História 1998
1998 / 7. szám - MŰHELY - BURUCS KORNÉLIA: A "fordulat" és a "dolgozó nő"
nők fokozott munkába állításával oldották meg. (E folyamat mögött persze az a társadalmi valóság is állt, hogy a család számára „tervezett” életszínvonalat csak két keresővel lehetett biztosítani.) A női munkaerő-utánpótlás forrása, két „gyűjtőmedencéje” a mezőgazdaságban és a háztartásban dolgozók voltak, míg célterülete főként a „hagyományos” női iparágak, a textil-, ruházatiipar. De irányítottak nőket nagyobb számmal a legkülönbözőbb munkaterületekre is, pl. nehézipar, gépgyártás, villamos ipar, szénbányászat, gépállomások stb. így a foglalkozási ágak egyre szélesebb skáláján helyezkedtek el a nők. Adataink azt mutatják, hogy a kereső népességen belül a nők aránya jelentős mértékben nőtt, hiszen a felemelt első ötéves terv nemcsak lehetővé, de — a már említett kétkeresős modell — szükségessé is tette a nők munkába állását. 1949-1954 között több mint 200 ezer nő vállalt munkát. Az erőltetett iparosítás következtében nagyságrendekkel nőtt a női munkavállalók száma az ipar különböző ágaiban, s jelentősen emelkedett a kereskedelemben elhelyezkedő nők aránya (az 1949. évi 35,9%-ról 1953-ra 48,7%-ra), melynek hátterében a vendéglátás és az üzemi étkeztetés, továbbá a bolthálózat bővítése állt. A közlekedésben, hírközlésben közel megháromszorozódott a női foglalkoztatottak aránya: 1949-ben 16,2 ezren, 1953-ban pedig már 45,6 ezren keresték így kenyerüket. Jelentős volt a nők térnyerése a költségvetési szervek munkájában is, különösen a tanácsok megalakulása után: az 1949. évi közel 70 ezres létszám 1953-ra 125,6 ezerre emelkedett. Nem csökkent viszont, sőt némileg nőtt a kereső nők aránya a mezőgazdasági dolgozók között. (A mezőgazdaságot az első ötéves terv mobilizáló hatására zömmel csak a fiatal nők hagyták el.) A női munkavállalók arányának emelkedése 1952-ig volt ugrásszerű, ám 1955-től a túlhajtott növekedési ütem némileg lelassult. Egyrészt szakítottak a „minden munkahelyre nőtt elvével, mely a nők fizikai lehetőségeit figyelmen kívül hagyva tipikusan férfi munkaköröket is nőkkel kívánt betölteni. Másrészt a nehéz, egészségtelen munkahelyeket már 1953-tól sok nő elhagyta. (Erre az 1953. március 1-jén életbe lépett, az anya- és gyermekvédelem továbbfejlesztéséről szóló 1004/1953. MT. számú határozat is lehetőséget adott: előírta, hogy az illetékes miniszterek újólag szabályozzák, melyek a nők számára ártalmas munkahelyek, amelyekre 1953. március 1. után nem lehet őket felvenni, az itt dolgozókat pedig — a munkaviszony folyamatosságának fenntartása mellett — legkésőbb július végéig más munkakörbe kell helyezni.) Gond volt továbbá, hogy — főleg az iparilag elmaradott területeken, a bányavidékeken, valamint a nehézipari körzetekben — a nők számára nem is tudtak megfelelő munkalehetőséget biztosítani, sőt 1955- től férfi munkaerő-felesleg jelentkezett. Vagyis a munkaerő-kínálat és -kereslet gyakran területileg nem esett egybe. Ráadásul a gazdaság szerkezeti struktúrájában továbbra is a nehéziparé maradt a vezető szerep, ami hátráltatta a női munkalehetőséget biztosító könnyű- és élelmiszeripar, a közlekedés, egészségügyi ágazatok nagyobb arányú fejlesztését. A nők elhelyezkedésének további akadálya a megfelelő szakképzettség hiánya volt. Jóllehet a lányok ipari szakképzésének 1945 után nem voltak jogi akadályai, ám a gazdasági ágazatok munkaerő-szükséglete, a képzési feltételek (a nőknél a szakmai elismertség szempontjából alacsonyabb értékű 1-2, ritkábban a 3 éves szakmunkásképzés volt a gyakoribb), s bizonyos tovább élő előítéletek is behatárolták a nők szakképzési lehetőségeit. A „férfitársadalom” A nők tömeges munkavállalása — a kétségtelenül meglévő pozitívum mellett is — a gyakorlatban ellentmondásos folyamatként érvényesült, számtalan negatív következménnyel. Az eredményekről sematikus lelkesedéssel hírt adó „termelési beszámolók” elvétve ugyan, de a női munkaerő aktivizálását kísérő anomáliákról is tudósított. (Ezek a valóságban jóval nagyobbak voltak, mint ahogy arról a beszámolók szólnak.) A nők térhódítása nem mindenütt találkozott az üzemi vezetők, de a férfi munkatársak megértésével sem. Sok gyárban előfordult az, hogy a szakmát tanulni akaró nőket nem a vállalat számára szükséges szakmákra képezték ki, vagy nem a végzettségüknek megfelelő munkakörben, hanem továbbra is segédmunkásként foglalkoztatták őket. Sokan panaszkodtak amiatt is, hogy sikeres szakmunkásvizsgájuk ellenére szinte kuncsorogniuk kell a munkáért, így teljesítményük, keresetük alacsony maradt. Persze ellenkező előjelű esetek is bőven akadtak: sok helyen — a nők foglalkoztatására, szakképzésére vonatkozó KERESŐ NŐK SZÁMA Év Ezer fő% (1920- 100%) Összes keresők Munkaképes korú nők %-ában 1920 1065 100,0 29,9 36,2 1941 1151 108,1 27,2 39,4 1949 1146 107,6 29,3 38,9 1950 1197 112,4 29,4 40,5 1951 1261 118,4 29,8 42,6 1952 1319 123,9 30,6 44,4 1953 1337 125,6 30,7 45,0 1954 1364 128,1 31,0 45,8 1955 1382 129,8 30,9 46,3 1956 1417 133,1 31,5 47,3 ezerfű Nők foglalkoztatása a mezőgazdaságban— más népgazdasági ágban A SZOCIALISTA SZEKTOR EGYES ÁGAZATAIBAN FOGLALKOZTATOTT NŐK ARÁNYA AZ ÖSSZES MUNKÁS ÉS ALKALMAZOTT %ÁBAN Ágazat 1949 1951 1952 1953 1954 1955 Ipari 32,7 32,2 32,2 31,5 31,4 31,8 Állami építőipar 3,3 14,3 12,9 15,0 14,8 13,5 Mezőgazdasági 29,7 23,1 23,5 23,6 26,4 17,7 Közlekedés, hírközlés 10,2 20,1 19,2 18,6 17,1 17,5 Kereskedelem 35,9 43,1 46,5 48,7 48,5 48,3 Államigazgatás nincs adat 44,8 48,0 49,5 49,1 51,1 1 Helyi ipar nélkül 2 Csak az állami szektor adatai 28