História 2003
2003 / 10. szám - HISTÓRIA-TÉRKÉPEK - VI.: MAGYAR TÖRTÉNELMI ATLASZ FOLYTATÁSOKBAN - Az egypólusú világ kialakulása, 1990-2003
felülvizsgálni, de lemondott további átadandó cégek felkutatásáról és (1954-ig) vállalta, hogy az ezekre vonatkozó külföldi kötelezettségek ügyében a magyar állam helyett eljár. A vállalatok veszteségeit továbbra is a magyar fél fedezte, sőt egy részvénycsere keretein belül 14 millió dolláros kifizetést kellett vállalnia a Szovjetunió részére. Három vegyesvállalat számlája átkerült az MNB-hez, a többi maradt a szovjet tulajdonú banknál. A magyar gazdaságnak a szovjethez való bekapcsolását célzó javaslatokat azonban elvetették. A termelés mennyiségét a magyar fél határozhatta meg, az árakról pedig csak előzetes konzultációt kellett folytatni a Goszplannal a szovjet elképzelések megismerése miatt. Ugyanakkor a vezérigazgató továbbra is szovjet állampolgár volt, a korábbi széles jogkörrel. A magyar gazdaság fölött gyakorolt szovjet ellenőrzés tehát erős volt, de nem korlátlan. Kliens állam Felmerülhet a kérdés, vajon Magyarország szuverén állam volt-e az egypártrendszer bevezetését követően? Nemzetközi jogi értelemben feltétlenül, ám a gyakorlatban nem. Külső tényezők határozták meg a hatalom belső struktúráit. A szovjet pártállam pontos mását ültették át Magyarországra. A magyar vezetők, Rákosi és Nagy Imre rutinszerűen fordultak a Kremlhez belpolitikai viták „rendezésére”. A szovjet vezetés kedve szerint mozdíthatott el magyar (és más keleteurópai) vezetőket. Moszkvai politikusok több alkalommal részt vettek magyar döntéshozó szervek ülésein, befolyásolva a döntéshozókat. Akárcsak a többi kelet-európai ország, Magyarország is kliens állami szerepet töltött be, vagyis katonai és gazdasági szolgáltatásokat teljesített a hegemón hatalom számára. A gazdasági szolgáltatásokat illetően a Szovjetunió korlátlan hozzáférést kapott a magyar nyersanyagbázishoz. Emellett a magyar gazdaság a különféle kártérítések, szakértői díjak, profitátutalások címén folyamatos kifizetéseket teljesített a Szovjetunió számára. Katonai téren a Szovjetunió korlátlanul használhatta a magyar területet, csapatait - amelyek hivatalosan az ausztriai szovjet megszálló erők utánpótlási vonalait biztosították - időkorlátozás nélkül állomásoztathatta itt. Szabadon használhatták a szovjet csapatok a magyar hadsereg lőtereit, mezőgazdasági művelés alatt álló területeket és magánterületet is. Fenntartás nélkül átvette a magyar hadvezetés a mindenkori szovjet katonai doktrínát, ellenségképét a szovjet kívánalmak szerint alakította. A hadsereget a szovjet igények szerint fejlesztették - ám belső erőforrásokból. 1952-re a magyar hadsereg létszáma elérte a 210 ezer főt, vagyis az ország történetének legnagyobb békebeli létszámát. (Ez egyben azt is jelentette, hogy Magyarország megszegte a párizsi békeszerződést, amely mindössze 70 ezer fős haderőt engedélyezett.) Rákosiék nem a saját elhatározásukból fejlesztettek ekkora hadsereget. 1951-ben Sztálin Moszkvába rendelte a népi demokráciák pártvezetőit. Itt váratlanul közölte, hogy 1953-ra fel kell készülni az „imperialista tábor” elleni háborúra. (Rákosi beszámolójából nem derül ki, hogy a szovjet pártvezér offenzívára gondolt-e, avagy attól tartott, hogy a NATO intéz támadást a „béketábor” ellen.) Sztálin döntése hatalmas terhet rótt Magyarországra: két év alatt háromszorosára kellett növelni az ipari termelést. A magyar urán 1945-ben Sztálin utasítást adott a szovjet atomfegyver kifejlesztésére, amelynek vezetését Lavrentyij Berijára bízta. Kezdetben a szovjet atomprogram a megszállt országokból nyerte az uránbázisát: Csehszlovákiából és Németország szovjet övezetéből (a későbbi NDK-ból). Az 1950-es években a hidrogénbomba kifejlesztésével új lendületet vett az atomprojekt, és megindultak a kísérletek az atomenergia polgári célú alkalmazására is. Aligha kell hangsúlyozni a Mecsekben feltárt és mennyiségileg a világ egyik legjelentősebbjének tartott uránkészlet (mintegy 15 millió tonna átlagos minőségű érc) fontosságát a Szovjetunió számára. Szovjet szakértők vezetésével 1953-ban kezdődött a program, és ekkor került sor a kétoldalú uránegyezmény aláírására is. Bár a titkosság megőrzése miatt bauxit néven futó és az országos tervekben meg sem említhető vállalat névlegesen magyar kézben volt, működési feltételeit a Szovjetunió határozta meg. A feltárás és a kitermelés előkészítése szovjet tudományos és technikai segítséggel történt, ám valójában a magyar kincstárat terhelte. Akárcsak az infrastruktúra, utak, lakások felépítése. 1958-ra a projekt már 650 millió forintos költséggel járt és a szovjet fél ennek kapcsán 300 millió forintos tartozást halmozott föl. Az egyezmény értelmében minden, a magyar kormány által nem igényelt érc a Szovjetuniót illette, vagyis hosszú ideig gyakorlatilag az egész. Moszkva azonban nem világpiaci áron vette át az uránt. Magyar számítások szerint a szovjet fizetség a kitermelési költségnek csak mintegy 60%-át fedezte. Az 1947-es évet követően Magyarország külkereskedelmének legnagyobb részét a Szovjetunióval, illetve a népi demokráciákkal bonyolította. 1948-ban a kommunista pártok nemzetközi szervezete, a Kominform határozatot hozott, melynek értelmében meg kellett szüntetni a nyugati államokkal folytatott kereskedelmi kapcsolatokat. Ezzel a határozattal mintegy párhuzamosan az Egyesült Államok gazdasági embargót vezetett be a szovjet tábor országaival Szovjet textilgépekkel dolgoznak a Szegedi Textilkombinátban, 1951