História 1994
1994 / 5-6. szám - ZIMMERMANN, SUSAN: Női szerepek a 20. század elején
kapcsolatok, a szociális és társadalmi visszásságok töltöttek be bűnbakképző funkciót. Számos „bennszülött” szokványos megnyilvánulási formái a cseh polgártársakkal szemben csúfolódások és gúnyolódások voltak. A karikatúrákban bárgyú arckifejezéssel rajzolták meg őket, és rengeteg kocsmai ének és kabaré segítségével tették őket nevetségessé. A munkások körében a társadalmi kiábrándultság az „idegenekkel” folytatott verekedésekké fajult, függetlenül attól, hogy ezek horvát, olasz vagy szlovák bevándorlók voltak-e, akiket gyakran ösztönösen sztrájktörőknek tekintettek. Finomabban működtek a társadalmi felemelkedés mechanizmusai, általában ehhez elkerülhetetlen volt a német nyelvnek mint beszélt nyelvnek a használata. A zsidó népesség erős nyomásnak volt kitéve. A társadalmi komponensek mellett a Habsburg Monarchia utolsó évtizedeinek antiszemitizmusa egyértelműen antimodern vonásokat is tartalmazott, a zsidó vállalkozók, hivatalnokok, tudósok, értelmiségiek a „modernizmus ügynökeiként” kerültek beazonosításra. A beilleszkedési esélyek a zsidó bevándorlók számára Budapesten kissé jobbak voltak, mint Bécsben. Miközben a magyarországi zsidók lelkes nyelvi és kulturális magyarosítását az elit részéről és a polgárság körében elfogadták, addig Ausztriában a zsidók nemzeti csapdába kerültek: a német nacionalisták és a keresztényszocialisták megkérdőjelezték a zsidók németként történő meghatározását. A népesség széles rétegei számára jelentettek a zsidók „nem német” és „nem árja” fogalmat. Az asszimiláció így Bécsben nagyobb gondot jelentett, mint Magyarországon. * Az 1900-as évek körüli Bécset több szempontból az ambivalencia jellemezte. Az egyik oldalról a soknyelvűség és a kiterjedt terület, másik oldalról a nacionalizmus és a láger-gondolatok álltak egymással szemben. Ez az ambivalens helyzet vezetett a sokat emlegetett kreatív miliő kialakulásához. Ez hatott az akkoriban élőkre. Az új irányzatok ütköztek a régi realitásokkal. A kor szelleme és az életérzések nem engedték meg a többszörös lojalitásokat, hanem a vagy-vagy irányába kormányoztak. Erőteljes beilleszkedési nyomás és az egyéni életút krízisei jellemezték a széles, eredetileg nemzetileg korántsem egyértelműen besorolható népesség helyzetét. „Nincs identitásunk, ezt kívülről erőltetik ránk” szavakkal fejezte ki magát a zsidó, sváb és olasz eredetű családból származó bécsi író, Hugo von Hofmannsthal. 1900 nem csupán a régi Monarchia állami krízisének időszaka, hanem egyben a személyiségek krízisének kora is volt. MICHAEL JOHN és ALBERT LICHTBLAUT (Ausztria) 36 Női szerepek a 20. század elején A 20. század fejlett ipari társadalmaiban a nők hétköznapjait alapvetően jellemezte és jellemzi jelenleg is egyrészről a háztartás és a család, másrészről pedig a jövedelemszerző munkavégzés miatti kettős teher. Ha a társadalom által végzett munka fizetett és nem fizetett részre történő, a fentiekben rejlő felosztása és a nemek közötti, ezzel kapcsolatban álló munkamegosztás történelmi gyökereit kutatjuk, akkor a történelmi fordulatot valahol a — például az osztrák birodalmi fő- és rezidencia-várost, Bécset, a 19. évszázad utolsó harmada óta utolért — nagymértékű iparosodásba való átmenetben találjuk. A proletár-ipari életmód történelmi újdonsága különösen egyértelművé válik számunkra, ha a századfordulós Bécs munkásainak és munkásnőinek munka- és életkörülményeit hasonlítjuk össze a vidéki családi gazdaságok tagjaiéval, akik az iparosodás első fázisában az úgynevezett korai iparhoz kapcsolódtak. A 20. században