História 2004
2004 / 2-3. szám - ÉVFORDULÓ - CSŐSZ LÁSZLÓ: A "legmagyarabb" vármegyében
szer utolsó éveiben meglehetősen ellentmondásos volt: egyfelől a rendszerhez és a mindenkori kormánypolitikához feltétlen lojális tisztviselők voltak, másfelől szoros gazdasági és politikai érdekszövetségben, baráti, rokoni kapcsolatokban éltek a zsidóság helyi elitjével. 1944-es tevékenységüket is ez az ellentmondás jellemezte: többségük elítélte ugyan a német megszállást és a zsidóság fizikai üldözését, ennek ellenére, ha vonakodva is, de eljátszották a „végső megoldás” folyamatában számukra kijelölt szerepet. Gettók A vármegyei apparátust 1919 óta irányító alispán, Alexander Imre már az ún. gettórendelet megjelenését követő második munkanapon, 1944. május 1-jén hozzákezdett annak végrehajtásához. Rendelete értelmében a járási főszolgabíráknak és a megyei városok polgármestereinek kész gettótervekkel kellett megjelenniük május 10-én délelőtt a szolnoki vármegyeházán tartott rendkívüli értekezleten. Az alapelv az volt, hogy az elkülönítés „keresztény polgári érdekek” sérelme nélkül, azaz minél kisebb területen, kevés költözködéssel, gyorsan valósuljon meg. A férőhelyek tervezésénél (2 m2/fő) és a rendszabályok megalkotásánál a nagyváradi gettósításkor alkalmazott szigorú irányelveket tekintették mintának. 1944. május 15. és 22. között összesen 6108 embert zártak a vármegye 6 megyei városában (Jászberény, Karcag, Kisújszállás, Mezőtúr, Szolnok, Túrkeve) és 8, tízezernél nagyobb lélekszámú községében létrehozott gettókba. Ennek a létszámnak több mint egynegyede végül elkerülte a deportálást, főként a tömegesen érkező - és ekkor már sokak számára az életet jelentő - munkaszolgálatos behívók, kisebb részben mentesítések vagy internálás miatt. Az elvándorlás, az általános demográfiai csökkenés és a munkaszolgálatos áldozatok miatt a szolnoki zsidóság 1944-ben már csak közel másfél ezer főt számlált. Többségük számára a kényszerlakhelyet a belvárosban, a régi piac tőszomszédságában alakították ki: az ortodox zsinagógában, az elemi iskolában és más hitközségi épületekben, valamint a Csarnok, Pillangó és Jászkürt utca tizenkét magánházában. A gettóban végül 1070 főt helyeztek el. Nagy volt a zsúfoltság, amit a két hétre tervezett tartalékok elfogytával élelemhiány is súlyosbított. Ennek ellenére az itt fogva tartottak helyzetét viszonylag kedvezőnek kell mondanunk: ennél sokkal rosszabb körülmények közé kerültek sok magyarországi gettó lakói. A belvárosi nem zsidó lakástulajdonosok tiltakozása miatt a gettó kibővítésére nem volt lehetőség. Ezért a környező falvakból beszállított zsidókat és közel 150 szolnoki sorstársukat a városhoz tartozó szandapusztai bérgazdaság tehénistállójának padlásterébe zsúfolták, ahol a minimális egészségügyi és ellátási feltételek is hiányoztak. Hasonló helyzet alakult ki Törökszentmiklósin, ahol a gettót a község központjában lévő Polgár utcában, a zsinagógában és a környező lakóházakban jelölték ki. Több helyi lakos azonban közvetlenül a zsidóellenes akció egyik fő irányítójánál, Endre László belügyi államtitkárnál tett feljelentést a terv ellen. A református egyház helyi vezetői sem értettek egyet azzal, hogy a gettó templomuk közelében legyen, és ingatlanaikat igénybe vegyék. A belterületi gettóban így csak a helyi zsidóság egy része - köztük a főszolgabíróval jó kapcsolato- okat ápoló vezetők, vegyes ház 55zasságban élők és hadiérdemesek - kapott helyet. A kisebb településekről beszállított, illetve kevésbé befolyásilós zsidókat a járványkórházban, egy külterületi fatelepen lévő istállóban és fészerekben, valamint a zsidó temető Reich Jakab papírüzlete. Gyöngyös, 1930-as évek Feldstein és Deutsch divatáruház szőnyegosztálya, Kecskemét Zsidó taxisofőrnő. Jászberény, 1930-as évek