História 1993

1993 / 8. szám - ŐSEINK ASZTALÁNÁL - TOMSICS EMŐKE: A pesti korzók természetrajza

nul sétáló közönséggel — mert céllal ro­­hangálóval mindig is tele van — a többi pesti utca is. Munkájukat épp csak letett magánhivatalnokok töltik meg az And­­rássy utat, s képezik az Abbázia előtt a híres majomsarkot. Fecsegnek, s a nőket fodrozzák. Ide jönnek zárás után a bolti segédek is, kilenc óra tájban. Övék az Ok­togon s a Nagymező utca közé eső rövid kis szakasz. A nagypolgár gazdagságát hir­dető elegáns paloták tövébe megy repre­zentálni családostól vasárnap délben a kispolgár, s ilyentájt magára valamit is adó úr legfeljebb csak kocsival hajtatott végig a fakockákon. A Dunakorzón kétol­dalt felállított székeken ülve nézte a kö­zönség a magát mutogató életélvező tö­meget. Az Andrássy úton a tömeg a kö­zönség, az út a főszereplő. A sétáló tiszte­lettel tekintett fel a palotákban testet öltő élni tudásra. Az 1900-as évekre korzózás szempontjából az Andrássy út vesztett eleganciájából. „Ma már mindenki ideme­nekül, akit a Kossuth Lajos utca és a Du­­na-part nem fogad be” — állapítja meg a Pesti Hírlap cikkírója. Korzó-ikertestvér: Stefánia A Stefánia út igazi napjai a lóversenyek napjai voltak. A Városligetet a Lóver­senytérrel összekötő árnyas úton átkelni mondjuk a Király-díj napján szinte lehe­tetlenség volt. Ilyenkor a négyes-, sőt ha­tosfogatok látványa sem volt ritka, s a ver­seny után még körülbelül egy óra hosszat hajtattak a szebbnél-szebb hintók, phae­­tonok s egyéb kocsik fel­e alá. Hétköznap délelőtt öregurakon, gyerekeken kívül nemigen járt ide senki. Délután viszont annál inkább megélénkült. Ezüstös ló­szerszámmal felszerelt fogatokon, a ba­kon pörgekalapos kocsissal, fiákeren, majd 1900-tól kezdve a népszerű gumi­­rádlisokon hajtatott végig az elegancia a víztoronytól az Andrássy út végén lévő ar­tézi kútig (ahol ma a Milleniumi emlék­mű Árpád-szobra áll az oszloppal, tetején Gábor arkangyallal) és vissza. Konflison már nemigen illett a Stefániára jönni. Akinek csak arra tellett volna, jobban tet­te, ha csak sétált. A kortársak közül sokan a főváros legdemokratikusabb korzójának nevezték a Stefániát. Itt valóban minden­ki korzózhatott. De akik ezt kocsin nem tehették, azok inkább csak közönséget ké­peztek, s az út két oldalán ülve, érintésnyi távolságról szemlélhették a budapesti „társaság” színe-virágát. Az elegancia, a szépség, vagyis a követnivaló példa rek­lámja vonult a kocsiúton. Nem véletlenül született a dal a Stefániáról; itt végighaj­tani egy számozatlan, „fess fiákeren”, stá­tuszszimbólum volt. „A sok nagyratörő borbély diáknak akar látszani, a diák úr­nak, az új mágnásnak, a mágnás isten tud­ja minek, mind jön-megy, hullámzik, néz és nézeti magát, gyalogol az egészsége és a hiúsága kedvéért, és nyeli hozzá a port és a lenézést azon osztálytól, amelyhez ha­sonlítani legbuzgóbb törekvése” — írja a Stefánia demokratikus megítélésével lát­hatóan egyet nem értő Fővárosi Lapok 1903-ban. Mindenesetre, ha a társadalmi érintkezésnek nem is, a láthatásnak szín­tere volt ez a korzó, akár a lóversenytér. Az arisztokrácia itt hagyta magát néz­ni, kegyelmes és méltóságos urakat lehe­tett az út széléről üdvözölni s látványosan fogadni a visszaköszönést. A Stefánia hajnalban is dolgozott. Na­gyon á­la modó volt pirkadatkor, a város­ligeti mulatóhelyek, az Ősbudavára bezá­rása után végighajtatni rajta. Leginkább nem csendesen, s cseppet sem kétes életű hölgyek társaságában. A korzózás felsőfoka, valóságos színi­előadás, igazi ünnepély, a virágkorzó volt. Ilyet Budapesten először 1893 májusában rendezett a hírlapírók „Otthon” köre az ország tűzkárosultjainak javára. E célra tribünöket emeltek a Stefánia út két olda­lán, ahonnan a közönség virágot szórt a másfél órán át szakadatlanul oda-vissza ügető kocsikra. „Az első felvonulásnál a bámulat moraja zúgott végig a tömegen. A fogatok pazar fénnyel és megkapó ízlés­sel voltak díszítve. Elővirág és művirág­sátrak borultak a kocsikra, melyekben bá­jos leánykák, szépséges asszonyok vagy is­mert fővárosi gavallérok ültek. Egyik ko­csi madárfészket ábrázolt, melyből kedves hölgyek kandikáltak ki. Fejük fölött fehér hattyú lebegett” — lelkendezik a Vasár­napi Újság cikkírója. Ilyen parádékat ettől kezdve a háborút megelőző évekig évente rendeztek. Cselédkorzók A gyalogos korzók között különlegesség volt a cselédkorzó. Több is volt belőle. A pályaudvarok környékén, az Óriás (ma: Leonardo da Vinci) utcában, a Fővám té­­ren sétálgattak vasárnap délutánonként azok a cselédek, akik nem a vurstliban töl­tötték a kimenőjüket; „hajadonfőtt, me­revre keményített köténnyel, simára po­­mádézott hajjal, a nyakukon óriási arany­pénzzel. Az oldalukon egy kis félszeg baka lépdel” — olvashatjuk az Életben 1913- ban. TOMSICS EMŐKE Kocsikorzó a Stefánián, Budapest, 1913 Kerékpáros virágkorzó résztvevője

Next