História 1994

1994 / 1. szám - HÁBORÚS BŰNÖK ÉS PEREK - BORUS JÓZSEF: A búvárhajó-háború, 1939-1945

megkülönböztető jelet viselnek, ha nyíltan hordják fegyverüket, és ha a háború szokásainak és törvényeinek megfelelően hajtják végre hadműveleteiket. A második világháborúban gerillaügyben egyik fél sem tartotta tiszteletben a hágai konvenciót. Az ellenállás harcosai általában álcázva tevékenykedtek, és sokszor megölték német foglyaikat. A német katonaság még akkor is megkínozta és kivégezte az elfogott partizánokat, ha azok „távolról felismerhetőek voltak”. A szó(folytatás az 5. oldalról)vetségesek nagy hasznát vették az ellenállóknak a második világháború során, és Nürnbergben és másutt elítélték a németeket a partizánok és a támogatásukkal gyanúsított személyek ellen foganatosított elnyomó intézkedések miatt. A náci rendszer egyedülállóan brutális jellegének ismeretében nehéz elképzelni, hogy miként lehetett volna elkerülni a nem reguláris hadviselést. Továbbá a jugoszláv, orosz, lengyel, görög, olasz és francia partizán erők eltérő mértékben bár, de német egységeket kötöttek le, és ezáltal közelebb hozták a háború befejezését. Ám a gerillatevékenység iszonyú szenvedést hoz a helyi lakosságra, és nemcsak azért, mert növeli a megszálló erők frusztrációját és ezért a kegyetlenséget, hanem azért is, mert elkerülhetetlen velejárója a polgárháború. A második világháború náciellenes partizánjai egy gonosz rendszer ellen harcoltak, de sokuk kirabolta és terror alatt tartotta a vidéki lakosságot, és gyakran öltek meg más egységekhez tartozó partizánokat, valódi vagy gyanított kollaboránsokat. Dönitz pere Az egyik elv, amit a bíróság lefektetett, az volt, hogy sem a vád, sem pedig a védelem nem kérdőjelezheti meg az eljárás jogszerűségét, ezért a németek hiába ismételgették, hogy a törvényszék nemzetközi jogilag nem megalapozott, vagy hogy nem lehet valakit olyan bűnökért felelősségre vonni, amelyeket elkövetésükkor a törvény nem tekintett bűncselekménynek, vagy pedig azt, hogy a szövetségesek gyakran elkövették ugyanazokat a bűnöket, mint a németek. Ám a bíróság, amely általában nem tartotta alkalmazhatónak a tu quoque elvet, legalább egy alkalommal eltért ettől, Dönitz tengernagy, a búvárhajók háborús parancsnokának esetében. Az ő védőügyvédje úgy érvelt — írja Taylor —, hogy a totális búvárhajó-háborút rákényszerítették a németekre és a szövetségesek is ugyanilyen búvárhajó-háborút viseltek. Dönitzet brit és más alakulatok elleni atrocitásokért és utas — illetve kereskedelmi — hajók figyelmeztetés nélküli elsüllyesztéséért ítélték el. Azonban a védelem, amennyire módjában állt, bebizonyította, hogy Hitler 1942. október 18-án kelt, az elfogott kommandósok kivégzésére vonatkozó utasítása válasz volt azokra az elfogott brit iratokra, amelyek arra utasították a szövetséges szabotázs különítményeket, hogy „potenciális gengszterekként” viselkedjenek, és hogy kínzásokkal nyerjenek információt foglyaiktól. Ami a búvárhajó-háborút illeti, a védelem kellően bizonyította, hogy a háború első évében a német búvárhajó-parancsnokok szigorúan betartották a nemzetközi szabályokat, lehetővé téve a kereskedelmi hajók legénységei számára, hogy hajóik elsüllyesztése előtt beszálljanak a mentőcsónakba. Hitler csak azután rendelte el a brit kereskedelmi hajók figyelmeztetés nélküli elsüllyesztését, miután nyilvánvalóvá vált, hogy azok a háború első napjától fogva felső utasításra rádión jelentették a német tengeralattjárók búvárhajók helyzetét, hogy sok kereskedelmi hajó föl volt fegyverezve, és