História 2007
2007 / 1. szám - ÉVFORDULÓ - FODOR PÁL: Három civilizáció ütközése, 1456 : Az Oszmán Birodalom, Bizánc és a nyugati kereszténység
közös latin és görög liturgia keretében. A fogadtatást mindennél jobban jellemzi, hogy a bizánci flotta főparancsnoka, Lukasz Notarasz nem sokkal később kijelentette: „Inkább lássam a városban a török turbánt uralkodni, mint a latin mitrát.” „Kívánsága” hamarosan teljesült: fél évvel később, 1453. május 29-én II. Mehmed hadai bevették az ősi várost. A szultán Notaraszt a város elöljárójává nevezte ki, de öt nappal később lefejeztette, így a latin és az ortodox világ erőinek egyesítése helyett az történt, hogy a diadalmas iszlám és a bizánci nemzetközösség abba beolvasztott erői együttesen fordultak a latin világ ellen. Amikor II. Mehmed szultán 1456 tavaszán útra kelt, hogy - egy török történetíró szavaival - „a dzsihád kulcsával kinyissa a hitetlenség házának lakatját”, vagyis elfoglalja Nándorfehérvárt, seregét legalább fele részben balkáni ortodox keresztények vagy áttért renegátok alkották (beleértve nagyvezírét és szinte összes főparancsnokát). Az Oszmán-dinasztia állama a 14. század első évtizedeiben jött létre Kis-Ázsia északnyugati csücskében, és egy évszázad leforgása alatt a korabeli világ egyik legnagyobb birodalmává fejlődött. A dinasztia politikai céljait néhány korai felirat segít megértenünk. 1360-ban, amikor Európában még a nevét is alig ismerték, I. Murád a következő címeket adta magának: „a népek nyakának ura”, „a világ fejedelmei királyainak királya”, „az iszlám hitharcosok segítője”, „a hitetlenek és eretnekek megsemmisítője”. 1385-ben ugyanő „az arabok és perzsák királyainak ura”, tíz évvel később fia, I. Bajezid, a „Róma (Bizánc) szultánja”, 1420-ben pedig I. Mehmed „a kalifa” titulust vette fel. II. Mehmedről, Konstantinápoly meghódítójáról a következőket írta Kritobulosz bizánci történetíró: „Mert úgy gondolkozik..., hogy ha ezt [a várost] ... elfoglalja és urává lehet, rövid időn [belül] semmi akadálya sem lesz, hogy innen, mintegy az egész világ közös fellegvárából kirontva az egész világot beszáguldozza és meghódítsa.” Az Oszmán-dinasztia szinte kezdettől fogva három, párhuzamosan megoldandó feladatot tűzött maga elé: 1. amennyire csak lehetséges, vezetésével helyreállítani az iszlám nemzetközösséget; 2. legyőzni és betagolni a bizánci nemzetközösséget; 3. a latin világ megtámadásával megkísérelni az egyetemes római birodalom helyreállítását. Tekintsük át röviden, meddig jutott el mindebben a 15. század derekáig! Az oszmánok fölemelkedése idején az iszlám világ a teljes politikai széttöredezettség állapotában élt. Bár a helyi dinasztiák kivétel nélkül legitim hatalomnak tartották magukat, mindenki tudta, hogy elvi szempontból létezésük botránykő, hiszen a tan szerint az iszlám egyetlen vallási-politikai közösséget alkot. Az oszmánok, mint az egyik ilyen kis dinasztia, kihasználva azt az adottságukat, hogy államukat az iszlám és a keresztény világ határán hozták létre, hamarosan az igaz hit terjesztődnek, a szent háború (dzsihád) egyetlen és eddigi legkövetkezetesebb végrehajtóinak tüntették fel magukat. Sőt, államuk létezését és kiterjesztését, a hitettlenek legyőzését egyenesen az iszlám egység előfeltételeként állították be. Minden, az iszlámon belüli, ellenük irányuló muszlim fegyveres akciót (még ha az valójában védekezés volt is) az iszlám és a dzsihád elleni merényletként bélyegeztek meg. Erre hivatkozva a nyugati hódításokkal párhuzamosan szisztematikusan támadták meg és számolták fel a kis-ázsiai török fejedelemségeket. A 15. század közepére sikerült Kis-Ázsia legnagyobb részét egy birodalomban egyesíteniük. Az oszmánok a legnagyobb eredményt a „bizánci nemzetközösséggel” szemben érték el. Államuk lényegében úgy nőtt nagyra, hogy fokozatosan rátették kezüket az ortodox világ erőforrásaira. Ebben saját ügyességük és szervezettségük épp olyan szerepet játszott, mint a bizánci civilizációt emésztő belső bajok. Bizáncot és a vonzáskörébe került kelet-európai népeket a 11. századtól 1453-ig olyan különleges kötelékek fűzték össze, hogy együttesüket nem túlzás külön civilizációnak nevezni. Ennek legfőbb elemei a következők voltak: 1. a hit tekintélye, a közös vallási gyakorlat; 2. a konstantinápolyi egyház vezető szerepének elismerése; 3. annak elfogadása, hogy a bizánci császár az ortodox világ feje; 4. a közös jog, továbbá az irodalom és művészet hasonló felfogása; 5. az a meggyőződés, hogy Konstantinápoly az oskumené központja, a „keresztények hitének Az oszmánok, az igaz hit terjesztői A bizánci ortodoxia A török szultáni palota, a Topkapi Szeráj II. Mehmed idején, Konstantinápolyban. Török miniatúra, 16. század közepe IP G