Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - VILÁG-SZEM - Doležal, Bohumil: Karel Havliček

VILÁG-SZEM KAREL HAVLICEK (A cseh politikai gondolkodás történetéből) „A jelenlegi kormánynak nemcsak az a mód nem tetszik, ahogyan írunk, nem tetszenek az elveink sem, és ha ma elveink felét feláldoz­nánk abban a reményben, hogy ezzel megnyerjük a kormány kegyét, elveink megmaradt feléért, mely eddig tetszésükkel találkozott, holnap ugyanúgy vélekednének rólunk, ugyanúgy rágalmaznának és üldözné­nek bennünket, mint korábban.” Karel Havlicek, 1850. A XIX. században és a XX. század első harma­dában alakultak ki Közép-Európában a nemzeti államok. Egy lényegében pozitív fejlődés eredmé­nyeképpen, a nemzeti önzés — amely bizonyos mértékig ugyan érhető és történelmileg talán elke­rülhetetlen volt — hatásában viszont minden te­kintetben káros, következtében térségünkben szá­mos fájdalmas probléma maradt megoldatlan. Mindez frusztrációt eredményezett, kölcsönös el­lenségeskedést, nacionalista szenvedélyeket. Fo­kozatosan olyan légkör alakult ki, amelyben könnyen elfelejtődött, hogy az itteni nemzetek nagyrészt közös szellemi és kulturális hagyomá­nyokból nőttek ki, hogy közös a történelmük, egy­szer jó, másszor rossz, de mindenképpen szoros kapcsolatban voltak egymással, így következés­képpen az érdekeik is sok tekintetben közösek. Most, amikor a politikai gondolkodásban ismét napirendre került az európai nemzetek együttélé­sének az eszméje, a „közös otthon” gondolata, vi­lágosan látható, mennyire szükség van bizalomra, türelemre és kölcsönös megértésre ebben a beteg térségben, ahol élünk. Kétségtelenül kritikusan kell szemlélnünk saját múltunkat, a szomszéd nemzetekhez fűződő kapcsolatainkat. Ezen kívül részletesen és alaposan kell tájékozódnunk a szomszédos népek szellemi, kulturális és politikai hagyományairól. Saját nemzeti múltunk végig­gondolásának szerves része a szomszéd nemzetek­kel való eszmecsere, mert e tükörben világosab­ban láthatjuk a mi létezésünk és gondolkozásunk problémáit. Ez a kölcsönösség alapja és fő hoza­­déka. A XVIII. század végén a három közép-európai nép (a magyarok, a lengyelek és a csehek) közül a cseh nemcsak a legkisebb volt, hanem egyben helyzete is a legválságosabb. Ehhez mindenek előtt a cseh államiság fokozatos hanyatlása (a ren­di felkelés 1621-es bukása után), továbbá a vallási érzés lankadása (az erőszakos rekatolizáció követ­keztében, a XVI. század végén még a csehek mint­egy 90 százaléka protestáns volt), valamint a har­mincéves háború pusztításai (Cseh- és Morvaor­szág ekkor a lakosságának közel felét elveszítette) járultak hozzá. A külső tényezők és a korabeli cseh társadalom belső bomlása azt eredményezte, hogy a XVIII. század második felében már nem létezett teljes társadalmi szerkezettel, azaz saját nemes­séggel, polgársággal és értelmiséggel bíró cseh nemzet, a történelmi Csehországnak és Morvaor­szágnak csak a belső részeiben élt cseh ajkú, fő­ként vidéki lakosság. A nemzeti öntudat nem volt egyéb homályos emlékeknél a cseh királyság haj­dani fénykorából (ez a téma persze részben tabu­nak számított, politikai okokból), illetőleg a más nyelvűekkel (a németekkel) folytatott viszályokra korlátozódott. II. József és Mária Terézia reformjai nemcsak fokozatos központosítást jelentettek (ami együtt­járt az elsorvadt cseh államiság utolsó maradékai­nak lebontásával és a németesítéssel), hanem le­hetővé tették a szabadabb vallásgyakorlást; olyan témákról és személyekről, akik korábban tabunak számítottak, ismét szabad volt beszélni és írni; a szellemi életben általában szabadabb légkör ala­kult ki. Igen nagy jelentősége volt II. József dönté­sének, a jobbágyság felszámolására tett intézkedé­seinek. Ennek következtében a vidéki cseh lakos­ság tömegei szabadon beköltözhettek a városok­ba, szabadon