História 1994

1994 / 5-6. szám - ZIMMERMANN, SUSAN: Női szerepek a 20. század elején

kapcsolatok, a szociális és társadalmi visszásságok töltöttek be bűnbakképző funkciót. Számos „bennszülött” szokvá­nyos megnyilvánulási formái a cseh pol­gártársakkal szemben csúfolódások és gú­nyolódások voltak. A karikatúrákban bár­gyú arckifejezéssel rajzolták meg őket, és rengeteg kocsmai ének és kabaré segítsé­gével tették őket nevetségessé. A munká­sok körében a társadalmi kiábrándultság az „idegenekkel” folytatott verekedések­ké fajult, függetlenül attól, hogy ezek hor­­vát, olasz vagy szlovák bevándorlók vol­­tak-e, akiket gyakran ösztönösen sztrájk­törőknek tekintettek. Finomabban mű­ködtek a társadalmi felemelkedés mechanizmusai, általában ehhez elkerül­hetetlen volt a német nyelvnek mint be­szélt nyelvnek a használata. A zsidó népesség erős nyomásnak volt kitéve. A társadalmi komponensek mel­lett a Habsburg Monarchia utolsó évtize­deinek antiszemitizmusa egyértelműen antimodern vonásokat is tartalmazott, a zsidó vállalkozók, hivatalnokok, tudósok, értelmiségiek a „modernizmus ügynökei­ként” kerültek beazonosításra. A beillesz­kedési esélyek a zsidó bevándorlók szá­mára Budapesten kissé jobbak voltak, mint Bécsben. Miközben a magyarországi zsidók lelkes nyelvi és kulturális magyaro­sítását az elit részéről és a polgárság kö­rében elfogadták, addig Ausztriában a zsi­dók nemzeti csapdába kerültek: a német nacionalisták és a keresztényszocialisták megkérdőjelezték a zsidók németként történő meghatározását. A népesség szé­les rétegei számára jelentettek a zsidók „nem német” és „nem árja” fogalmat. Az asszimiláció így Bécsben nagyobb gondot jelentett, mint Magyarországon. * Az 1900-as évek körüli Bécset több szem­pontból az ambivalencia jellemezte. Az egyik oldalról a soknyelvűség és a kiter­jedt terület, másik oldalról a nacionaliz­mus és a láger-gondolatok álltak egymás­sal szemben. Ez az ambivalens helyzet ve­zetett a sokat emlegetett kreatív miliő ki­alakulásához. Ez hatott az akkoriban élőkre. Az új irányzatok ütköztek a régi realitásokkal. A kor szelleme és az életér­zések nem engedték meg a többszörös lo­jalitásokat, hanem a vagy-vagy irányába kormányoztak. Erőteljes beilleszkedési nyomás és az egyéni életút krízisei jelle­mezték a széles, eredetileg nemzetileg ko­rántsem egyértelműen besorolható né­pesség helyzetét. „Nincs identitásunk, ezt kívülről erőltetik ránk” szavakkal fejezte ki magát a zsidó, sváb és olasz eredetű családból származó bécsi író, Hugo von Hofmannsthal. 1900 nem csupán a régi Monarchia állami krízisének időszaka, hanem egyben a személyiségek krízisének kora is volt. MICHAEL JOHN és ALBERT LICHTBLAUT (Ausztria) 36 Női szerepek a 20. század elején A 20. század fejlett ipari társadalmaiban a nők hétköznapjait alapvetően jellemezte és jellemzi jelenleg is egyrészről a háztar­tás és a család, másrészről pedig a jövede­lemszerző munkavégzés miatti kettős te­her. Ha a társadalom által végzett munka fizetett és nem fizetett részre történő, a fentiekben rejlő felosztása és a nemek kö­zötti, ezzel kapcsolatban álló munka­­megosztás történelmi gyökereit kutatjuk, akkor a történelmi fordulatot valahol a — például az osztrák birodalmi fő- és rezi­dencia-várost, Bécset, a 19. évszázad utol­só harmada óta utolért — nagymértékű iparosodásba való átmenetben találjuk. A proletár-ipari életmód történelmi újdon­sága különösen egyértelművé válik szá­munkra, ha a századfordulós Bécs munká­sainak és munkásnőinek munka- és élet­­körülményeit hasonlítjuk össze a vidéki családi gazdaságok tagjaiéval, akik az ipa­rosodás első fázisában az úgynevezett ko­rai iparhoz kapcsolódtak. A 20. században mind a nők, mind a társadalom