Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - KOMMENTÁRUNK - Útban Bangkok felé?! - Szőcs Gézával beszélget Tarjányi Eszter
Beszélgetés Szőcs Gézával a magyarság sorskérdéseiről, életéről és költészetéről — Adódik az első kérdés: mi az oka, hogy nem Magyarországon telepedett le? — Először is, mert soha senki nem hívott ide: nekem ezt sem hivatalosan, sem félhivatalosan, sem személyesen, vagy bizalmasan nem tanácsolta senki, aki ebben az ügyben kompetensnek számított volna. A magam részéről négy szempont szólt ellene. Az első, hogy amikor 1986. augusztus 31- én átléptem a román—magyar határt, úgy ítéltem meg, hogy ittmaradásom diplomáciai tehertételt jelentene Magyarország számára, így az Ellenpontok mindhárom szerkesztője Magyarországon talált volna menedéket, mert előttem már a két másik szerkesztő, Ara-Kovács Attila és Tóth Károly Antal is átköltözött. Nem akartam, hogy úgy nézzen ki, mintha az Ellenpontok szerkesztőinek a magyar állam részéről történő — mondjuk így — megbecsülése visszamenőleg is igazolná azt a vádaskodást, hogy az Ellenpontok nem egyéb, mint külföldről irányított provokáció, amely mögött Magyarország áll. Mára ez—két és fél év elteltével — talán teljesen érdektelen kérdéssé vált, de akkor volt jelentősége. A második, hogy nem akartam az itteni és akkori hatalmi monopólium lekötelezettje lenni. A harmadik indok abból adódott, hogy az idők folyamán meglehetősen szoros kapcsolat alakult ki köztem és a Magyarországon működő különböző ellenzéki csoportok és személyek között. Helyzetemnél fogva mindig ösztönös szimpátiát, szeretetet éreztem azok iránt, akik képesek vállalni az egyenlőtlen, sokszor a reménytelen küzdelmet. Az akkori magyar ellenzék igen jelentős részével kapcsolatban álltam és állok ma is, személyes rokonszenv, de közös ideológiai motívumok miatt is. De az ellenzék csak kívülről nézve egységes. Bár néha egységesen lép fel — pl. tavaly, június 27-én —, valójában számos, széttartónak mondható irányzatra oszlik. A sokáig mesterségesen kordában tartott ellenzék a belső szétfeszítő nyomás hatására a gyengébb ellenállás mentén többszörösen meghasadt. Ha Magyarországra költözöm, előbb-utóbb csatlakoznom kellett volna az egyik irányzathoz. Ez nem külső kényszer lett volna, hanem a dolgok, a történések kényszere folytán az egyik, vagy másik csoporttal bizonyára jobban együttműködtem volna, mint a többivel. Ez óhatalanul azt jelentette volna, hogy a többitől el kell távolodnom és ezt nem akartam. A negyedik érvem, hogy ne Magyarországra telepedjek le: az, hogy akkor úgy ítéltem meg, a számomra legfontosabb kérdésben — Erdély és a romániai magyarság kérdésében — Nyugaton sokkal többet tehetek, mint itt, 1986-ban, a mainál sokkal zártabb társadalomban, ahol rengeteg gúzs kötötte volna meg a kezemet. Külön-külön ez a négy érv lehet, hogy nem lett volna elegendő. Talán egy féligmeddig öntudatlan szorongás is volt bennem, vajon nem fordul-e Magyarországon a légkör roszszabbra. Nem fordult, sőt váratlanul sokkal kedvezőbb lett, mint ahogy azt előzőleg várni lehetett. — Miért éppen Svájcban telepedett le? — Ennek van egy gyakorlati és egy elvi oka is. 1986 májusában volt Bernben egy konferencia, amelyen a svájciak a román delegáció tudomására hozták, hogy figyelemmel kísérik a sorsomat, és azt, hogy készek politikai menedékjogot nyújtani nekem. Adott volt egy ország, amelyről tudtam, hogy szívesen látnak. A dolog elvi része, hogy nagyon rokonszenvessé tette számomra Svájcot az ottani demokrácia és a három etnikum, a három különböző kultúra harmonikus együttélése egy viszonylag szűk térségbe zártan. — Erdélyt, a romániai nemzetiségek sorsát is hasonlóan képzelné el? — Igen, egy klasszikus típusú rendeződésben, hagyományos eurpai tagolódásban. Erdélynek svájci jellegű, konföderatív, mondjuk így: kantonális, a három etnikum érdekeit kiegyensúlyozottan képviselő struktúrája sokkal kedvezőbb lett volna mindhárom számára, mint amit a valóság hozott. Ez egy múlt idejű válasz. A jövő időt tekintve, nem sok esélyét látom a határok megváltoztatásának Európában, de igen nagy értelmét látom a határok megszüntetésének. Kelet- és Közép-Európa egyetlen igazi esélye, hogy ne szakadjon le a