mind a nők, mind a társadalom történetében központi jelentőségű, hogy a fejlett iparosodásba való átmenettel nem csupán megváltozott a gyakorlat, hanem a nemi specifikus munkamegosztás korábban még ismeretlen elve is létrejött, amelyre a férfiak és a nők munkájában a kizsákmányolás specifikus mintái épültek ki. A háztartás A korai iparosodás korszakát gazdaságilag egyrészt a területükön túl működő kereskedők és vállalkozók, másrészt a mezőgazdaságilag kötött és otthon végzett tevékenységgel, főleg fonással, szövéssel és hímzéssel ezen vállalkozások részére termelő családi gazdaságok egymásra utaltsága és ellentmondása jellemzi. Az ilyenfajta vidéki családi gazdaságokban élő emberek tevékenységét az összes családtag egzisztenciájának közös biztosítása határozta meg. A szóban forgó tevékenységekre vonatkozóan nem volt általános érvénnyel bíró hierarchikus rendszer. Az, hogy ki mivel foglalkozzon, az erők kiegészítésének azon elve szerint került eldöntésre, amely alapján az egyes családtagok munkaerejét úgy vették igénybe, hogy a többi családtag munkájával kombinálva a közös megélhetés biztosításában lehetőleg optimálisan vegye ki a részét. A korai iparosodás termelési szervezete nem lebecsülhető részben a vidéki családi gazdaságok fenti viszonyaira alapult. A korszak kereskedői és vállalkozói a családi otthonokban végezhető munkamegbízásoknak a vidéki családi gazdaságok részére történő kiadásával azért tudtak különlegesen magas profitot elérni, mivel az ezekhez kötődő munkaerőt olyan bérekért tudták alkalmazni („működővé tenni”, ahogyan ezt az akkori nyelv kifejezte), amelyek a proletár munkaerő egyéni létminimuma alatt voltak. Erre csak azért volt lehetőség, mert az egyes családtagok egzisztenciáját, legalábbis részben, a családi gazdaságok egyéb tevékenységei, a saját fogyasztásra való termelés vagy regionális piacokon folytatott csere biztosította. Ha az ilyen családi gazdaság rendkívüli események, például terméskiesés vagy strukturális változások, mint eladósodás vagy a föld elvesztése, miatt került fokozottabb egyoldalú függőségbe a háziipari tevékenységből származó bevételtől, akkor a háziipar kizsákmányolásának mértéke még fokozhatóbbá vált. A közös családi gazdálkodás egzisztenciájának fenntartása miatt ilyen esetben a bérek csökkentése a munkaráfordítás gyakorlatilag korlátlan megnövekedését idézte elő, különösen addig, amíg legalábbis az egyes családtagok részére még alig adódtak lehetőségek az elvándorlásra és más irányú foglalkozás gyakorlására. A családi gazdaságokon belül az otthon végzett ipari termelésbe irányuló bekapcsolódás tette nyilvánvalóvá a kulturálisan örökölt munkaszervezet mögött meghúzódó munkamegosztási elvet. Függetlenül attól, hogy külső piacokra való termelés útján kellett-e csak egy kicsit hozzákeresni, vagy egyoldalú piactól való függés alakult-e már ki. Az otthon végzett ipari tevékenység bizonyos körülmények mellett radikális változást tudott előidézni a családi gazdaságok belső feladatmegosztásában. Egy korabeli megfigyelő a Vorarlberg környéki hímző vidékről például arról panaszkodott: aki egy háziiparban dolgozó hímzőnőt venne feleségül, szerinte „a legszerencsétlenebb férfi” lenne, mivel ez a nő a háztartásban még a legszükségesebb dolgokat sem végezné el. Egy másik kortárs pedig olyan szobát rajzolt meg, ahol a férj gondoskodik a gyerekről, miközben a feleség szorgalmasan fon. Az alkalmazkodás ilyen mértékű rugalmassága, akár a rendkívüli külső körülményekhez is, csak azért volt lehetséges, mivel nem a résztvevők neme „mint olyan”, mint úgynevezett „biológiai fogalom” és nem is a munka termelésre és