História 2008
2008 / 1. szám - EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM - KATZ, JAKOV: Ifjúkori házasság a középkori zsidó kultúrában : Ideológiai-vallási, gazdasági-politikai okok
Ifjúkori házasság a középkori zsidó kultúrában Ideológiai-vallási, gazdasági-politikai okok A középkori élet alapvető jellemzőjének tekintett egyik leggyakoribb jelenség a gyermekkori vagy ifjúkori házasság. A zsidó vallási hagyományban a fiatalkori házasság szokásának mély gyökerei vannak. A háláha a házasságot már 13 éves kortól kezdve ajánlotta, és a férfi számára előírta, hogy 18, de legkésőbb 20 éves koráig megházasodjon. Ezt a „szaporodjatok és sokasodjatok” parancsolattal indokolták, de az a törekvés, hogy a házasságkötést minél előbbre hozzák, nem csak ebből következett. A zsidóság nézetei a házassági ügyekben engedélyezettről és tiltottról, a zsidó társadalomban elfogadott nemi erkölcs összessége is ezt indokolta. A zsidó nemi erkölcs szerint a kívánatos ideál az a férfi, aki nemcsak megőrizte magát a házasságon kívüli nemi kapcsolatoktól, hanem aki ezen túlmenően őrizkedett magjának hiábavaló elvesztegetésétől is. A midrások Jákob ősatyának tulajdonítottak ilyen felsőbb tisztaságot, annak ellenére, hogy elmondatott róla, hogy 84 éves koráig nem nősült meg. A Jákobról kialakult midrási kép azonban nem szolgált mintául a házasság késleltetésére, csupán a tisztaság megőrzésére, így a korai házasságok számítottak alapvető eszköznek a tisztasági ideál elérésére. A zsidóság - a keresztény és más vallásokkal ellentétben - nem fejlesztett ki olyan aszkéta típust, amelyik előre elhatározott szándékból nem lép kapcsolatra nővel. Ben Azáj példája, aki nem nősült meg, mert a lelke a Tórához vágyódott, nem talált követőkre a későbbi nemzedékekben. Bár éppen az ő példája szolgált alapul azon hálálának, amely megengedte az asszony nélküli életet. Egyáltalán nem találunk azonban olyanokat, akik ezt az engedélyt használták volna a Tóra-tanuláshoz való ragaszkodásuk érdekében. A Tórával foglalkozó fiatal férfi engedélyt kaphatott a házasságkötés idejének késleltetésére, attól félvén, hogy elhanyagolja tanulmányait, ha „malomkövet tesznek a nyakára” (azaz megházasodik), de csak azzal a feltétellel, „nehogy a vágya legyőzze őt”. A Tóra tanulását olyan eszköznek tekintették, amely nemcsak eltereli a figyelmet a bűnös gondolatokról és megtisztítja az elmét a kék (éjszakai magömlés) észrevételétől, de olyan eszköznek is, amely a szükség idején megfelelő annak, aki ideiglenes cölibátusban él. A Tóra-tanulás őrzőerejébe vetett bizalom az egyedülállókat illetően azonban nem volt nagy, és az ideál épp az volt, hogy a házasság révén lehetővé váljon a „Tóra tisztaságban” történő tanulása. A tisztaságra törekvést erősítette a beszennyeződéstől való félelem. Már a Talmudban kimondatott, hogy aki onanizál, halált érdemel. Az askenáz pietizmus, amely önkínzó tendenciákkal bírt, ezt a vétket azon főbenjáró bűnök közé sorolta, amelyek csak a legnehezebb önkínzással, böjtöléssel és jégen üléssel bocsáthatók meg. A kései erkölcsi könyvek, amelyek az askenáz önkínzást a kabbalának a felső világ megsértésétől való iszonyával olvasztották össze, a már meglévő szigorúság A tisztaság ideálja Ószövetségi eljegyzés: Ábrahám küldötte kiválasztja Rebekát Izsák számára. Illusztráció a Bécsi Genezisből, 6. század vége Talmud [héber: tan, tanulmány] *Ószövetségi magyarázatokat és zsidó vallási törvényeket tartalmazó mű. (Lejegyzése mintegy 800 rabbitól ered.) Felöleli a régi zsidóság szellemi, társadalmi, jogi és vallásos életének fejlődését a bibliai kánon befejezésétől a Kr. u. 6. századig. Az írott tanból, vagyis a Bibliából (héber: tóra sebiktáv) és a le nem írt, a szájhagyományos tanból (héber: tóra sebálpe) indult ki. A Biblia értelmezése (midrás) két irányban haladt: a hággádá az erkölcsi eszméket és vallásos tanításokat tartalmazta, a háláhá pedig a Bibliából levezetett, de a gyakorlati életre vonatkozó törvényeket. E kettő együtt teszi ki a Talmud egyik fő alkotó részét, melyhez hozzájárult a részben Mózesre visszavezetett hagyomány. A hagyományból idővel sok eltűnt vagy módosult, de Kr. u. 189 körül Júda az addigi gyűjteményekből összeszerkesztette a Misna nevű munkát, amely az összegyűjtött hagyományt tartalmazza. F. I. 18