História 1993
1993 / 8. szám - ŐSEINK ASZTALÁNÁL - TOMSICS EMŐKE: A pesti korzók természetrajza
nul sétáló közönséggel — mert céllal rohangálóval mindig is tele van — a többi pesti utca is. Munkájukat épp csak letett magánhivatalnokok töltik meg az Andrássy utat, s képezik az Abbázia előtt a híres majomsarkot. Fecsegnek, s a nőket fodrozzák. Ide jönnek zárás után a bolti segédek is, kilenc óra tájban. Övék az Oktogon s a Nagymező utca közé eső rövid kis szakasz. A nagypolgár gazdagságát hirdető elegáns paloták tövébe megy reprezentálni családostól vasárnap délben a kispolgár, s ilyentájt magára valamit is adó úr legfeljebb csak kocsival hajtatott végig a fakockákon. A Dunakorzón kétoldalt felállított székeken ülve nézte a közönség a magát mutogató életélvező tömeget. Az Andrássy úton a tömeg a közönség, az út a főszereplő. A sétáló tisztelettel tekintett fel a palotákban testet öltő élni tudásra. Az 1900-as évekre korzózás szempontjából az Andrássy út vesztett eleganciájából. „Ma már mindenki idemenekül, akit a Kossuth Lajos utca és a Duna-part nem fogad be” — állapítja meg a Pesti Hírlap cikkírója. Korzó-ikertestvér: Stefánia A Stefánia út igazi napjai a lóversenyek napjai voltak. A Városligetet a Lóversenytérrel összekötő árnyas úton átkelni mondjuk a Király-díj napján szinte lehetetlenség volt. Ilyenkor a négyes-, sőt hatosfogatok látványa sem volt ritka, s a verseny után még körülbelül egy óra hosszat hajtattak a szebbnél-szebb hintók, phaetonok s egyéb kocsik fele alá. Hétköznap délelőtt öregurakon, gyerekeken kívül nemigen járt ide senki. Délután viszont annál inkább megélénkült. Ezüstös lószerszámmal felszerelt fogatokon, a bakon pörgekalapos kocsissal, fiákeren, majd 1900-tól kezdve a népszerű gumirádlisokon hajtatott végig az elegancia a víztoronytól az Andrássy út végén lévő artézi kútig (ahol ma a Milleniumi emlékmű Árpád-szobra áll az oszloppal, tetején Gábor arkangyallal) és vissza. Konflison már nemigen illett a Stefániára jönni. Akinek csak arra tellett volna, jobban tette, ha csak sétált. A kortársak közül sokan a főváros legdemokratikusabb korzójának nevezték a Stefániát. Itt valóban mindenki korzózhatott. De akik ezt kocsin nem tehették, azok inkább csak közönséget képeztek, s az út két oldalán ülve, érintésnyi távolságról szemlélhették a budapesti „társaság” színe-virágát. Az elegancia, a szépség, vagyis a követnivaló példa reklámja vonult a kocsiúton. Nem véletlenül született a dal a Stefániáról; itt végighajtani egy számozatlan, „fess fiákeren”, státuszszimbólum volt. „A sok nagyratörő borbély diáknak akar látszani, a diák úrnak, az új mágnásnak, a mágnás isten tudja minek, mind jön-megy, hullámzik, néz és nézeti magát, gyalogol az egészsége és a hiúsága kedvéért, és nyeli hozzá a port és a lenézést azon osztálytól, amelyhez hasonlítani legbuzgóbb törekvése” — írja a Stefánia demokratikus megítélésével láthatóan egyet nem értő Fővárosi Lapok 1903-ban. Mindenesetre, ha a társadalmi érintkezésnek nem is, a láthatásnak színtere volt ez a korzó, akár a lóversenytér. Az arisztokrácia itt hagyta magát nézni, kegyelmes és méltóságos urakat lehetett az út széléről üdvözölni s látványosan fogadni a visszaköszönést. A Stefánia hajnalban is dolgozott. Nagyon ála modó volt pirkadatkor, a városligeti mulatóhelyek, az Ősbudavára bezárása után végighajtatni rajta. Leginkább nem csendesen, s cseppet sem kétes életű hölgyek társaságában. A korzózás felsőfoka, valóságos színielőadás, igazi ünnepély, a virágkorzó volt. Ilyet Budapesten először 1893 májusában rendezett a hírlapírók „Otthon” köre az ország tűzkárosultjainak javára. E célra tribünöket emeltek a Stefánia út két oldalán, ahonnan a közönség virágot szórt a másfél órán át szakadatlanul oda-vissza ügető kocsikra. „Az első felvonulásnál a bámulat moraja zúgott végig a tömegen. A fogatok pazar fénnyel és megkapó ízléssel voltak díszítve. Elővirág és művirágsátrak borultak a kocsikra, melyekben bájos leánykák, szépséges asszonyok vagy ismert fővárosi gavallérok ültek. Egyik kocsi madárfészket ábrázolt, melyből kedves hölgyek kandikáltak ki. Fejük fölött fehér hattyú lebegett” — lelkendezik a Vasárnapi Újság cikkírója. Ilyen parádékat ettől kezdve a háborút megelőző évekig évente rendeztek. Cselédkorzók A gyalogos korzók között különlegesség volt a cselédkorzó. Több is volt belőle. A pályaudvarok környékén, az Óriás (ma: Leonardo da Vinci) utcában, a Fővám téren sétálgattak vasárnap délutánonként azok a cselédek, akik nem a vurstliban töltötték a kimenőjüket; „hajadonfőtt, merevre keményített köténnyel, simára pomádézott hajjal, a nyakukon óriási aranypénzzel. Az oldalukon egy kis félszeg baka lépdel” — olvashatjuk az Életben 1913- ban. TOMSICS EMŐKE Kocsikorzó a Stefánián, Budapest, 1913 Kerékpáros virágkorzó résztvevője