választhattak foglalkozást, gyerme­keiket iskolába vagy mesterséget tanulni küldhet­ték. Az emberek előtt megnyílt a társadalmi emel­kedés távlata, tudatosodtak a szociális érdekeik, és így létrejött a nemzeti közösség csírája. A cseh közösségnek olyan eszmére, ideológiára volt szüksége, amely magasabb értelmet és célt kínál számára. E társadalmi megrendelés kielégítésére a kialakulóban lévő cseh értelmiség szabad teret ka­pott. Ezzel magyarázható a cseh nemzeti mozga­lom népi jellege, amit gyakran kissé demagóg mó­don emlegetnek. E népi — vagy pontosabban: ple­bejus — jellegnek azonban van árnyoldala is; az nevezetesen, hogy gyakran hiányzik nálunk, cse­heknél a fegyelem, a nagyvonalúság, a fair-play iránti érzék. A II. József alatti reformok mellett a csehor­szági nemesség emancipációs érdekei is hozzájá­rultak a cseh nemzeti mozgalom kibontakozásá­hoz. Ez a nemesség csak részben volt a régi cseh családok sarja, anyanyelvük természetesen német volt. A csehországi nemesség bizonyos autonómi­ára törekedett az uralkodó központosító törekvé­seivel szemben. Követeléseiket cseh közjogi ha­gyományokra kívánták építeni, továbbá Csehor­szágnak arra az adottságára, hogy lakosságának többsége egy szláv nyelvet beszélt. A nemesség je­lentős vagyonnal rendelkezett, és természetesen a maga érdekeit követve támogatott történelmi és nyelvészeti kutatásokat, amivel megélhetési lehe­tőséget nyújtott számos cseh értelmiséginek. A cseh népi értelmiség legradikálisabb csoportja nem lelkesedett a nemességel való együttműködé­sért, és erős bizalmatlansággal kísérte törekvései­ket. A műveltebb cseh tudósok — mint páldául Palacky — pedig egyszerre mindkét táborban mo­zogtak, a nemesiben és a cseh polgáriban is. Ebből az következett, hogy a cseh nemzeti mozgalom kettős úton haladt. Az egyik a nép körében végzett gyakorlati társadalmi tevékenység volt — többek között a cseh népi újságok, könyvek kiadása, a cseh nyelvű színház, a szórakoztatás formáinak ki­alakítása stb. Innen sarjadt a nyelvi-nemzeti irány. A másik törekvés a csehországi nemesség védő­szárnyai alatt bontakozott ki: a tudományok, min­denekelőtt a történettudomány művelését jelen­tette. Ezen az úton született meg a történelmi, ál­lamjogi koncepció. A korabeli cseh kultúrában tehát két párhuza­mos réteg létezett; néhány jelentős cseh politikus ügyesen lavírozott egyszerre mind a két rétegben, és ezzel akarva-akaratlanul ahhoz is hozzájárult, hogy a cseh politika programja még a csehszlovák köztársaság létrejötte idején is tartalmazott bizo­nyos kétértelműséget. A XIX. század elején azon­ban a nyelvi-nemzeti felfogás lett a nemzeti ideo­lógia alapja. Josef Jungmann nyelvtudós és fordító ezt így fogalmazta meg: „A nemzeteket és hazáju­kat a nyelv választja el egymástól.” Létezett ezen kívül egy másik felfogás is, mely­nek legfontosabb képviselője Bernard Bolzano volt. Katolikus papként működött, ismertté vált neve matematikusként is. ő türelemre intette a történelmi Csehország német és cseh lakóit, síkra­­szállt az akkor gyengébb fél, a csehek védelméért. A felvilágosodás szellemében egy új országos cseh (csehországi) nemzetet óhajtott kialakítani, amely cseh és német ajkúakból tevődött volna össze. Ez a voluntarista elképzelés nem mutatkozott politika­ilag hatásosnak, sem a csehek, sem a csehországi németek nem lelkesedtek érte, és csupán a csehor­szági nemesség néhány ideológusa — mint például Leo Thun gróf — volt lelkes híve. Századunk hat­vanas éveiben — más összefüggésben — Jan Pa­­tocka filozófus tért vissza Bolzano gondolataihoz. Az újkori cseh nemzet — a némethez, a lengyel­hez és a magyarhoz hasonlóan — a közös nyelv alapján határozta meg magát. Ez a meghatározás egyébként mai szemmel nézve nem jelent egyebet a közösen végzett emberi tevékenység alapjának 18 HITEL» 1989. 1. szám

Next