendszerben vált. Nem átalakításra és — megőrizve — újításra gondolt a középkor embere e szót kimondva, hanem, híven a szó eredeti jelentéséhez, egyértelműen valami réginek a „helyreállítására”. Figyeljük csak meg azonban, hogy IV. Béla konzervatív programjának ez a műszava hogyan módosul, milyen képzetegyüttest foglal össze és zár le az „és mindazt...” (et cuncta) fordulattal: olyan tevékenységi köröket, amelyeknek együttesét ma egy ország újjáépítésének mondjuk. Az ország inkább megkímélt nyugati területein is egyelőre ahhoz hasonló elsődleges problémákkal kellett megküzdeni, mint Geregye Pálnak keletebbre. Mindenekelőtt itt is a „tolvajokkal és rablókkal”. A közigazgatás, közbiztonság, bíráskodás rendje az elmúlt évben semmivé vált. A tatárok után a vákuumba az ország különböző részein rablólovagok törtek be, hogy az éhínséget, nyomort az 1243. évi sáskajárással kiegészítve egész vidékeket az ököljog uralma alá vonjanak. A Pozsony környékét pusztító osztrák herceget, II. Frigyest, aki különben három határszéli megyét bírt zálogban és Sopron, Kőszeg várában is megvetette a lábát, Hontpázmány Kozma és Achilles ispánok szorították vissza még 1242 májusában. A megtorló hadjáratra már maga IV. Béla vonult fel 1242 végén. Az előkelők megvesztegetése A szerteágazó teendők légiójában lehetetlen volt ugyan valami sorrendet felállítani, mindennek a feltétele azonban az volt, hogy sikerül-e kiválasztani az arisztokrácia soraiból egy olyan munkatársi gárdát, amely az országos főméltóságokat viselve, a kormányzat kulcspozícióiban híven és eredményesen hajtja végre a király elhatározásait, egyszersmind azonban garanciát jelent az arisztokrácia számára is. Ami az arisztokrácia egészét illeti, Bélának természetesen megvolt az a száma