törté­netében központi jelentőségű, hogy a fej­lett iparosodásba való átmenettel nem csupán megváltozott a gyakorlat, hanem a nemi specifikus munkamegosztás koráb­ban még ismeretlen elve is létrejött, amelyre a férfiak és a nők munkájában a kizsákmányolás specifikus mintái épültek ki. A háztartás A korai iparosodás korszakát gazdasági­lag egyrészt a területükön túl működő ke­reskedők és vállalkozók, másrészt a mező­gazdaságilag kötött és otthon végzett te­vékenységgel, főleg fonással, szövéssel és hímzéssel ezen vállalkozások részére ter­melő családi gazdaságok egymásra utalt­sága és ellentmondása jellemzi. Az ilyen­fajta vidéki családi gazdaságokban élő emberek tevékenységét az összes család­tag egzisztenciájának közös biztosítása határozta meg. A szóban forgó tevékeny­ségekre vonatkozóan nem volt általános érvénnyel bíró hierarchikus rendszer. Az, hogy ki mivel foglalkozzon, az erők kiegészítésének azon elve szerint került eldöntésre, amely alapján az egyes család­tagok munkaerejét úgy vették igénybe, hogy a többi családtag munkájával kombi­nálva a közös megélhetés biztosításában lehetőleg optimálisan vegye ki a részét. A korai iparosodás termelési szerveze­te nem lebecsülhető részben a vidéki csa­ládi gazdaságok fenti viszonyaira alapult. A korszak kereskedői és vállalkozói a csa­ládi otthonokban végezhető munka­megbízásoknak a vidéki családi gazdasá­gok részére történő kiadásával azért tud­tak különlegesen magas profitot elérni, mivel az ezekhez kötődő munkaerőt olyan bérekért tudták alkalmazni („működővé tenni”, ahogyan ezt az akkori nyelv kife­jezte), amelyek a proletár munkaerő egyé­ni létminimuma alatt voltak. Erre csak azért volt lehetőség, mert az egyes család­tagok egzisztenciáját, legalábbis részben, a családi gazdaságok egyéb tevékenységei, a saját fogyasztásra való termelés vagy re­gionális piacokon folytatott csere biztosí­totta. Ha az ilyen családi gazdaság rendkí­vüli események, például terméskiesés vagy strukturális változások, mint eladó­sodás vagy a föld elvesztése, miatt került fokozottabb egyoldalú függőségbe a házi­ipari tevékenységből származó bevételtől, akkor a háziipar kizsákmányolásának mértéke még fokozhatóbbá vált. A közös családi gazdálkodás egzisztenciájának fenntartása miatt ilyen esetben a bérek csökkentése a munkaráfordítás gyakorla­tilag korlátlan megnövekedését idézte elő, különösen addig, amíg legalábbis az egyes családtagok részére még alig adód­tak lehetőségek az elvándorlásra és más irányú foglalkozás gyakorlására. A családi gazdaságokon belül az ott­hon végzett ipari termelésbe irányuló be­kapcsolódás tette nyilvánvalóvá a kultu­rálisan örökölt munkaszervezet mögött meghúzódó munkamegosztási elvet. Füg­getlenül attól, hogy külső piacokra való termelés útján kellett-e csak egy kicsit hozzákeresni, vagy egyoldalú piactól való függés alakult-e már ki. Az otthon végzett ipari tevékenység bizonyos körülmények mellett radikális változást tudott előidéz­ni a családi gazdaságok belső feladatmeg­osztásában. Egy korabeli megfigyelő a Vorarlberg környéki hímző vidékről pél­dául arról panaszkodott: aki egy háziipar­ban dolgozó hímzőnőt venne feleségül, szerinte „a legszerencsétlenebb férfi” len­ne, mivel ez a nő a háztartásban még a legszükségesebb dolgokat sem végezné el. Egy másik kortárs pedig olyan szobát raj­zolt meg, ahol a férj gondoskodik a gye­rekről, miközben a feleség szorgalmasan fon. Az alkalmazkodás ilyen mértékű ru­galmassága, akár a rendkívüli külső körül­ményekhez is, csak azért volt lehetséges, mivel nem a résztvevők neme „mint olyan”, mint úgynevezett „biológiai foga­lom” és nem is a munka termelésre és

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék