Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - KOMMENTÁRUNK - Útban Bangkok felé?! - Szőcs Gézával beszélget Tarjányi Eszter

Beszélgetés Szőcs Gézával a magyarság sorskérdéseiről, életéről és költészetéről — Adódik az első kérdés: mi az oka, hogy nem Magyarországon telepedett le? — Először is, mert soha senki nem hívott ide: nekem ezt sem hivatalosan, sem félhivatalosan, sem személyesen, vagy bizalmasan nem tanácsolta senki, aki ebben az ügyben kompetensnek számí­tott volna. A magam részéről négy szempont szólt ellene. Az első, hogy amikor 1986. augusztus 31- én átléptem a román—magyar határt, úgy ítéltem meg, hogy ittmaradásom diplomáciai tehertételt jelentene Magyarország számára, így az Ellenpon­tok mindhárom szerkesztője Magyarországon ta­lált volna menedéket, mert előttem már a két má­sik szerkesztő, Ara-Kovács Attila és Tóth Károly Antal is átköltözött. Nem akartam, hogy úgy néz­zen ki, mintha az Ellenpontok szerkesztőinek a magyar állam részéről történő — mondjuk így — megbecsülése visszamenőleg is igazolná azt a vá­daskodást, hogy az Ellenpontok nem egyéb, mint külföldről irányított provokáció, amely mögött Magyarország áll. Mára ez—két és fél év elteltével — talán teljesen érdektelen kérdéssé vált, de akkor volt jelentősége. A második, hogy nem akartam az itteni és akkori hatalmi monopólium lekötelezett­je lenni. A harmadik indok abból adódott, hogy az idők folyamán meglehetősen szoros kapcsolat ala­kult ki köztem és a Magyarországon működő különböző ellenzéki csoportok és személyek között. Helyzetemnél fogva mindig ösztönös szimpátiát, szeretetet éreztem azok iránt, akik ké­pesek vállalni az egyenlőtlen, sokszor a reményte­len küzdelmet. Az akkori magyar ellenzék igen je­lentős részével kapcsolatban álltam és állok ma is, személyes rokonszenv, de közös ideológiai motí­vumok miatt is. De az ellenzék csak kívülről nézve egységes. Bár néha egységesen lép fel — pl. tavaly, június 27-én —, valójában számos, széttartónak mondható irányzatra oszlik. A sokáig mestersége­sen kordában tartott ellenzék a belső szétfeszítő nyomás hatására a gyengébb ellenállás mentén többszörösen meghasadt. Ha Magyarországra költözöm, előbb-utóbb csatlakoznom kellett vol­na az egyik irányzathoz. Ez nem külső kényszer lett volna, hanem a dolgok, a történések kényszere folytán az egyik, vagy másik csoporttal bizonyára jobban együttműködtem volna, mint a többivel. Ez óhatalanul azt jelentette volna, hogy a többitől el kell távolodnom és ezt nem akartam. A negye­dik érvem, hogy ne Magyarországra telepedjek le: az, hogy akkor úgy ítéltem meg, a számomra leg­fontosabb kérdésben — Erdély és a romániai ma­gyarság kérdésében — Nyugaton sokkal többet te­hetek, mint itt, 1986-ban, a mainál sokkal zártabb társadalomban, ahol rengeteg gúzs kötötte volna meg a kezemet. Külön-külön ez a négy érv lehet, hogy nem lett volna elegendő. Talán egy félig­­meddig öntudatlan szorongás is volt bennem, va­jon nem fordul-e Magyarországon a légkör rosz­­szabbra. Nem fordult, sőt váratlanul sokkal ked­vezőbb lett, mint ahogy azt előzőleg várni lehetett. — Miért éppen Svájcban telepedett le? — Ennek van egy gyakorlati és egy elvi oka is. 1986 májusában volt Bernben egy konferencia, amelyen a svájciak a román delegáció tudomására hozták, hogy figyelemmel kísérik a sorsomat, és azt, hogy készek politikai menedékjogot nyújtani nekem. Adott volt egy ország, amelyről tudtam, hogy szívesen látnak. A dolog elvi része, hogy na­gyon rokonszenvessé tette számomra Svájcot az ottani demokrácia és a három etnikum, a három különböző kultúra harmonikus együttélése egy vi­szonylag szűk térségbe zártan. — Erdélyt, a romániai nemzetiségek sorsát is hasonlóan képzelné el? — Igen, egy klasszikus típusú rendeződés­ben, hagyományos eurpai tagolódásban. Erdély­nek svájci jellegű, konföderatív, mondjuk így: kantonális, a három etnikum érdekeit kiegyensú­lyozottan képviselő struktúrája sokkal kedvezőbb lett volna mindhárom számára, mint amit a való­ság hozott. Ez egy múlt idejű válasz. A jövő időt tekintve, nem sok esélyét látom a határok megvál­toztatásának Európában, de igen nagy értelmét lá­tom a határok megszüntetésének. Kelet- és Közép-Európa egyetlen igazi esélye, hogy ne sza­kadjon le a civilizációról, ha sikerül csatlakoznia a nyugat-európai gazdasági, politikai és kulturális integrációhoz, ami most van kialakulóban. Nem feltétlenül szoros szálakkal képzelem el ezt és nem is azonnal, együtt és egyszerre. Külnböző tradí­­ciójú és más-más politikai gyakorlatot képviselő rendszerek is megférhetnének ebben az integráció­ban. Ha ez megvalósulna, akkor Közép-Európá­­ban is annyira lényegtelen lenne, hogy hol húzódik meg a határ, mint az, hogy hol húzódik meg ma a német—francia határ. Úgy tűnik, Törökország nemsokára a Közös Piachoz fog tartozni. Ha el­gondolom, hogy a törökök, akikről tudjuk, milyen szerepet játszottak Európa történetében, hogy ők holnaptól Nyugat-Európához fognak tartozni, mi pedig, akik annyit áldoztunk Európa védelméért éppen a törökök ellen is, kívül rekedünk ezen — hát hogyne szorítaná össze az ember savét a kese­rűség. Ha Törökország és Nagy-Britannia egy­azon integráció tagja, ak­kor szoros, vagy laza szá­lakkal oda kell tartoznia Magyarországnak is. Nem akarok abba belebocsátkozni, melyek ennek a külpolitikai, világpolitikai feltételei, milyen ten­denciák, változások szükségesek ahhoz, hogy ez valóban létre is jöhessen. Csak annyit: ha a Szovjet­unió felismeri, hogy az elkövetkező évtizedben a legnagyobb nyomás nem az atlanti-európai tér­ségből fog ráirányulni, hanem a Csendes-óceán térségéből, tehát a Távol-Keletről és méghozzá sokszorosan, értve ezalatt a kínai és japán, az ázsiai gazdasági és demográfiai nyomást és dé­lebbről az iszlám nyomását és feszítő erejét... ha észreveszi ezt a tendenciát és emiatt hajlandó hosszú távon békét akarni Európában, akkor nem tartom kizártnak, hogy azt is felismeri, hogy érde­keit jobban szolgálja egy finnországi típusú, finn­­landizált Kelet-Európa, mint az, hogy ezt a térsé­get további anyagi áldozatokkal megőrizze a foly­tonos forrongás állapotában. Mert abban van! Nem hiszem, hogy bármi más talpra állíthatná Magyarországot, vagy — ami bennünket elsősor­ban Erdély miatt érdekel­t Romániát, mint az, ha csatlakozhatnánk Európához. Olyan mérhetetlen gazdasági és technológiai befektetésre van szük­ség ahhoz, hogy ezek a gazdaságok magukra talál­janak — és mindaz persze, ami a gazdaságra épül —, hogy nemigen tudok elképzelni más kiutat. Ha a történelem nem adja meg ezt az esélyt, vagy ha megadja de nem sikerül kihasználnunk, akkor fé­lek, hogy valóban az marad, amit Tamás Gáspár Miklós barátom úgy fogalmaz, hogy útban Bang­kok felé, azaz útban a harmadik világ felé. Ez a teljes anyagi és szellemi pauperizálódást jelente­né. — Az integrációhoz való csatlakozást Románia esetében is elképzelhetőnek tartja? — Természetesen Románia Európához csato­lásának alapfeltétele, hogy ott legalábbis egy Gro­­za-típusú demokráciát restauráljanak. — Úgy gondolja, erre van esély? — Középtávon igen. Nem egyébért, mert az or­szág olyan kétségbeejtő helyzetben van, hogy a számára nyújtott mentőövet kénytelen lesz elfo­gadni. Ez lenne az „ára” annak, hogy abból az or­szágból valóban ország váljék.­­ Ahhoz, hogy a mostani romániai helyzetben változás álljon be, nem kellene, hogy az országban Szőcs Géza 1953-ban született Marosvásárhelyen. A kolozsvári egyetemen szerzett magyar irodalomta­­nári diplomát. Egyetemi évei alatt az Echinox című diáklap szerkesztője volt. A harmadik Forrás­­nemzedék egyik meghatározó alakja. Első verseskötete Te mentél át a vízen? címmel 1975-ben jelent meg. Ezt követték a Kilátótorony és környéke (1977) és a Párbaj (1979) című kötetei, amelyeket Ro­mániában adtak ki. Egyik szerkesztője volt az 1981 decemberétől megjelent Ellenpontok című szamiz­­datperiodikának. A román rendőrség büntetőhadjáratot indított a nyolc számot megért kiadvány mun­katársai ellen. Szőcs Gézát is letartóztatták és súlyosan bántalmazták. A szélnek eresztett bábu, a költő előző köteteit és kevés számú újabb verseit tartalmazó könyve 1986-ban, Budapesten látott napvilágot. Ugyanebben az évben A­merikában is megjelent egy kötete, Az uniformis látogatása, amely versekből és politikai szövegekből áll. 1988-ban, Kölnben adták ki Kitömött utcák, hegedűk című prózatöredékét. 1986-ban a nagy nemzetközi visszhang hatására távozhatott Romániából. Azóta Svájcban él. ÚTBAN BANGKOK FELE?! HITEL • 1989. 5. szám 9

Next