gyakran tüzeltek a búvárhajókra, vagy megpróbálták lerohanva meglékelni őket. Hitler eleinte azért volt ebben az ügyben óvatos, mert különbékét remélt Angliával, és a brit agresszivitás . A búvárhajóháború, 1939-1945 Az általánosan használt „tengeralattjáró” kifejezés nem pontos, mert az első és második világháborúban bevetett, dízelelektromos hajtású tengeralattjárók valójában csak búvárhajók voltak. A felszínen dízelmotor hajtotta őket, egyidejűleg feltöltötték az akkumulátorokat — a víz alatt aztán az ezekből táplált villanymotorokkal haladtak. A víz alatt így csak korlátozott ideig maradhattak, az akkumulátorok nagyobb sebességet csak rövid ideig, alacsonyabbat is csak korlátozottan tettek lehetővé. Felfedezés esetén a megsemmisítésükre törekvő ellenséges felszíni hajók elől így szinte lehetetlen volt elmenekülniük. A második világháborúban a németek, nem okulva az elsőben szerzett tapasztalatokból, ismét megpróbálták búvárhajóikkal térdre kényszeríteni Nagy- Britanniát. A német tengeralattjárók parancsnoka, a tengernagyi beosztásban lévő Karl Dönitz sorhajókapitány 300 búvárhajót követelt; a háborút Németország 57 búvárhajóval kezdte — ezekből 26-ot lehetett az Atlanti-óceánon bevetni. Ezért a németek mindent megtettek a tengeralattjárók gyártásának fokozására. Dönitz havi 30 új hajót szeretett volna, hogy megvalósíthassa a kitűzött célt: havi 700 ezer tonna ellenséges hajótér elsüllyesztését. A gyártási előirányzat teljesítése nem sikerült, a legjobb, 1943-ban elért eredmény is csak 284 búvárhajó volt, többségükben ekkor már elavult típus. És az elsüllyesztés? Itt a legnagyobb eredményt, valamivel több mint 700 ezer tonnát a németek 1942 júliusában érték el, 3 hajójuk elvesztése árán. Ez a 700 ezer tonna azonban nem múlta felül az ellenfél — főleg az USA — által gyártott mennyiséget. A brit és az amerikai hadvezetés által a német tengeralattjárók ellen kidolgozott ellenintézkedések 1943 tavaszán fordulatot hoztak; több száz, nagy teljesítményű fényszórókkal felszerelt repülőgépet, hatásos radarkészülékeket, csak találat esetén robbanó vízibombákat vetettek be. Repülőgépekről olyan 10 kg-os, acéltestű, robbanóanyag nélküli rakétákkal lőtték a német tengeralattjárókat, amelyek még 50 m-es vízmélységben is átütötték ezek burkolatát. 1943 májusában a németek ugyan még a tengerfenékre tudtak küldeni 34 szövetséges szállítóhajót, 163 507 t vízkiszorítással, de ezért 41 elvesztett búvárhajóval fizettek (ebből 27 az Atlantióceánon süllyedt el). Ezért Dönitz — aki Erich Raeder utódaként ekkor már a német haditengerészet főparancsnoka volt — május 24-én leállította a szövetséges hajókaravánok elleni, eddig csoportosan végrehajtott támadásokat. Kisebb sikereket a németek ez után is értek el, de ezeket nem lehet a korábbiakhoz hasonlítani. A többi hadviselő fél tengeralattjárói sem számban, sem teljesítményben nem érték el a németeket. A szovjetek részben a Balti-, részben a Jeges-tengeren tevékenykedtek, nemegyszer túlzott eredményeket jelentve. A brit és az amerikai búvárhajók a német tengeralattjárók ellen harcoltak, de jelentős szerepük volt az Észak-Afrikában harcoló német és olasz erők utánpótlásának megbénításában is. A Csendes-óceán térségében 45 szövetséges tengeralattjáró pusztult el, de a japánok összesen 5 320 094 hajóteret és több mint 200 hadihajót vesztettek. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a kivérzett és éhező Japán megadási ajánlatokat tett még az anyaország területére történt partraszállás és az atombombák bevetése előtt. BOROS JÓZSEF