Melléklet 2007
2007 / 1. szám - Kádár Béla: Gazdasági fejlődésünk mérlege, 1990–2006
EZREDFORDULÓ • ZOOM KÁDÁR BÉLA GAZDASÁGI FEJLŐDÉSÜNK MÉRLEGE, 1990-2006 „A közgazdász-társadalom idestova négy éve jelzi növekvő hangsúllyal ellenérzületeit fejlődésünk irányzataival, a követett gazdaságpolitikával szemben. 2006 nyara óta a társadalom is érzékelheti, hogy az ellenérzések megalapozottak voltak. Állampénzügyeink kritikus helyzete ma már igen széles körben érlelt meg vélekedéseket nemcsak intézményeink gyenge működési teljesítményeiről, hanem az átalakulás elhibázott jellegéről, a magyar útvesztésről, a »veszélyes útról«, ördögi összeesküvésekről" - írja alábbi cikkünk szerzője, aki közgazdász szemmel pillant vissza arra, hogy honnan indultunk, meddig jutottunk egyrészt önmagunkhoz, másrészt a globális világban elkerülhetetlen összehasonlítással másokhoz viszonyítva. Megállapítja: „a globalizáció feltételrendszerében nemcsak országok, gazdaságok fonódnak össze, hanem a fejlettebbé váló gazdaság sem függetleníthető a társadalom általános állapotának alakulásától, miként a társadalmi közérzet, az értékrend is elválaszthatatlan a gazdasági teljesítményektől." Korunk divatos közgazdasági főárama a jelen és a jövő értékelésénél - sajnos - gyakorta megfeledkezik a történelmi örökségről. Jelenlegi helyzetünk sajátosságainak, megoldási lehetőségeinek taglalásánál azonban nem szerencsés megfeledkezni a múlt lezáratlan kérdéseiről, jelenben is ható hagyatékáról, a második világháború utáni évtized, a „gulyáskommunizmus", a rendszerváltozás és a mai helyzet közötti tartós hatású összefüggésekről. Vajon nincs-e összefüggés 1956 és az azt megelőző évtized magyarországi jellemzői között, amelyekről ugyan a pesti humor egykor azt állította, hogy a magyarok ugyanazt kapták büntetésül, mint a csehek jutalmul? A valóságban azonban az „utolsó csatlóst" érő különféle megtorlások, büntetések, tulajdon- és egzisztencia-fosztások, életviteli, tudati államigazgatási diszkontinuitások mértéke Magyarországon összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint bármely más, a szovjet hadsereg által elfoglalt országban. Nincsenek-e máig ható következményei annak, hogy 1956 s a vezetési bűnök feledtetésére és a hatalom legitimálására a kádári konszolidáció a fogyasztói értékrend elterjedését és a fogyasztás viszonylagos növelését használta fel az egyensúlyi, versenyképességi követelmények rovására? Az ország jelenlegi megosztottságában, ezzel is összefüggő lecsúszásában nem tükröződik-e az elmúlt hat évtized nyertesei és vesztesei közötti kiengesztelődés elmaradása, a rendszerváltozás előtti időszak személyi és rétegpozícióinak a térség többi országánál nagyobb mértékű kontinuitása, ami gyökeresen eltért az 1945 utáni időszak tapasztalatairól? Vajon nem a „gulyáskommunizmus" öröksége rejlik-e állampénzügyi viszonyaink alakulásában, az elmúlt fél évtized nemzeti jövedelemnövekedését 50%-kal meghaladó ütemű fogyasztásbővülésben? A gazdaságpolitika mozgásterében a társadalmi értékrend, a társadalom pszichikai környezetének örökölt sajátosságai mindmáig érzékelhetők, s jó ideig nem indokolt nagyobb reményeket fűzni ahhoz, hogy a lakosság, amely emlékezik a nehéz történelmi helyzetekre s gyakorta nélkülözte a szakszerű országvezetést, gyorsan gazdaságilag racionálisabb értékítéleteket, magatartást alakít ki. A közvetlen gazdasági örökség kiindulási feltételrendszere sem volt támasz a rendszerváltozás küszöbén. A megelőző évtizedek halmazati örökségeként 1989-ben Magyarország volt a térség legeladósodottabb országa, az egy főre jutó külföldi adósságállomány két és félszerese volt a csehszlovákénak, másfélszerese a lengyelének. A külgazdaságilag sebezhető kis Magyarország aránya csökkent a legnagyobb mértében a világ kivitelében a rendszerváltozás előtti fél évszázad során. Ugyanakkor 1956 örökségeként a magyar modell távolodott el leginkább a sztálini örökségtől, a piacgazdasági modell befogadásához szükséges „tudati abszorpciós kapacitás" nagyobb, az ország nemzetközi megítélése az eladósodás ellenére kedvezőbb volt, mint a térség többi országában. A rendszerváltozás örökségének része volt a koncepciórendszer is. Az ország nagyobb gazdasági és szellemi nyitottsága következtében a hatalmi elit és a szakmai értelmiség erős hajlandóságot mutatott a nyugati eszmék, mindenekelőtt a neoliberális főáram befogadására. Meglepően gyorsított ütemű volt s gyakorta feldolgozási, „emésztési" zavarokkal járt az „eszmeváltás" a megelőző évtizedek ideológiai doktrínáiban elmélyült nagyszámú marxista értelmiség számára. Ma csak történelmi csemegeként említhető, hogy több mint négy évtizedes katonai-ideológiai konfrontáció során a nyugati világ nem készült fel a rendszerváltozásra. A neoliberalizmus számára nyitottá váló értelmiségi és döntéshozói elit a rendszerváltás terápiájaként csak a nyolcvanas évek piacgazdasági liberalizációja számára kidolgozott, ún. washingtoni konszenzus ajánlásaira bukkant. 3 FIGYELŐ