História 1998
1998 / 9-10. szám - PATAKI FERENC: Magyarságkép és történeti változásai
„A magyarság külföldi arcképe” címmel. Első mondata — jellemző módon — így hangzik: „A magyarság nyugati rossz hírnevét a honfoglalás utáni hadjáratok alapozták meg.” Az azóta is folytatás nélkül maradt írás célját a szerző abban látta, hogy kifejteni próbálja „az európai köztudatból azt a felületi képet, amely az átlagemberben begyökerezhetett”. A cél tehát módfelett korlátozott. Eckhardt fő következtetése sem nélkülöz némi időszerű tanulságot: „...ez a kép majdnem mindig a politikai helyzet függvénye”. „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók” Már Anonymus krónikájában is azt olvassuk: „nagyon is nem szép és illetlen dolog” volna, ha az „oly igen nemes magyar nemzet” származásáról és hősi cselekedeteiről „a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből” értesülne a világ. Az „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók” önvigasztaló és buzdító hevülete is tágas nemzetközi összehasonlításból és a „török ebekkel” történő — rájuk nézve kevéssé hízelgő, ám történetileg érthető — összevetésből ered. Széchenyi pedig — s éppen a magyar Akadémiáról szólván — azon töpreng, vajon a magyar hazafiság miért is áll „nem a legtisztább fényben a világ nagy színpadán”, vajon miért nem képes „civilisatiós sympathiát s hódító közvéleményt gerjeszteni a legmagasztosb magyar polgári erény is odakünn”. Gyakorta idézett szavaival az okot is megjelöli: „A magyar szó még nem magyar érzés, az ember, mert magyar, még nem erényes ember és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi...” Lám, mily szorosan egybekapcsolódik Széchenyi képzeteiben az odakünni szimpátia, a reménykedve sürgetett „hódító közvélemény” az ,,idebenti” polgári erényekkel s a nemzeti önismeret alakulásával. De vajon nem holmi gyengeség és tétova bizonytalanság tünete-e ez a heves érdeklődés aziránt, milyennek látnak bennünket? A nehéz sorsú nemzetek vagy a testvértelen népek, amelyeknek történelme bővelkedik tragikus fordulatokban, amelyek okkal vagy ok nélkül panaszolják, hogy a világ nem viszonozza balsorsuk áldozatait, különösképpen fogékonyak lehetnek a külső visszhangok iránt. Ha azzal biztatjuk magunkat, hogy a Nyugat és a kereszténység „védőbástyája” voltunk, ha 1956-ban újra felidéztük az „áll a viharban maga a magyar” pátoszát, vajon nem tarthatunk-e igényt arra, hogy ennek megfelelően lásson és ítéljen meg bennünket a világ? S így is bánjon velünk! Nemzeti öndokumentáció Az alakuló és ifjú nemzetállamok — főként Európa keleti tájain — még inkább érzékenyek arra, hogy milyen arculattal lépnek be a nemzetek közösségébe. S mindent meg is tesznek avégett, hogy hízelgő képet alakítsanak ki önmagukról, egyebek közt eredetükről és történelmükről. A nemzeti önérzetet tápláló kedvező vélekedések olybá tűnnek, mint szimbolikus érdemrendek, amelyek újra és újra tanúsítják a nemzeti kiválóságot. Aligha véletlen, hogy Bibó István éppen ebben a régióban ismerte fel és nevezte meg a „nemzeti öndokumentációs kényszer” jelenségvilágát. E tájon a hízelgő külső visszhang is az öndokumentálás eszköze lesz. Bibó a kelet-európai kisállamok nyomorúságáról szólván így ír: „a nemzeti élet minden megnyilvánulása a legádázabb nemzeti célszerűség alá rendeződött, s mind reális, mind képzelt teljesítményük — a Nobel-díjtól az olimpiai rekordokig — elvesztette spontán, öncélú jellegét, és belekerült a nemzeti öndokumentáció szolgálatába”. Feltehetően ezért illett örvendeznünk a „legismertebb magyar” — egy aranylábú focista — nemrégiben lezajlott születésnapján is. Vajon mikor részesülnek hasonló méltatásban tudományunk és művészetünk nagyjai?! Az a nemzeti önismeret, amely az öndokumentáció szolgálatába állított tényeken nyugszik, és mindegyre ezeket reméli viszontlátni a külső vélekedésekben, ingatag lesz, mert bizonytalan lábakon áll. Óhatatlanul felidézi a „kívülről vezérelt” nemzeti közösség képét, vagy azét a kisiskolásét, aki szüntelenül bizonygatja: „Európa, én nagy tanítóm... bizony Isten, én készültem...” Nemzeti teljesítmény A ,,magyarságkép” meglehetősen kézenfekvő, további értelmezésre nem szoruló kifejezésnek tetszik. Ám ha kissé alaposabban szemügyre vesszük, a szó mindkét tagja alkalmat adhat töprengésre és vitára. Hiszen a „magyarság” előtag utalhat egy meghatározott etnikai csoportra. Ebben az esetben felidézheti a nemzetkarakterológia szokásos, közhelyszerű sztereotípiáit. A magyar ilyen meg ilyen: vendégszerető, bátor, tehetséges, szalmalánglelkű, sírva vigadó és így tovább. De a „magyarság” előtag utalhat valami másra is: a nemzeti teljesítményre. S úgy vélem, ebben ragadhatjuk meg a dolog lényegét. Az idegen nemzet tagja, hacsak nem turistaként bolyong a világban, erre üti fel a fejét, s ezt méltányolja. Különösképpen érvényes ez a szellem embereire, a nemzetközi tudományos és művészeti közösségre. De tüstént tegyük hozzá: a politikusokra is! A nemzeti teljesítmény övezetei gyakorlatilag határtalanok: a tudománytól és a művészettől a gazdasági és a politikai sikerekig mind-mind magára vonathatja a világ figyelmét. De csakis akkor, ha valóságos teljesítmény, ha önmagáért és a maga nyelvén beszél, s nem a nemzeti „PR” olcsó és tendenciózus fogásaival, nem a mesterkélt „országkép-alakítás” átlátszó propagandisztikus eszközeivel él. A nemzetkarakterológia, amely egyegy etnikai csoporthoz köthető tartós és a történelem felett lebegő jellegzetességeket — nem pedig történeti-kulturális mintázatokat — keres, mindig hajlamos arra, hogy kirekesztő legyen. Az a felfogás viszont, amely a nemzeti teljesít- A nemzeti vértanúk emlékműve, 1918-19. Leleplezték 1934. március 18-án