civilizációról, ha sikerül csatlakoznia a nyugat-európai gazdasági, politikai és kulturális integrációhoz, ami most van kialakulóban. Nem feltétlenül szoros szálakkal képzelem el ezt és nem is azonnal, együtt és egyszerre. Külnböző tradíciójú és más-más politikai gyakorlatot képviselő rendszerek is megférhetnének ebben az integrációban. Ha ez megvalósulna, akkor Közép-Európában is annyira lényegtelen lenne, hogy hol húzódik meg a határ, mint az, hogy hol húzódik meg ma a német—francia határ. Úgy tűnik, Törökország nemsokára a Közös Piachoz fog tartozni. Ha elgondolom, hogy a törökök, akikről tudjuk, milyen szerepet játszottak Európa történetében, hogy ők holnaptól Nyugat-Európához fognak tartozni, mi pedig, akik annyit áldoztunk Európa védelméért éppen a törökök ellen is, kívül rekedünk ezen — hát hogyne szorítaná össze az ember savét a keserűség. Ha Törökország és Nagy-Britannia egyazon integráció tagja, akkor szoros, vagy laza szálakkal oda kell tartoznia Magyarországnak is. Nem akarok abba belebocsátkozni, melyek ennek a külpolitikai, világpolitikai feltételei, milyen tendenciák, változások szükségesek ahhoz, hogy ez valóban létre is jöhessen. Csak annyit: ha a Szovjetunió felismeri, hogy az elkövetkező évtizedben a legnagyobb nyomás nem az atlanti-európai térségből fog ráirányulni, hanem a Csendes-óceán térségéből, tehát a Távol-Keletről és méghozzá sokszorosan, értve ezalatt a kínai és japán, az ázsiai gazdasági és demográfiai nyomást és délebbről az iszlám nyomását és feszítő erejét... ha észreveszi ezt a tendenciát és emiatt hajlandó hosszú távon békét akarni Európában, akkor nem tartom kizártnak, hogy azt is felismeri, hogy érdekeit jobban szolgálja egy finnországi típusú, finnlandizált Kelet-Európa, mint az, hogy ezt a térséget további anyagi áldozatokkal megőrizze a folytonos forrongás állapotában. Mert abban van! Nem hiszem, hogy bármi más talpra állíthatná Magyarországot, vagy — ami bennünket elsősorban Erdély miatt érdekelt Romániát, mint az, ha csatlakozhatnánk Európához. Olyan mérhetetlen gazdasági és technológiai befektetésre van szükség ahhoz, hogy ezek a gazdaságok magukra találjanak — és mindaz persze, ami a gazdaságra épül —, hogy nemigen tudok elképzelni más kiutat. Ha a történelem nem adja meg ezt az esélyt, vagy ha megadja de nem sikerül kihasználnunk, akkor félek, hogy valóban az marad, amit Tamás Gáspár Miklós barátom úgy fogalmaz, hogy útban Bangkok felé, azaz útban a harmadik világ felé. Ez a teljes anyagi és szellemi pauperizálódást jelentené. — Az integrációhoz való csatlakozást Románia esetében is elképzelhetőnek tartja? — Természetesen Románia Európához csatolásának alapfeltétele, hogy ott legalábbis egy Groza-típusú demokráciát restauráljanak. — Úgy gondolja, erre van esély? — Középtávon igen. Nem egyébért, mert az ország olyan kétségbeejtő helyzetben van, hogy a számára nyújtott mentőövet kénytelen lesz elfogadni. Ez lenne az „ára” annak, hogy abból az országból valóban ország váljék. Ahhoz, hogy a mostani romániai helyzetben változás álljon be, nem kellene, hogy az országban Szőcs Géza 1953-ban született Marosvásárhelyen. A kolozsvári egyetemen szerzett magyar irodalomtanári diplomát. Egyetemi évei alatt az Echinox című diáklap szerkesztője volt. A harmadik Forrásnemzedék egyik meghatározó alakja. Első verseskötete Te mentél át a vízen? címmel 1975-ben jelent meg. Ezt követték a Kilátótorony és környéke (1977) és a Párbaj (1979) című kötetei, amelyeket Romániában adtak ki. Egyik szerkesztője volt az 1981 decemberétől megjelent Ellenpontok című szamizdatperiodikának. A román rendőrség büntetőhadjáratot indított a nyolc számot megért kiadvány munkatársai ellen. Szőcs Gézát is letartóztatták és súlyosan bántalmazták. A szélnek eresztett bábu, a költő előző köteteit és kevés számú újabb verseit tartalmazó könyve 1986-ban, Budapesten látott napvilágot. Ugyanebben az évben Amerikában is megjelent egy kötete, Az uniformis látogatása, amely versekből és politikai szövegekből áll. 1988-ban, Kölnben adták ki Kitömött utcák, hegedűk című prózatöredékét. 1986-ban a nagy nemzetközi visszhang hatására távozhatott Romániából. Azóta Svájcban él. ÚTBAN BANGKOK FELE?! HITEL • 1989. 5. szám 9